Negyvenkét éves volt, alkoholista. A járvány alatt elvesztettük

2021. július 04. – 21:09

frissítve

Sudár Ágnes
Sudár Ágnes
Győri tudósító

Másolás

Vágólapra másolva

Amíg a korlátozásokat teljesen nem oldják fel, egy terápiás csoportban tíz embert fogadhat a Magyar Máltai Szeretetszolgálat győri „színes fogadótere”, a szenvedélybetegek integrált intézménye. Tartani kell a távolságot. Most, hogy a járvány harmadik hullámának hivatalosan vége, lehet és kell is beszélni arról, mi lett a szenvedélybetegekkel – különösképp az alkoholistákkal – az alatt 14 hónap alatt, amíg otthon kellett maradni, viszont inni is lehetett. Ez nem vidéki sanzon.

A home office-hoz köthető, viccesnek szánt posztok döntő része – főképp a járvány legelején – arról szólt, hogy mostantól akkor délelőtt is ihatunk. Az alkoholbetegekkel foglalkozó szakemberek tudták, mindez milyen veszéllyel jár; az volt a kérdés, miként oldják meg, hogy az érintettek kezét ne kelljen elengedni ez idő alatt sem. Mert az végzetes lehet. Megnéztük, a vidéki, nagyvárosi szenvedélybetegeknek ki és hogyan segített a járvány idején, és mi jön ezután.

Fontosnak tartjuk, hogy komoly társadalmi témákról is beszámoljunk, amikről nem sokat és nem szívesen szoktunk beszélni, olvasni. Ha szerinted is fontosak az ilyen témák, támogasd a működésünket!

Buli van, baj van, végem van

A Máltai Szeretetszolgálat két és fél éve nyitotta meg integrált intézményét, amely nevében „nappali”, a szenvedélybetegek csoportos foglalkozásait ugyanakkor rendre délután tartják. A „színes fogadótér” vezetője Udvardi Mónika, a terápiás csoportot Árpás Márta koordinálja. Ők a beszélgetőtársak. Jelenleg egy tízfős csoport érkezik szerdánként, döntő részt férfiak beszélnek a problémájukról, amely az alkoholfüggőség. Vannak nők is néha, de jóval kisebb számban. Nem azért, mert ők nem isznak, hanem mert az alkoholizmus náluk még szégyenletesebb stigma. Kevesen vállalják, hogy közösségben beszéljenek erről, kijöjjenek a fényre. Attól (is) félnek, hogy ismerőssel találkoznak. A Covid előtt általában a győri kórházból küldték a betegeket a terápiás csoportba, mindkét fél látta, hogy valóban segítséget tudnak nyújtani ezeknek az embereknek, a bizalom és a siker is közös volt, ha a pácienseik ismét talajt tudtak fogni.

Udvardi Mónika, a „színes fogadótér” vezetője – Fotó: Sudár Ágnes / Telex.hu
Udvardi Mónika, a „színes fogadótér” vezetője – Fotó: Sudár Ágnes / Telex.hu

Aztán jött a járvány, a napi rutin megszűnt. A terápiás csoportok száma is csökkent, ráadásul tavaly márciustól júniusig egyáltalán nem lehetett foglalkozásokat tartani. Pontosabban lehetett, de csak online: „A csoporttagokkal általában telefonon értekeztünk, hogy minden rendben van-e. Az egyedi tanácsadásra szorulókat Skype-on vagy Messengeren hívtuk.” A Máltainál megforduló páciensek életkora is teljesen vegyes: van 26 éves is, de azért jóval több a nyugdíjas. Az ok triviális: „Az alkoholnak általában hosszabb idő kell a pusztításhoz. Nem ok nélkül született a szlogen, hogy buli van, baj van, végem van. Jellemzően az kér segítséget, aki már a harmadik kategóriába jutott.”

14 ezer érintett is lehet

Annak ellenére, hogy kis terápiás szobában – a távolságtartás miatt – tízen férnek el egyszerre, sokkal többen szorulnának segítségre. Ha az általános statisztika igaz, akkor a 140 ezres Győrben 14 ezer alkoholfüggő él. Nyilván nem akkora tömegre készülnek a máltaiak, de akár naponta tudnának csoportot fogadni, akár húsz fővel is, ha ismét engedi a helyzet. Jelentkezni a Facebookon keresztül is lehet, a részvétel ingyenes és anonim. „Mi nem kérünk mást, csak hogy Józsi vagyok, sziasztok. A legnehezebb úgyis az, hogy ki tudják mondani, hogy »segítsetek«️, és el is fogadják a feléjük nyújtott kart.” A foglalkozásokon tematika szerint haladnak, de sokszor az élet írja ezt át. „Erőszakmentes kommunikáció, önismeret egyaránt szerepel a módszerek között. De ha bejön egy tagunk, aki 600 napja nem ivott, de most megcsúszott, akkor a téma nyilván a sóvárgáskezelés lesz.”

A foglalkozások alatt nincs ivás, de a terápiát vezető Márta pontosan tudja, hogy van, aki három hónapja nem iszik, és olyan is, akiben akkor is van alkohol. „Nem küldjük el, mert ha kommunikációképes, és kimondja, hogy józanul akar élni, akkor a lehetőségét megadjuk. Ez a közeg végtelenül befogadó. De mi más is lehetne, hisz ők azok, akiket rendre kizár, kivet a társadalom. Pontosan tudják, milyen ez.”

Siketen a csoportban

Legutóbb egy siket alkoholbeteg érkezett a győri csoportba, itt azért megkérdezte a terápiát vezető a résztvevőktől, hogy vállalják-e a jeltolmáccsal együtt a jelenlétét. Nem volt kérdés. Az első foglalkozásoknál még hallgatott az illető, figyelte csak a „tolmácsát”, legutóbb már emelte a kezét, hogy ahhoz a témához ő is hozzászólna. Megtört a jég.

Van, aki 2018 óta jár a foglalkozásra, a szakemberek tudják, jó eséllyel élete végéig foglalkozni kell majd az illetővel. „Ez olyan, mint a cukorbetegség, nem engedhetjük el a kezüket.” Persze vannak, akik idővel úgy érzik, menni fog egyedül is. Az ő kezüket ilyenkor el kell engedni. Ők döntenek. De nem mindig jó a történet vége.

Árpás Márta terápiás munkatárs – Fotó: Sudár Ágnes / Telex.hu
Árpás Márta terápiás munkatárs – Fotó: Sudár Ágnes / Telex.hu

A Covid-járvány drámai veszteségei között minden bizonnyal sok olyan történet van, mint amit most Márta elmesél: „Amikor a telefonos bejelentkezés maradt, tudtuk, hogy a semminél ugyan többet ér, de más, mint az élő találkozás. Nem tudhatom, hogy ennél az esetnél többet ért volna-e a személyes kontaktus, mert az illető nagyon erősködött, hogy megold ő mindent egyedül. Szakmája, jó végzettsége volt, nyelvet beszélt. Előbb a családját veszítette el az alkohol miatt. Albérletbe került, aztán a munkája is elment. Hajléktalanszállóra került, és próbáltam rávenni, menjen vissza a rehabra. Erősködött, és nem ment. Egy éjszaka a hidegben elaludt, reggelre kihűlt. Negyvenkét éves volt.”

A csoportterápia azért van délután, mert a többségében felépülőben lévő résztvevőnek még/már van munkája. Családjuk sokszor már nincs. „A szenvedélybetegség soha nem egyetlen ember betegsége, egy függő mellett mindig van egy függő társ. Más kérdés, hogy egy egészséges lelkületű ember nem marad együtt egy függővel. Az marad, aki azt hiszi, hogy majd én megváltoztatom, majd én segítek neki, majd én kiszeretem belőle az alkoholt”. Szerepeket vesz fel ilyenkor a társ: megmentő lesz. Vagy üldöző. Vagy lecsúszik vele együtt. Ha csak az egyik iszik, akkor is az egész rendszer beteg. Ezért veszélyes az a helyzet is, amikor az alkoholbeteg bemegy a rehabra, megváltozik, de a párja nem. Nem tudnak ezek után együtt élni. Mert a feleség/férj vagy visszarántja az alkoholistát, vagy elválnak. Elfogy ugyanis a feladat, ami eddig az övé volt. Elvész az identitása.„

Titokban inni

A pandémia és az otthoni munka közben nehezebb volt titokban inni, de sokan megpróbálták. Hogy látták-e ezt a gyerekek? Minden bizonnyal. ”Ez is óriási veszély, nem véletlen, hogy az alkoholbetegek felnőtt gyerekei nagy számban lesznek függők. Mindenki azt gondolja, hogy az agresszív, a gyermekét verő alkoholista a valós baj. Baj, de a csendes sem jobb. A gyerek látja, hogy az apa mindig alszik. Fáradt – jön a hárító válasz az anyától, a gyerek viszont idővel érzi, hogy ez szégyen. Az ő szégyene, amelyről nem beszél senkinek. Egyedül marad, van, aki észre sem veszi, hogy ebben a képtelen helyzetben ő igenis nyakig benne volt. „A nagyszüleim ittak, de az anyám nem volt alkoholista. Ő csak akkor ivott, ha volt pénze.”

Még egy tévhitet oszlassunk el: az alkoholista nem (csak) a szakadt ruhában, az utcasarkon ivó, szakállas fazon. S nem is feltétlenül decikben mérhető a határ. A saját alkoholizmusáról könyvet író Székelyhidi László matematikus mondatát tartja a legjobbnak a győri terapeuta: „Azóta vagyok alkoholista, hogy rehabon voltam. Addig csak marha sokat ittam.” A józanodás nem arról szól, hogy nem iszom. Az nagyon kevés. Mert az ember attól még ugyanaz az ember marad, akkor pedig inni fog. A visszaesés sem az első pohárnál kezdődik. A terápiás csoport azért jó, mert minden lépcsőfokot ismernek a résztvevők, és sokszor a másik állapota adja az erőt a folytatáshoz – vagy az elkezdéshez.

Mi jön a Covid után?

Indulhatnának tehát csoportok, ha lennének jelentkezők. Aki folyamatos kontrollban volt, akivel tartani tudták a kapcsolatot, annál nem volt mély zuhanás. De mindenki tudja, sejti, hogy nagyon sokan vannak, akik a home office-ban elvesztették a szociális kontrollt. Azoknak most nehezebb. A társadalom nyitott, támogató erejére pedig nem nagyon számíthatnak. De hát miről is beszélünk? Minden erről szól. Egyetemistaként, ha nem iszol, kiközösítenek. Ha vendégségbe mész, viszkit viszel. Nem figyelsz, belecsúszol.

A Telex fontosnak tartja, hogy az egész ország területéről szállíthasson az olvasóinak sztorikat, ezért közlünk gyakran vidéki riportokat. Mivel minden térséget nem tudunk lefedni budapesti szerkesztőségünkkel, keressük az együttműködést vidéki újságírókkal, és fokozatosan országos tudósítói hálózatot szeretnénk kiépíteni. Ez a cikk is egy ilyen együttműködés keretein belül készült.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!