A háborúhoz már hozzászoktak, de ez most még őket is traumatizálta

Szerdán három busszal érkeztek meg az Afganisztánból kimenekített családok a Győr melletti befogadóállomásra, Vámosszabadiba. Az egyiken ült Yousufi Qais családja. A fiatal afgán férfi 2012-ben került Magyarországra, tanulmányi ösztöndíjas volt, mára tökéletesen beszéli a magyar nyelvet, két diplomája van, nemzetközi biztonság- és védelempolitikai szakértő. Szerdán Győrbe vonatozott, majd onnan kerékpárral Vámosszabadiig tekert, hogy ott legyen, amikor a családja megérkezik a menekülttáborba.

Qais korábban 89 oldalas tanulmányt írt hazája biztonsági helyzetéről, 2000-től 2020-ig kutatta és követte az otthoni fejleményeket. Pontosan az következett be, amit akkor még hideg fejjel, szakértőként megjósolt: a tálibok átveszik majd a hatalmat, az Iszlám Állam pedig gyilkolni fog.

A város, ahol a Yousufi család eddig élt, három nap alatt esett el; augusztus 10-én lett a táliboké. (Ott állomásozott a magyar katonai alakulat is.) „A házunk háromszáz méterre volt a frontvonaltól, olyan hangosak és erősek voltak a robbantások, hogy minden ablakunk betört. Apa a fronton harcolt az afgán kormány oldalán, a nők otthonról pánikszerűen menekültek el.” Csak az okmányaikat tudták magukkal vinni.

A szerencséseknek van vízumuk

A táborlakók ugyanerről mesélnek. A legtöbbnek egyetlen okmánya volt, azzal menekült el. Van, akinél ugyan van afgán valuta, de azzal semmire nem mennek, a telefon- és a wifikapcsolat most aranyat ér, SIM-kártyájuk viszont nincs. Egyetlen váltás ruhájuk volt, mondják, most kaptak pólót, nadrágot, amit viselnek. A legfontosabb számukra az, hogy mikor jutnak olyan papírokhoz, amelyekkel szabadon mozoghatnak. Ideiglenes tartózkodási engedélyük van, az augusztus 31-től november 30-ig érvényes. Amikor a jövőjükről beszélnek, Amerikával és a Kanadával kezdik, Németország és Svédország is szóba jön, Magyarország nem. Vízum kell a tengerentúlra, enélkül egyelőre álom az új élet. Csupa férfi, aki mindezt elmondja, a koruk vegyes, a húsz-, harmincévesek mellett őszülő halántékot is látni. Szinte mindenki a családjával menekült el Afganisztánból, sokan voltak az amerikaiknál vagy nemzetközi katonai egységnél kisegítők; nem volt kérdés a tálibok bosszúja.

Öt gyermekkel

Az Egyesült Államokba készül Ahmed Miweas is, aki tizenöt évesen már dolgozott, harmincöt éves kora ellenére a legnagyobb gyermeke már felnőtt korú, a legkisebb három és fél, bújik az apjához, aki hosszan fejti ki véleményét a politikáról, amely hazája vesztét okozta. Az amerikaiaknak dolgozott, „nem volt végzettségem, mert nem tanulhattam, viszont mindenhol helyt álltam, s haladtam előre”; de kritikusan látja az Egyesült Államok szerepét, meg mindenkiét, akik a saját érdekeik mentén szálltak be a háborúra. „A mi országunkban minden van; a víz, a gáz, a természeti kincsek óriási értéket jelentenek, az a gazdag, aki ezt birtokolja.”

Angoltudása és naprakész információi miatt láthatóan hallgatnak rá a többiek, ő az, aki az álomvilágból kirángatná a többieket: „Hallom, hogy megyünk majd ebbe vagy abba az országba, de nekünk kell megdolgoznunk mindenért. Én, ahogy eddig, úgy ezután is el fogom tartani a feleségemet és az öt gyermekemet. Hogy mit fogok Amerikában csinálni, nem tudom. Dolgozni, azt igen.”

Egyelőre nem sok információhoz jutnak a kimenekített afgánok a magyar hatóságoktól, ezt panaszolják is, s az ételt sem szívelik, de azt nem felejtik el soha, hogy az életüket a magyar katonák mentették meg. „Köszönjük meg nekik, s minden kimenekített tegye ezt meg azokkal, akik kihozták őket” – mondja még Ahmed, aki egy pillanatra sem hezitál, amikor azt a kérdést kapja, hogy akár Amerikából is visszatérne-e a hazájába, ha ott egyszer béke vagy olyan kormány lesz, amely őt és a családját nem bántja: „Azonnal. Én szeretem a hazámat.”

Ases és felesége

A táborban tartózkodók és a rokonaik egyesítésére biztosan sor kerül, erre mindjárt alkalom is adódott volna, de a karantén egy nappal kitolta Ases és felesége új életének kezdetét. A férfi nyolc éve él Ausztriában, hazájában újságíró volt, Linzben grafikai munkákat végez. Két éve nem látta a feleségét, csütörtökön érte jött el Vámosszabadiba. A hatóságokkal, a minisztériummal telefonon már elvileg mindent leegyeztetett, a papírok megvoltak, így a csalódottsága érthető volt, amikor kiderült, egyelőre legfeljebb a kapun keresztül foghatja meg felesége kezét. „Miért? Miért? Eddig is karanténban voltak a Covid miatt! A papírok nem számítanak?”

A családját egyesítette Qais is, akiről a cikk elején már volt szó. A várost, ahol a családja élt, a tálibok elfoglalták. A férfi húgai észak felé menekültek, az édesanyja és a nővére délre. Az internetes kapcsolat akkor működik, ha a telefonokat fel tudják tölteni. Az ostrom idején azonban a boltok zárva voltak, így nem volt kapcsolat a családtagok között. „Mindenki azt gondolta a másikról, hogy valószínűleg meghalt. Én pedig azt hittem, hogy valamennyiüket elveszítettem” – teszi hozzá Qais.

Szerencsére aztán egy kint élő rokonnal fel tudta venni a kapcsolatot, így a két részre szakadt család végül egymásra talált. „Negyven éve folyamatosan háborúzunk, az én generációm háborúban született, és abban is nőtt fel. Megszoktuk tehát, de mindaz, ami a reptéren történt, traumatizálta őket.” Harmincezer ember zsúfolódott össze, három napot kellett várnia a Yousufi családnak is arra, hogy kimenekítsék őket a repülőtérről. Amikor az amerikaiak figyelmeztető lövéseket adtak le, elszabadult a pokol: mindenki pánikszerűen menekült. Az időseket, a gyerekeket, a nőket is megtaposták, mesélte Qais édesanyja a fiának, a család legkisebb tagja – egy csecsemő – napokig szenvedett a könnygáz miatt.

Az afgán férfi szintén köszönetet mond azoknak a magyar katonáknak, akik „az életüket veszélyeztetve megmentették sok afgán életét”. Ő ugyanannak a generációnak a tagja, mint az ötgyermekes Ahmed, békeidőben még nem éltek. „A családomnak ismét újra kell kezdenie az életét. Nem először tesszük, a kilencvenes években három évig Pakisztánban, egy sátorban éltünk. Mindenünket lebombázták a tálibok apa hivatása miatt; 2016-ban Afganisztánon belül menekültünk. Eddig mindig visszatértek Afganisztánba a szüleim. Most azt gondolom, lehet, Magyarország lesz az új hazájuk.”