Új szívvel, új vesével újraszületett január 16-án

„Sziasztok, riadóm van, eljött a nap, szorítsatok értem” – ennyit posztolt a Facebookon a 39 éves férfi, aki előtte pár nappal elkeseredettségében tett ki az oldalára új képet – hosszú idő után először. Szombaton többévi várakozás után ugyanis hívást kapott, s már aznap este mentő vitte a városmajori szívklinikára. A Győrben élő Györgyi Szabolcsnak mindenekelőtt új szívre volt szüksége, de minden ott kezdődött, hogy hat évvel ezelőtt a két veséje leállt.

A városmajori szívklinikán vasárnap hajnaltól műtötték, a veseátültetéshez külső teamre volt szükség, akik reggel nyolc órakor átvették a műtőasztalt – számol be az édesanya. Ilyen kettős transzplantációt nagyon ritkán végeznek, a családot úgy informálták, hogy tavaly nem is került sor hasonlóra.

„Éjjel nem aludtam. Délelőtt hívtam a kórházat, és a nővér belesúgta a telefonba, hogy túl van rajta, és az elvárásoknak megfelelő állapotban van. Most még az a legfontosabb, hogy az új vese elinduljon, mert ha nem indul, akkor marad a dialízis. És nem kell mondani, hogy ez mit jelent, mert nagyon sok sorstársa van a fiamnak. Hat évvel ezelőtt öten indultak Győrszemeréről egy autóval dialízisre, már csak ketten élnek, ő volt köztük messze a legfiatalabb” – mondja az asszony.

Györgyi Szabolcs életének új szakasza hat éve álmossággal, fáradékonysággal kezdődött, orvosa a laborba küldte, és amikor elkészült az eredmény, annyit mondott: „húha” – idézi fel az anyja.

„Azóta nem élt normális életet, nem ihatott fél liter folyadéknál többet egy nap. Mert mondjuk ki nyugodtan: az lesz a legátütőbb élmény számára, hogy több év után végre egy csepp vizeletet tud produkálni.”

Szabolcs két évvel ezelőtt már reménykedhetett, hogy új vesét kap, de az aneszteziológus leállította a folyamatot, látva: annyira beteg a szíve, hogy a vese sem műthető. Ekkor került a városmajori klinika gondozásába, ahol pedig kiderült, hogy a billentyűcsere már kevés lenne. Változott hát a fontossági sorrend: előbb új szívet kell kapnia, és Szabolcs várólistára került.

„Nem csoda, hogy a szívét a heti három dialízis ennyi időn át megviselte, az is csodával határos, hogy még él – mondja édesanyja.” Az utolsó másfél-két évben már úgy vonszolta fel magát a lift nélküli házuk negyedik emeletére. Fulladt és a kis Suzukija nélkül már létezni sem tudott. Pénteken elmentünk vásárolni, és még szombat délután is ezt a menetet pihente ki, amikor jött a telefon a klinikáról. Pedig a vásárlás is úgy nézett ki, hogy ő bent várt a kocsiban, amíg én jártam a szatyrokkal. Nem mehetett már szinte sehová, társa sem volt, mert hol ismerkedett volna meg bárkivel?

„Nem beszéltek nekünk arról, hogy mekkora volt a műtét kockázata, de anélkül is tudjuk, hogy másodszor született.

Engem nem akart felkavarni, de testvérétől elbúcsúzott az indulás előtt: mondd meg, hogy mindenkit szerettem.

Ekkor már egészen biztosan fel volt készülve a halálra, de magában tartotta ezeket a dolgokat. Ha nincs a műtét, akkor két-három hónapja lett volna. Az orvosok inkább úgy fogalmaztak, hogy valószínűleg ki kell települnie a kórházba. Halálán volt, és most egyet szeretne végre: dolgozni. Már biztosan megéri márciusban a harminckilencet, a másik születésnapja pedig ettől kezdve január tizenhatodika.”