Filippov Gábor: Az egyetlen lehetőségünk, hogy jobban éljünk húsz év múlva az, hogy a közoktatáson változtatunk

Mélyen rögzült, strukturális okai vannak annak, hogy az oktatás nem hatékony Magyarországon, és ez nem csak a leszakadóknak, hanem az egész ország teljesítményének rossz, ám ezen mind lehet változtatni, vélekedett Filippov Gábor elemző Alinda műsorában. (A teljes, egyórás interjút, amelyben szó van egyebek mellett a modern tanítási módszerekről, vagy a covid hatásairól is, jelképes összegű támogatásért itt lehet megnézni.) A beszélgetés témája azért az oktatás volt, mert Filippovék az Egyensúly Intézetben most készítettek el egy, az ágazatról szóló elemzést.

Filippov azt mondta, ahhoz, hogy az ember sikeres országban gondolkodjon, a közoktatási ollót kellene zárni, vagyis közelebb hozni egymáshoz az elitoktatást és a lemaradt rétegek oktatását, egyenlő esélyeket adni mindenkinek. Ez az egyetlen út egy természeti kincsekben szegény, kis ország előtt, mert csak így fogja tudni jól, azaz nem pazarlón kihasználni az ország az emberi erőforrásokat. Így tett Észtország, Finnország, vagy épp Szingapúr is.

Azt mondta, ma a statisztikák szerint egy szegény gyereknek gyakorlatilag tehetségtől függetlenül nincs esélye bejutni a felsőoktatásba, így nem fog tudni olyan munkát végezni, amivel hozzájárul a közöshöz. Ezáltal – a csökkenő demográfia miatt – nehezebben fenntartható lesz a nyugdíjrendszer a tébé, gyengébben fog teljesíteni 20 év múlva az ország.

Az elemző szerint rendszerszinten nem jó a magyar iskolarendszer „lefölözést” erősítő működése, azaz hogy negyedik, vagy hatodik osztály után elszippantják a gimnáziumok a jó tanulókat, és erre többféle ösztönzőt is kapnak. Ezek a tanulók ugyanis akkor is ugyanazt a pályát futnák be, ha maradnának egy nem lefölöző rendszerben, viszont így nem húzzák felfelé a hátramaradók teljesítményét, akik ezáltal rosszabb tudással jönnek ki az iskolából, magyarázta.

Ráadásul – mondja Filippov – a negyedik, hatodik osztályban jobbára nem azért teljesítenek jobban a „lefölözött” gyerekek, mert jobbak a biológiai képességeik, hanem mert a családi-társadalmi környezet miatt több éves, halmozott előnybe kerülnek a rosszabb helyzetű, szegényebb családból érkezőkkel szemben.

Filippov arról is beszél, „vészcsengő”, hogy a tanári gárda elöregedőben van, pedagógusbéreket az átlagbér kétszeresére kellene emelni, hogy rendszerszinten jobb teljesítményt okozzon az, hogy versengés van a tanári pályáért.

Azt is állítja az elemző, hogy az államnak joga van központilag előírni az oktatás kimeneti követelményeit, hogy mit kell tudnia egy diáknak, joga van centralizálnia, de nem tud jól működni a rendszer, ha a centralizáció alatt a mikromenedzselést is érti az állam, vagyis azt is meg akarja mondani, hogy ezt hol hogyan hajtsák végre a tanárok.

„Te sem fogod megmondani a lakásfelújításnál a burkolónak, hogy milyen anyagból, hogyan burkoljon, hanem azt mondod, hogy mit szeretnél látni a végén. Így működik az oktatás is.”

Filippov szerint az, hogy mindez így alakult, és nehezen akarunk változtatni, annak történelmi okai vannak: a magyar társadalom gondolkodása nagyon biztonságközpontú a rendszerek változása, elnyomó rendszerek miatt: a kockázatvállalás és az ismeretlentől való félelem szintje egészen más, mint mondjuk Svájcban. Az elmúlt 30 évben ráadásul sorra jöttek a reformfelbuzdulások, visszarendeződések, éles váltások, és mindezek miatt a kiszámíthatóságra, stabilitásra való vágy erősödött. Elveszett a hit, hogy ha valamivel komolyan foglalkozunk, közös elszánással, akkor lehet változtatni a dolgokon. Ráadásul mindezek miatt a kiskapukat, egyéni utakat keresi az ember, nem csak az oktatásban, de például az egészségügyben is.

Márpedig lehet változtatni, ezeket a mintákat felül lehet írni, amire az elmúlt évszázadokban Skandinávia, újabban Észtország, vagy Szingapúr a legjobb példa. Utóbbi pár évtizede az egyik legkorruptabb ország volt, de közös akarattal, és állami szándékkal ezen túllendültek, és ma már minden korrupciós listán jól szerepel.