Herczeg Zoltán: Szégyellem, hogy magyar vagyok, és erre a politika percenként ad okot

Bocsánat, én semmivel kevésbé nem vagyok magyar, mint a másik oldal magyarjai. Ez egy hülyeség

– mondja Herczeg Zoltán divattervező és dizájner Veiszer Alinda legújabb műsorában. Herczeg aki 25 éve van a pályán – ebből az alkalomból a hétvégén nagyszabású divatshow-t rendez –, de az utóbbi években sarkos közéleti véleménynyilvánításaival, kormánykritikus megszólalásaival és aktivitásával lett szélesebb körben ismert, erről annak kapcsán beszél, hogy néhány éve huszármentékre hasonlító férfikabátokat készített. (A nagyjából egyórás interjút itt tudják megnézni jelképes támogatásért cserében.)

„15-20 darabot csináltam, azt mindet el is adtam… annyira szép kabátok lettek, a mai napig hordom. Imádtam őket, hát magyarok vagyunk...” – mondja. Ezzel elő is jön a magyarság kérdése, és vele ez a párbeszédrészlet:

– Ki a magyar?
– Ha valaki magyar, az a magyar, aki a magyar folklórt tanulmányozza, belebújik és aktualizálja. Én a kalocsait, a matyót meg a mentés cuccokat tíz-húsz évvel a többi előtt csináltam meg. Csak senki nem emlékszik rá.
– És ez a hagyományok tisztelete volt?
– Abszolút. Én nemcsak tiszteltem ezt a hagyományt, de hát az gyönyörű is. Az egy csoda.
– Csak mára átpolitizálódott, minden ilyen típusú dolog viselete egyfajta politikai...
– A kokárda óta.
– Igen, lehet, hogy a kokárdával kezdődött. De ma csinálnál ilyen kollekciót?
– Igen, csinálok is. Például a foci-vébére csináltam huszárpólókat. Gyönyörű szép lett, egy csomót eladtam belőle. Persze, szerettem azt, hogy pont egy másik oldali, egy liberális, egy baloldali csinálja meg a magyarost. De én is vagyok olyan magyar, mint ti – ha akarom, van egy olyan üzenete.

Csinált másféle pólót is, inkább fricskaként. „2000 forintért csináltam a Nemzeti Pólókat, ami a dohányboltoknak a borzalmas, megengedhetetlen és megbocsáthatatlan dizájnjára készült, de az emberek nem merték felvenni. Mondták, hogy Zoli, ez nagyon jó poén, az ára is nagyon jó, de nem merem megvenni”. Ezeket a pólókat végül odaajándékozta hajléktalanoknak.

Később, az interjú végéhez közeledve, ismét politikáról van szó, azt is mondja: „szégyellem, hogy magyar vagyok, erre nagyon komoly okom van, és a politikai naponta, percenként ad komoly okot rá”. Ebből a meglepően ható kijelentéséből még keményebb, meglepők szavak fakadnak:

– Miért szégyelled?
– Gyilkos bűnözők vezetik a hazámat, én erre nem vagyok büszke.
– Kik a gyilkos bűnözők?
– Akkor tolvaj bűnözők, maffiabűnözők.
– De ezek nagyon támadható mondatok. Nincs gyilkos bűnöző, aki vezetné az országot...
– Hogyne lehetne? Persze, hogy van.
– Ki?
– Emberek haltak meg. Például azok a vállalkozók, akik nem lettek kifizetve alvállalkozói lánc végén.
– De ez nem egy gyilkos kormányról szól, hanem egy rossz rendszerről.
– Gyilkos kormányról szól, ami tizenkét év alatt arra használta a hatalmát, hogy mindent kiszívjon az államkasszából, négyszeresére növelje az államadósságot (...) Az elmúlt másfél évben amit a kormány csinált, az minden, csak nem szakszerű.

Később, Alinda ellenérvei hatására, a gyilkost úgy módosítja, hogy

tolvaj, maffiaszerűen működő kormány irányítja az országot.

Arról is beszél, hogy az országot, a politikát „az indulatra, gyűlöletre alapozott politika vezérli, ebből is elegem van, ezért szálltam ki az elmúlt hónapokban. Az észnek, a rációnak semmi terepe nincsen, nulla, de a böfögés, de a röfögés, a gyalázkodás, az nagyon megy”.

Ha már politikáról és divatról van szó, megkerülhetetlen a Magyar Divat- és Dizájnügynökség megemlítése, aminek az élén Orbán Viktor lányának a barátnője van. Veiszer Alinda szerint „ez egy szándék” is lehet, mire Herczeg azt válaszolja:

– A lopásra, arra (...) Semmit nem fog a magyar divat helyzetén segíteni ez a lopásnak nevezett szélhámosság, vagyis támogatásnak nevezett lopás.

– Miért?
– Mert ezek a pénzek visszakerülnek magánzsebbe... Az én információim szerint, és eléggé belelátok, mert nagyon kicsi a szakma, és hallom, hogy ezek a támogatások ugyanúgy működnek, mint az összes többi iparágban, a mezőgazdaságban, az iparban.
– Hogy működnek?
– Úgy, hogy van egy bizonyos összeg, amit megkapsz, ha egy bizonyos részét visszajuttatod. Ez már rég nem 5, 10 meg 20 százalék, hanem akár a fele is lehet.

Az interjúban emellett hosszabban beszél arról, amikor hét éve az Egyesült Államokban próbált szerencsét.

– A személyiségemre gyakorolt rettenetes mély hatást az, hogy szembesültem a saját határaimmal, korlátaimmal. És három hónap alatt a komfortzónámból kilépve egy másik Herczeg Zolival találkoztam.
– Kivel találkoztál magadban?
– Nagyon nagy rózsaszínre fújt lufival mentem ki nagyon hangosan, és nagyon hamar megtalált a realitás. Hogy van mellettem tízezer másik legalább olyan tehetséges, mint én, és hogy ezt nem 42 évesen és három hónap alatt lehet megcsinálni, ezt ott tapasztaltam meg. Meg hogy milyen az, amikor nem nyílik ki minden kapu, ha nem tudsz azonnal felhívni valakit, bárkit, ha problémád van. Itthon ehhez hozzá voltam szokva... Kényelmes volt itthon. Kimenni 42 évesen, az egy óriási kihívás.

Elmeséli, miért nem választotta azt az utat, ami egy magyar származású Los Angeles-i ügyvéd szerint egy perc alatt ismertté tehette volna, és beszél arról is: rájött, hogy nem is akarja ezt az egészet, nem akar egy olyan óriásvállalkozást csinálni, aminek a rabszolgája lesz.

„Kaptam egy sallert, hogy fiam, elégedj meg azzal, amid van, ezzel a tanulsággal jöttem haza”,

és arról is beszél, hogy „nagyon szeretek azóta magyar lenni”. Később úgy fogalmaz: „egy másik Herczeg Zoli jött haza, akinek kisebb az arca, kisebbek a vágyai”.

Szó van emellett arról, hogy pénzkérdés vagy igényesség kérdése az, hogy a magyar férfiak öltözködése milyen („van nagyon sok súlyos hiányosság. Ha Milánóban vagy Párizsban megnézzük az olasz vagy francia pasikat, csajokat, elámulunk, magától néz ki jól, jó ránézni”), hogy az elmúlt évek alapján „már a közéleti szerepvállalás határozza meg az én ismertségemet”, de ő nem az elmúlt négy évben lett érzékeny a közéletre, „az elmúlt 49 évben, mióta élek, azóta vagyok érzékeny a körülöttem lévő világra, és aggasztónak látom, amit tapasztalok”.

Beszél az interjúban arról is, hogy Michael Madsen mennyire nem volt együttműködő a közös munkájukban, „öt óra alatt csináltunk két fotót”, de amikor azokat meglátta, belelkesedett, és folytathatták a munkát, és arról is, hogy mi kellene igazából a divatszakmának.