Még a legmodernebb frizura is ered valahonnan, és Sanyi bácsi a 63 év alatt biztos találkozott vele

„Ha egyszer abba kell hagynom, az tragédia lesz. Pedig régen azt hittem, hatvanöt évesen befejezem. Kemény munka napi tíz órát állni, de nekem azelőtt meg se kottyant, este hazamentem, és a tévét is állva néztem, az ajtófélfának támaszkodva. Ma már leülök” – vallja Nagy Sándor.

A belvárosi üzlet felirata olyan, mint egy időkapué: 1982-ben rakta ki a fodrászmester, aki 63 éve van a szakmában. Tehát a mai nagypapák még diákok voltak, amikor ő nyírta fel a hajukat az elálló fülük mellett. Majd keze közt született a popper és angol frizurák végtelen sora, a pajeszszörnyeké, később a kis „Soltész Rezsőké”, a rövidre és a kopaszra nyírt fejeké. És bár a vendégkörének java vele öregedett, és évtizedek óta a középen elválasztott hajat preferálja, nem jön zavarba a húszéves vendégtől sem, aki telefonján mutatja a kívánságát. Legyen az oldalra fésült, másik oldalon felnyírt, cikcakkal díszített frizura.

„Apám hatvanéves tapasztalatával nem tudnék versenyezni” – vallja a fia, ifjabb Nagy Sándor, aki szerint az életkor a fodrásznak előny. Mert még a legújabb irányzat is ered valahonnan, és apja biztosan találkozott azzal 63 év alatt.

Az üzletben visszafelé halad az idő

Bent az ajtóval szemben a falióra mutatója az óramutató járásával ellentétesen halad, húsz éve is annak, hogy tréfáját kitalálta egy helyi órás. A kicsi üzletben rend van, pedig mindent megtalálunk benne a 60 évből, vállmagasságban a polcon egy villaszerű tárgy, a mester leveszi, olyan, mintha most rakta volna oda.

„A hetvenes években erre naponta szükség volt. Amikor jöttek a hosszabb hajak, ezzel vasaztuk, emeltük ki a tincseket, gömbölyítettük a frizurát” – mutat fel a falon mosolygó 1972-es modell hajkoronájára. Oklevelek, versenyeredmények sorakoznak körben a falon, egy ’74-es fotón Nagy Sándor készít elő épp egy fejet, a verseny Miskolcon volt. Modellje ez alatt – mint felidézte – az előkészített ollóval bontotta ki a sört, amitől Sanyi bácsi majdnem elájult 47 évvel ezelőtt.

Lezárt vitrin a falon, muzeális darabokkal: 70 és 50 éves hajszárító, 100 esztendős hajvágó, évszázados borbélytál, kockaszappan-tartóval. „Itt nincs olyan eszköz, amit én ne használtam volna.”

A 80 éves és 52 éves fodrász – apa és fia – kiegészítik egymást, „jó párszor volt, hogy az apa elkezdte a fejet és én fejeztem be” – meséli az ifjabb. „Sőt, egyszer egy vendég nagyon sietett, és ezért két oldalról ketten nyírtuk” – mondja Nagy Sándor, akire már gyerekként vigyázni kellett, nehogy megkaparintsa kétévesen a borotvát. Vonzotta a fodrászüzlet, de apja szerint a borravaló is, mert gyerekként azt a zsebpénzzel azonosította. Fia néha jobban érti a szakmát, mint ő – állítja –, míg az ifjabb úgy véli, ez fordítva van.

Palotai Károlytól a korrekorderig

Győr lakosságát már kétszer biztos átnyírtam – kezd mesélésbe –, vendégem volt az utcaseprő és a képviselő, nem beszélve a hajdani ETO-s öregfiúkról, Palotai Károlyról (olimpiai bajnok labdarúgó, UEFA-életműdíjas legendás sportvezető), Pálffy Totóról, Koós Dudusról, Somogyi Jóskáról. Palotai Karcsi bácsit a felesége, Cilike hozta el hozzám, vele tegeződtem, de Karcsi bácsival magázódtam. Jó barátságban voltunk, mindig megmondta, mit szeretne a kevés hajából, igényeset, egyszerűt. Jártak a színházból is, Győrben rendezett és játszott pár évig Tordy Géza. Vele is magázódtunk, csendes és konszolidált vendég volt, nem bőbeszédű. Kedves, de távolságtartó. Annál többet mesélt az idős kanonok, Cseh Sándor, aki negyvenötben ott állt Apor Vilmos püspök mögött, amikor a püspököt meglőtték. A szovjet katona és Apor Vilmos esetét első kézből hallhattam nemegyszer, jóval a rendszerváltás előtt

„Gallai Rezső volt a legidősebb magyar, száztíz évesen halt meg, és itt lakott az üzlet mellett. Ő százhat évesen még lejött hozzám nyiratkozni, saját lábán, de megköszönte, hogy hazakísérem. Utána költözött be az idősotthonba. Fantasztikus, friss szellemű aggastyán volt, kilencvennyolc évesen azt mondta, hogy kicsit már érzi a korát.”

Sok vezető is jött a múlt rendszerben – meséli Nagy Sándor –, Katona Lajos bácsi, a megyei tanácselnök, rengetegen az állami vállalatoktól, a textilgyártól, a húsgyártól, a vagongyártól. És mindenki „úr” volt, ha ide belépett, így szólítottuk őket. Ők is engem: „Nagy úrnak”, esetleg „Sanyikámnak”, a fodrászüzletben nem volt szokás „elvtársozni”.

„Van a közhiedelem, hogy mi mindenkiről mindent tudunk, de ez nem igaz. Sokat tudunk meg, de csak olyat, amit más is megtudhatna, szó esik kertészkedésről, horgászatról, időjárásról. Ha a vendég nem akar csevegni, tudomásul veszem.”

Fiam, eredj a borbélyhoz!

A Csinibaba mondata gyakorta elhangzott, amikor a hajat fül fölött kellett levágni. Ha a fülhöz ért, az már hosszú volt. „A fiúkat a tanárok is leparancsolták hozzám nyiratkozni. Aztán a hetvenes évektől a nagy haj lett a divat, a fület takaró, elöl lekerekített fazon. Ma a rövid, szolid hajat szeretik, nincsenek meghökkentő frizurák.

Amikor a kilencvenes években jöttek a tar fejek, igyekeztem a kopaszságról mindenkit lebeszélni, de azért fogadtam őket. Egyet nem vállaltam el, az a punkfrizura volt, azt mondtam, hogy kakastaréjt nem tudok csinálni, pedig valójában attól tartottam, hogy a punkok nem viselkednek rendesen.”

Ha valaki kéri, ma is megborotváljuk, de ez nagyon ritka. Tanítják a fodrásziskolában a borotválást, de szerintem sok tanár sem tudja már, több mint harminc éve kiment a divatból. A legtöbb helyen nem vállalják. Az AIDS miatt szűnt meg annak idején, és a lakosság akkoriban fel volt emiatt háborodva, sokan – főleg az idősebbek közül – nem is tudtak otthon borotválkozni. A szerda és a szombat volt a borotválkozós nap, itt ült bent a tömeg, vágni lehetett a füstöt, akkoriban ugye még nem volt előzetes bejelentkezés, csak sorban állás. Hogy megvágtam-e valakit? Persze, öt évben egyszer, nem mond igazat, aki azt állítja, hogy soha nem történt meg vele – mondja Sanyi bácsi, akitől megkérdeztük azt is: az ő haját ki szokta levágni? Pedig kitalálhattuk volna. „Hát a fiam, a Sanyi.”