Hodász András: Ha eljönne a misémre, szelfiznék én Orbán Viktorral is

– Lehet, hogy ezt nem kellett volna csinálni, most így vagyok vele. De ott és akkor végül is bevállaltam.
– Bánod?

– Nem tudom. Nézd, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nekem Péter nem szimpatikus. Én őt támogatom jelenleg, most hogy kire fogok szavazni áprilisban, addig még sok víz lefolyik a Dunán...

– Ha most lenne, rá szavaznál?
– Ha most lenne, rá szavaznék, igen. (...) Sokat beszélgettünk, nem csak akkor, amikor a kép készült, és nekem hitelesnek tűnik személyesen, és mint ember, szimpatikus. Nem buzdítok senkit szavazásra, de mindenkinek meglehet a magánvéleménye, és az én magánvéleményem az, hogy nekem szimpatikus, amit ő képvisel. De ez sokrétű kérdés, hogy mennyire sikerül összetartania azt a bagázst, aki mögötte van, mennyire valósul meg az, amit ő gondol, ezek azért még nagy kérdések.
– Kásler Miklóssal is szelfiznél?
– Bárkivel, aki szeretné.
– Orbán Viktorral?
– Ha eljön a misémre... Csak nem tudom megáldoztatni, mert református. De egyébként persze.
– Bárkivel szelfiznél, aki elmegy a misédre.
– Persze, ha szeretné.

Nagyjából háromnegyed órája beszélget már Hodász Andrással, a Papifrankó Youtube-csatorna révén széles körben ismert Hodász atyával Veiszer Alinda a legújabb műsorában – az egyórás beszélgetést itt lehet megnézni egy jelképes összegért –, mire az addigi személyes és általánosan közéleti kérdések után eljutnak idáig, a legdirektebben politizáló témáig (az ügy előzménye, hogy Márki-Zay Péter ellenzéki miniszterelnök-jelölt január végén részt vett Hodász András egy miséjén, majd szelfiztek is).

Számos kritikus mondat hangzik el addig – és a beszélgetés hátralévő részében is – a szájából, amit részben a kormánnyal kritikus oldalnak is címez (szerinte például az, hogy a Miniszterelnöki Hivatal minapi megszentelése hol és milyen hullámokat vetett, „az is kettős mérce”), de kritizálja a melegekkel kapcsolatos kormányzati lejáratást éppúgy, mint az oktatási rendszert, és ezt nem pártalapon teszi.

Nemcsak azért, mert mint mondja, jobboldali konzervatívnak tartja magát, nem is a családi indíttatása miatt (hívő családba született, a családjában fontos a hit, emiatt a kommunizmus alatt akadályozták is őket; apai nagyapja falusi kántor volt, anyja a rendszerváltás után csinált egy teológiai diplomát, hittant kezdett tanítani). Hanem mert az oktatási rendszer egészét, mint az a szavaiból kiderül, gyerekellenesnek érzi.

„Nagyon fel vagyok háborodva a jelenlegi oktatási rendszeren… egy általános iskolai negyedikes gyereknek miért kell 9 órája legyen? Ez teljesen nonszensz. Még egy felnőtt is nyolc órát dolgozik egy nap” – említi egy által is ismert gyerek konkrét példáját.

A kötelező hitoktatással, vagyis hittan vagy erkölcstan oktatásával sem ért egyet. „A hittanoktatás egyáltalán nem produktív az iskolában ebben a formában. A hittan eleve nem egy tantárgy, a hitnek van egy olyan mozzanata, a közösségi mozzanat, amit az iskola nem tud megadni.” Mióta van kötelező iskolai hitoktatás, az általános iskolás korosztály eltűnt a plébániáról. „Izzadunk, hogy az általános iskolai hittanóráról a gyerekeket behívjuk, bevonzzuk a templomba, de nem jönnek, alig-alig jönnek”.

A mostani oktatási rendszer bűneként említi a leterheltséget, a magányt, az izolációt, a családi kapcsolatok széthullását, bár hozzáteszi, hogy természetesen ezek egy részéért más tényezők is felelősek, például a mobileszközök elterjedése. Mesél az angliai általános iskolai élményeiről, az olaszországi egyetemi évekről, arról, hogy „sokkal felszabadultabb a világ Magyarországon kívül”.

A beszélgetés egyébként kemény vallomással kezdődik, azért ment az interjúra civilbe, mert

„az antidepresszánsok miatt picit pár kiló feljött, és a reverenda szűkössé vált, elég hülyén nézek ki.”

„Azt hittem, az egy bő dolog”, mondja erre Alinda, „hát egy ideig bő”, válaszolja. Aztán komolyan is rátérnek erre a témára

– Ha az ember antidepresszánst szed, akkor bajban van. Te bajban vagy?
– Igen.
– Miért?
– Ez egy hosszú és bonyolult válasz lenne, és nem mondhatok el mindent, de eljött az a pillanat, amikor a szakember úgy döntött, hogy az a következő lépés, amikor jó lenne az antidepresszáns. A dolognak inkább csak az a része zavar, hogy én mindennap másfél-két órát edzek, nekem a kockahas volt a... nem mintha a reverenda alatt látszódna...

„A mostani elbizonytalanodásomban nemcsak az van benne, hogy jó-e, amit csinálok, hanem hogy van-e erőm ahhoz, amit csinálok. Hogy megéri-e, hogy heti háromszor járok terápiára, és naponta szedem a gyógyszereket.” Foglalkoztatja a pszichológia és a spiritualitás kapcsolata, de az is, hogy mi a viszonya az egyházához, és nem könnyíti meg a saját önismereti útját.

Ugyanis „az egyház egy olyan szervezet, ami eleve dogmákra, kinyilatkoztatásokra épül, tehát amikor te bekerülsz az egyházba, mint közösségbe, akkor megtanulod, hogy ez meg ez meg ez így van. Ezzel nekem nincsen bajom, csak személyes szinten ez azt jelenti, hogy létrejönnek olyan tabutémák, olyan kérdések, amiket nem feszegetünk. Egy önismereti folyamatban viszont fel kell tenni minden kérdést.”

Az egyház színes, sokrétű, az ő dilemmája, hogy ebbe ő beleilleszkedik-e. Részben a népszerűségéből, részben a sokszor különutas véleményéből is fakad, hogy:

– Dől rám a feszültség mindenhonnan, néha ez az oldal haragszik, néha az az oldal, néha fentről haragudnak, néha lentről, hogy úgy mondjam.
– A fentről az mennyire fentről?
– Minden szempontból... De nem a Ferenc pápa.

Arra a kérdésre, hogy a népszerűsége és az a helyzet, amibe ezáltal került mennyire rekeszti ki az egyházi hierarchián belül, vagy inkább hatalmat ad-e neki. „Érzékelem néha, hogy büszkék rám, mutogatnak, »te beszélj, mert akkor jönnek a fiatalok«. És van, amikor meg tudom, hogy kihúzom a gyufát, hogy olyan dolgokat pedzegetek, amik neccesek”. Bár nem volt még olyan eset, hogy kihúzta volna a gyufát, „informálisan tudom, hogy vannak olyan megnyilatkozásaim, amik nem tetszenek.”

Beszél arról is az interjúban, hogy bekövetkezhet-e olyan eset, hogy levegye a reverendát, és ha igen, minek kell ahhoz történnie, illetve egy válaszából kiderül, hogy ez a lehetőség már komolyan felmerült benne.

„Amikor kiadunk egy közleményt, hogy az emberi méltóság a férfi-nő házasságon alapszik, akkor az egy tévedés, ez nonszensz, mert ez azt jelentené, hogy csak annak van emberi méltósága, aki házas, ez akkor engem is kizár a körből ugye. Meg azokat is, akik aláírták. Ilyenkor muszáj azt mondanom, hogy gyerekek, ezt nem gondoltuk át, ezt javítani kellene, mert így nem oké” – mondja a több történelmi egyház által decemberben aláírt, nagy port kavart nyilatkozatról. Szerint ez nem lehet az egyház hivatalos véleménye,

ez szembemegy a kétezer éves tanítással, a katekizmussal, a Bibliával... Mindennel szembemegy. Az emberi méltóság alapja egyszerűen nem lehet a házasság. Maga a magyar alaptörvény is úgy fogalmaz, hogy az emberi méltóság a fogantatástól van.

Az interjúban szó esik még a meleglobbival kapcsolatos kijelentéséről, arról, hogy a probléma szerinte sokszor arról szól, hogy „egész egyszerűen mind a két oldal túl érzékeny”, nagyon könnyű egy kicsit is kritikus vélemény után rögtön megkapni, hogy valaki homofób, vagy hogy liberális.

Az örökbefogadás kérdésében változott a véleménye az utóbbi időben, olyan adatokat, mérések eredményeit ismerte meg, hogy „sokkal jobban el tudom képzelni, hogy ez egy valid megoldás lehet [mármint az, hogy meleg párok örökbe fogadjanak gyerekeket – a szerk.], szignifikánsan nem járnak rosszabbul, ha szabad így fogalmaznom, azok a gyerekek, akiket meleg párok fogadnak örökbe”, majd folytatja azzal, hogy „ez egy jobb megoldás, mint a lelencházak”.

A népszavazáson, „részt veszek, és érvénytelenül szavazok”, most legalábbis erre hajlik. „Az a problémám, hogy a vonatkozó törvény alapján például én sem járhatok az iskolákba. Én lelkigyakorlatokra tartok fiataloknak párkapcsolatokról, szerelemről, szexualitásról, két-háromnapos sessionöket, de ezen törvény alapján én sem fogom ezt megtenni.”

Arra a kérdésre, hogy a választási időszakban, a kampány idején mi a szószéken a feladat, azt mondja, nincs elvárás, nincs felülről jövő utasítás arra, hogy mit kell vagy mit nem kell csinálniuk, ezt mindenki maga dönti el. „A szószékről semmilyen szinten nem buzdítok se szavazásra, tehát hogy menjenek el szavazni, se arra, hogy kire szavazzanak. A választásokkal kapcsolatban egy dolgot hangsúlyoztam, és fogom is hangsúlyozni még: hogy ne őrüljünk meg, ne gyűlölködjünk, ne essünk egymásnak.”

A szószéken kívül ennél határozottabb, mondván, „az Instagramon az követ, aki akar”. De nagyon egyértelműen ott se buzdít senkit se erre, se arra a szavazáson. Viszont „feltettem a népszavazásnak azt az egy kérdését, és megkérdeztem a követőket, hogy ti hogyan szavaznátok, és a következő sztori az volt, hogy ha erre szavaztál, akkor pont most tiltottál ki például engem az iskolákból.”

A beszélgetés végén a katolikus egyházon belül abúzusokról és azok kivizsgálásáról is szó esik. Szerint erre „az egyház adja a legjobb választ, csak nagyon rosszul kommunikálják”. Konkrét példát is említ, hogy más, nem egyházi szervezeteknél milyen sokkal nagyobb problémák, társadalmi hiányosságok vannak.

Egy konkrét, a sajtót is megjárt ügyben az egyház, miután lefolytatta a vizsgálatot és elbocsátotta, a vizsgálati anyagot leadta a rendőrségre – és nem történt semmi. Egy másik esetben ő személy szerint szerzett tudomást egy iskolai abúzusról, de hiába mentek a gyermekvédelemhez, majd a rendőrségre, mindenhol széttárták a kezüket, hogy ő egy pap, és nem egy szülő, nem tehetnek semmi. A rendőrségen ráadásul elsőre „a portás tizedes akart minket kihallgatni, hogy »de mi történt pontosan«, miközben körülöttünk jöttek-mentek az emberek”.