Az orvosok sem supermanek, sürgős mentális segítségre lenne szükség az egészségügyben járvány után

Krónikus fáradtsággal, kialvatlansággal, evészavarral, kiégéssel, depresszióval küzd sok egészségügyi dolgozó a járvány okozta extra terhelés miatt. Több mint egy éve harcolnak a frontvonalban, volt olyan nap, amikor 12 ezernél is több beteg feküdt a magyarországi kórházakban, és 300 fölött volt a halálos áldozatok száma. Testileg és lelkileg is felemésztette az orvosokat, ápolókat a stressz és sok esetben a tehetetlenség érzése, hogy nem tudnak megmenteni betegeket.

Az emberenként változó, hogy ki milyen módon tudja kezelni a felgyülemlett traumákat, ám pszichológusok szerint az biztosan kijelenthető, hogy mindenkit érintett valamilyen szinten mentálisan a járvány, csak sokan maguknak sem merik bevallani, hogy baj van. Mentális egészség szempontjából az egyik legveszélyeztetettebb csoportba tartoznak az egészségügyben dolgozók, de a járvány miatt tovább súlyosbodott a helyzet.

Az ELTE friss kutatása szerint minden második egészségügyi dolgozónál jelentek meg a kiégés közepes vagy magas fokú jelei az elmúlt hónapokban. Bár a növekedés mértékét ez a felmérés nem tudja megállapítani, más adatok szerint 2013-ban még csak a harmadukról volt ez elmondható.

Nem mertek hazamenni a családjukhoz

„A járvány elején az okozta a legnagyobb nehézséget, hogy egy ismeretlen kórokozóval, ismeretlen terepen kellett küzdeni, és senki nem tudta akkor még, hogy valójában mire lehet képes a vírus” – mondta a Telexnek Spányik András terapeuta, az egészségügyi dolgozóknak mentális segítséget nyújtó MedSpot Alapítvány kuratóriumi elnöke.

Ráadásul csak karácsonykor érkeztek meg az első vakcinák az országba, így ősszel még joggal tarthattak a megfertőződéstől az egészségügyi dolgozók, mint ahogy a környezetük, családtagjaik is féltek. Sokan hónapokig nem mertek hazamenni szeretteikhez, hogy védjék őket, így azonban teljesen izolálódtak a környezetüktől, ami egy plusz lelki terhet jelentett az átvezénylések mellett.

„Egy doktornő arra panaszkodott, hogy hónapokig nem merte megölelni vagy megcsókolni a férjét, mert félt, hogy megfertőzi, miközben nagyon szenvedett a párja hiányától”

– hozott erre egy konkrét példát Kovacsics Leila, a MedSpot Alapítvány pszichológusa, akit számos orvos és egészségügyi szakdolgozó keresett meg az elmúlt bő egy évben.

Egymás mellett harcolt a főorvos és a rezidens

A harmadik hullámban annyiból más volt a helyzet, hogy év elején beoltották az egészségügyi dolgozókat, így a megfertőződéstől kevésbé kellett tartaniuk. Ellenben minden addiginál nagyobb terheléssel kellett szembenéznie az egészségügynek, hetekig az is kérdéses volt, hogy egyáltalán elbírja-e az egyre növekvő betegszámot a rendszer. Rengetegen kerültek kórházba, és nagyon sokan haltak meg az orvosok, ápolók kezei között.

„A halálra nem lehet felkészülni. Van, aki évtizedek óta az egészségügyben dolgozik, és úgy érezte, hogy minden eddigi tapasztalata ellenére tehetetlen volt egy-egy helyzetben. Egyszerűen nem értették, hogy min múlik. Egyik nap még jók a beteg adatai, másnap pedig meghal.” Székely András, a Call for Help segélyvonalat működtető Végeken Egészséglélektani Alapítvány kuratóriumi elnöke meséli ezt, az alapítvánnyal jó pár orvos és ápoló osztotta meg élményeit az elmúlt hónapokban.

A legtöbben azonban a járvány közepén nem is igazán tudták felfogni vagy feldolgozni, hogy min mennek keresztül. Spányik András orvosként maga is részt vett az ellátásban a harmadik hullám csúcsán, így közelről szemlélte, mit élnek át kollégái.

„Megszűnt a szigorú kasztrendszer, nem volt különbség a főorvos és rezidens között, együtt harcoltak”

– idézi fel a járvány legdurvább heteit. – „Ennyire megtartónak még sose éreztem a közösséget, mint most. Valódi kollegiális viszony alakult ki. A figyelem középpontjába kerültek az egészségügyi dolgozók, elképesztő pörgés volt, és ez sokakat lelkesített.”

Még egymás között is titkolják a problémáikat

Van, akit az adrenalin felpezsdített, más inkább automata üzemmódba kapcsolt, és csak tette a dolgát, anélkül, hogy szembenézhetett volna a saját érzéseivel.

„Gépeknek érezték magukat, de muszáj volt csinálni, mert emberéletekről volt szó”

– magyarázza Kovacsics. Senki nem merte kimondani szerinte, hogy nem normális, amin keresztülmennek. Hogy például órákig nem mehetnek ki a mellékhelyiségbe, és tetőtől talpig be voltak öltözve.

Egymás között ugyan panaszkodtak egy-egy osztályon, de Székely tapasztalatai szerint a végkicsengés mindig az volt, hogy tovább kell lépni, mert ez a dolguk.

„Mindenki azt hiszi, hogy ő az egyetlen, aki nem bírja. Volt olyan orvos, aki azzal keresett meg minket, hogy ő nem érti, hogy lehet az, hogy a többiek ilyen jól bírják, és ő az egyetlen, aki úgy érzi, neki már nem megy”

– mesél az egyik kihívásról a pszichológus. A legtöbben nem merik kimutatni, hogy problémákkal küzdenek.

Pedig néha akár az is elég lehet Székely szerint, ha csak tudják az orvosok és ápolók, hogy van kihez fordulniuk. „Volt, aki felhívott egy kórházi traumával, és pszichiáter segítségét kérte. Megszerveztük neki, de végül nem vette igénybe. Már az a tudat, hogy nincs egyedül, olyan megkönnyebbülést jelentett számára, hogy az önmagában elég volt” – meséli a Call for Help vezetője, hozzátéve, a reménytelenség, a kiút hiánya vezet sok esetben a kiégéshez. Épp ezért hozták létre a segélyvonalat rögtön a járvány elején tavaly tavasszal. Azt hitték, el fogják árasztani őket hívásokkal, de nem így történt.

Ebben a környezetben nagyobb bátorság felvállalni a segítségkérést

A fő probléma ugyanis pszichológusok szerint az, hogy nem mernek az orvosok, ápolók segítséget kérni, máig széles körben él az a képzet, hogy egy orvosnak keménynek kell lennie, és nem szorulhat segítségre.

„Az orvosok az idealizált supermanek, akiknek nem lehet semmi bajuk. Muszáj leépíteni ezt az eszményítést a társadalmi köztudatban. Ők nem sérthetetlen harcosok”

– fogalmazott Kovacsics.

Székely szerint egyébként ez nem csak az orvosokra, hanem a többi segítő szakmára, így például a szociális munkásokra is igaz. A szakmai önképük része az erő, a kitartás, a legyőzhetetlenség. „Ebbe nem illik bele az, hogy kimerültem. Pedig a segítségkérés pont a bátorság jele, nem a gyengeségé.

Ebben a környezetben nagyobb bátorság vállalni azt, hogy segítségre van szükségem, mint addig folytatni a munkát, amíg összeesem, és már nem bírom tovább.”

Hiányzik az átfogó, rendszerszintű segítség

Sokan csak most, a járvány lecsengésekor szembesülnek azzal, hogy mit éltek át, és csak most kezdik feldolgozni azt a rengeteg élményt, ami az elmúlt hónapokban folyamatosan gyűlt bennük. Épp ezért sürgeti a MedSpot Alapítvány az egészségügyi dolgozók mentális támogatását, Spányik szerint egyelőre nincs meg a központi akarat arra, hogy megóvják a dolgozókat a teljes kiégéstől.

Az alapítvány járvány közben is tartott csoportos foglalkozásokat két budapesti kórházban, és ugyan több más intézményt is megkerestek, a járványügyi korlátozások miatt nem engedték be őket. Így maradtak az online terápiák, egyéni és csoportos foglalkozásokat tartottak.

Az intézmények általában nyitottak a megkeresésre, sőt, a Semmelweis Egyetem maga is indított mentális segítségnyújtást, de mint Székely kiemelte, önmagában az még nem mindig vezet sikerre, hogy rendszerszinten megvan a szándék.

„Ha egy kórházigazgató elkötelezett a mentális támogatás mellett, még akkor sem biztos, hogy ez eljut az egyes osztályokra, az orvosokhoz, ápolókhoz. Több lépcsőn kell keresztülvinni egy ilyen programot.”

A pszichológusoknak, pszichiátereknek kötelező a szupervízió, a Call for Help vezetője szerint azonban az nem feltétlen lenne előremutató, ha a teljes egészségügyben így tennének. Sokkal inkább szemléletformálásra van szerinte szükség. Arra, hogy többen vállalják fel a segítségkérést, és merjenek beszélni az élményeikről. „Az lenne jó, ha már úgy tudnánk pszichológushoz járni, mint fogorvoshoz. Fél elmenni az ember, de ha egyszer elszánja rá magát, akkor utána büszke magára, és nem titkolja mások elől.”

Régi traumákat hozhat felszínre

Ez már csak azért is fontos lenne, mert az egészségügyben még messze nem ért véget a járvány, a kórházakban várat magára az a nagy fellélegzés, ami a társadalom többségében már hetekkel ezelőtt megtörtént.

A folyamatos félelem és bizonytalanság továbbra is jelen van a pszichológusok szerint, ami hosszabb távon komoly következményekkel járhat. „A kiszámíthatatlanság és bizonytalanság stresszt okoznak, a hosszú távú vagy nagyon erős stressz pedig kiégéshez vezet.

A kiégésből depresszió lesz, a kezeletlen depresszió pedig szívbetegségig vagy végső esetben öngyilkosságig is eljuthat”

– magyarázza Spányik.

Van, akinek már egy pár alkalmas krízisintervenció elég lehet ahhoz, hogy feldolgozza az aktuális stresszhatásokat. Kovacsics szerint ez azon is múlik, hogy ki milyen megküzdési mechanizmusokkal és személyiségstruktúrával rendelkezik. Másoknál hosszabb időre is szükség lehet. Előfordulhat, hogy az aktuális „Covid-trauma” nyomán felszínre bukkan valamilyen múltbéli, feldolgozatlan trauma, mely hosszabb feldolgozási folyamatot, terápiás munkát igényel.

A MedSpot Alapítvány vezetője elsősorban a megelőzést hangsúlyozza. „Célzott és aktív programokra van szükség, hogy az egészségügyi dolgozók kiégését megelőzzük. Ezzel még most lehetne csökkenteni a későbbi tragédiát.” Spányik arról beszélt, hogy években mérhető az utóhatása a járványnak. Az alapítvány szeretne több programot is elindítani a következő időszakban, de a Call for Help is fenntartaná önkénteseivel a telefonos segélyvonalat.