Megnéztük az emlékerdőt, amilyenbe a tervek szerint majd Budapesten is temetkezhetünk

„Ide mindenki valamilyen elképzeléssel érkezik: a természethez, erdőhöz erősen kötődnek, vagy van egy kedvenc fafajtájuk, ez a ritkább, vagy kiválasztják azt a fát, ahol épp megnyílik a lelkük” – mondja Czumpf Attila, az agostyáni emlékerdő területileg illetékes vezetője, miközben a fák közötti kitaposott utakon sétálunk.

Ez az első és egyetlen emlékerdő Magyarországon: végigmész Tatán, keresztül Agostyánon, és itt rájössz, hogy már tényleg a Gerecse Tájvédelmi Körzet kapujában jársz, mert csak úgy ámulsz a fákkal övezett úton, ha még sosem jártál ezen a részen, mondjuk én mestere is vagyok a rácsodálkozásoknak, majd nem sokkal a falutábla után, a tizenegyes kilométerkőnél jobbra fordulsz, és már ott is vagy a bejárati sorompónál. Azon az áprilisi napon érkezünk ide, amikor alig pár óra alatt három évszak időjárását is megtapasztaljuk: előbb jégeső esik, a biztonság kedvéért háromszor is, aztán előbb szépen, majd inkább egyre erősebben havazni kezd, majd minden eláll, de rákezd a hideg szél, végül szép napsütötte tavaszias időjárás zár.

Közben végig azon gondolkodom, furcsa érzés az emlékerdőben járni: nincs tipikusan temetőhangulatom, hiszen itt nincsenek földhalmok, fejfák vagy márvány sírkövek, nincsenek égő mécsesek vagy szárnyas angyalszobrok, de még egy imádkozó Jézus sincs a láthatáron. Szóval nincs giccs, de mégis érzek egy megmagyarázhatatlan bizsergető érzést, ami akkor jön rád, amikor olyan helyen jársz, ahol embereket temetnek el. Mert itt mégiscsak ez a helyzet: a fák gyökereinél környezetbarát, lebomló urnában hamvakat ásnak el, a halottak neveit pedig kis táblácskákon jelzik a törzseken. Az alapvető gondolat az, hogy így a fa gyökerei a lebomló urnából és a hamvakból felszívják a tápanyagot, és így metaforikusan fennmarad az élet örök körforgása.

Pap is felszentelte

A húszhektáros dombos területet a Természetes Életmód Alapítvány kezeli, van itt ökofalu, de egy korhű Mátyás-kori fogadó is, és már tizenkilenc éve építik egy Árpád-kori körtemplom rekonstrukcióját, aminek eredetije a tizenkettedik században állt itt. A templom köré már korábban is temetkeztek olyanok, akiknek valami köze volt a faluhoz, a sírokat jelfák jelzik.

Aztán a Szabó család című rádiójáték egyik szereplőjét szimbolikusan itt temették el, így találta ki legalábbis a történetet a sorozat írója, Bakonyi Péter, aki Czumpf egyik barátja volt, bár „akkor emlékerdőnek még a hírét sem hallottuk”, mondja Czumpf.

Ezután lépett a képbe 2012-ben Bihari Imre vállalkozó, aki már egy ideje tanulmányozta a külföldi emlékerdőket, és személyesen ismeri az osztrák Maximilian Mayr Melnhof bárót, akinek Ausztriában már több ilyen emlékerdeje van. A báróval együtt hozták létre az emlékerdőt Agostyánban, és Bihari lett az azt üzemeltető társaság, a Paxnatura Kft. ügyvezetője. Az indulásról a Telexnek azt mondja, „rettentő nehéz időszak volt”, mivel az ötlet új volt Magyarországon, nem volt meg hozzá a törvényi háttér, és „bár a hivatalok és minisztériumok elviekben támogatták az ötletet, érdemben nem álltak mögé”. Bár az első néhány évben a temetkezési törvény szerint a hozzátartozók a hamvakat elhelyezhették itt, végül a tatai önkormányzat minősítette temetkezési emlékhellyé a területet, magát az erdőt pedig örökerdőnek. Ennek az „erdőéltetés” a célja, tehát itt nincs fakitermelés. 2015-ben egy pap fel is szentelte a helyet. Az emlékerdő maga 2,5 hektáron van, tehát ekkora területen lehet temetkezni, de ezt idővel bővíteni is lehet.

Békében itt lesz a természetben

„Lépjünk be akkor az erdőbe” – mondja nekem Czumpf, úgyhogy be is lépünk. Egy kisebb dombon sétálunk fel, rögtön szembe is jön egy háromszáz éves faóriás, tövében egy tájba illő kis paddal, „egy fénykoronás böhönc”, jegyzi meg az emlékerdő vezetője. Itt ugyanis elég széles a skála, 1-300 éves korú fák is vannak, van köztük bükk, tölgy, gyertyán, hárs, kőris, juhar, de erdei vadgyümölcsfák is.

Eddig közel kétszázan temetkeztek ide, és mindenki azt a fát választja ki, amelyiket akarja. „Nem egy gazdasági erdőben vagyunk, ez egy spontán erdő, sokféle alakzatú fával. Egy fánál megállva az embereknek megnyílik a képzelőereje, és azt mondják, hogy ez lenne az a hely, ami emlékhelyet adna a drága szerettüknek. Vagy a fának valami olyan története van, amibe az ember belelát valamit, például kettős törzsű, valamilyen sérülése van, vagy egy másik fával van valamilyen kapcsolata. De olyan is előfordul, hogy eljön egy házaspár, és tudatosan választanak két olyan fát, ami egymás mellett nő, és a lombok később majd egymást simogatják” – mondja a kiválasztásról Czumpf.

Egyébként pedig minden úgy megy, mint ahogy a hagyományos temetéseknél: jellemzően a családtagok döntenek arról, a halottat hol és hogy temessék el, de persze előfordul az is, hogy valaki még életében akar gondoskodni arról, hova temessék majd, és ő maga választja az erdőt.

Az emlékerdőben egy lebomló urnában ássák el a halott hamvait a kiválasztott fa gyökereihez, de Czumpf szerint „fontos, hogy az semmilyen módon nem sértheti a gyökereket”. Ehhez egy szondát használnak, amivel megkeresik azt a helyet, ahol akadály nélkül ki tudnak ásni hatvan centis mélységet, „ahova aztán bekerül az urna, és békében a természetben itt lesz”. Az emlékerdő oldalán például több urnából lehet válogatni ehhez.

Bihari ehhez hozzáteszi, hogy „ez egy végleges megoldás”, mert ezzel az ember „bekerül a természetbe, és nem lehet exhumálni”.

Temetői giccsek nélkül

„Itt jóval szerényebbek az árak, mint egy hagyományos temetőben” – mondja Czumpf. A sírhelyárak húsz- és kétszázezer forint között mozognak, attól függően, ki milyen megoldást választ.

Lehet temetkezni például egy közösségi fához, ami egy hagyományos urnafalhoz hasonlít: idegenek vannak egymás mellett, itt ugyanannál a fánál. Ez az olcsóbb megoldás. Aztán lehet választani egyedi fát is, amikor egy fához egy ember hamvait temetik el, de olyan megoldás is van, hogy egy egész családot temetnek el egyetlen fa köré, kvázi egy családi sírbolt lesz belőle, meg van a már említett páros fa megoldás is.

Az ár attól is függ, ki hány évre váltja meg azt a bizonyos fát, tíztől kilencvenkilenc évig lehet. Ennyi ideig marad kint a névtábla is a fán, amit egy oldható kötéssel rendszeresen a fa növekedéséhez igazítanak, így „ezek a táblácskák sem bántják a fákat”, mondja Czumpf.

Az emlékerdőben nem szeretik a művirágokat, a drótos koszorúkat, vagy az olyan díszeket, amiket egy hagyományos sírra tennének az emberek, és mécsest égetni is szigorúan tilos. Egy szál virágot vagy virágszirmokat ki lehet vinni. Ezeket mind el is mondják a hozzátartozóknak, de ottjártunkkor is látjuk, hogy ezt nem mindenki tartja be: van olyan fa, ahol a halottról van kint fotó, máshol műkoszorúk lógnak, de egy már elégett mécsest is látunk. Az ilyen díszeket folyamatosan begyűjtik, és visszaadják a családnak, mert „az erdő rendeltetése semmiképp sem változtatható meg, abban a természetes formában kell mindent hagyni, amiben volt.

A természet a temetői giccsek nélkül mutat a legjobban”

– mondja erről Czumpf.

Nem konkurencia, alternatíva

Kíváncsi vagyok arra a fára, ahova először temettek el hamvakat, ehhez átsétálunk egy tisztáson, el a fából felhúzott ravatalozó előtt. A fánál egy nagykövetségen dolgozó férfi hamvai vannak, akit a felesége nem akart külföldön eltemetni, ezért évekig őrizte férje hamvait, egészen addig, amíg nem nyílt meg Magyarországon is az emlékerdő.

Ugyanúgy, ahogy a hagyományos temetéseknél, a ravatalozóban előbb szertartást és gyászbeszédeket tartanak. Itt lehet gyertyát gyújtani, és megkongatnak egy harangot is, az úgynevezett lélekharangot, ami a régi balatoni gőzösé volt. Czumpf ezt meg is kongatja nekünk: egészen kísérteties hangja van az erdőben állva.

Arról Bihari és Czumpf is beszél, hogy ők nem akarnak konkurenciái lenni a hagyományos temetőknek, csak egy alternatívát nyújtanak. Szerintük a fiatalabbak „nem egy temetőbejáró generáció”, nem akarnak azzal foglalkozni sem, hogy pár évente, ha lejár a sírbérlet, akkor újra kelljen azt váltani, így ez egy „lehetőség” arra, hogy a hamvakat a természetben helyezzék el, és itt „az elhunyt emléke nem tűnik el, a táblákkal, jelzett formában itt maradnak”.

Az oldalukon kívül nem reklámozzák magukat, de az utóbbi három-négy évben egészen fellendült a forgalom, „szájhagyomány útján” keresik meg őket az emberek, és a temetkezési vállalkozók is egyre többször ajánlják őket a családtagoknak. Ehhez Czumpf hozzáteszi, hogy az oldaluk nekik „bőven elég, mert nem ebből élünk: ez egy küldetéses kulturális tevékenység, ami hozzánk nőtt, ez a missziónk”.

Budapesten is tervezik

Március végére elkészült és elfogadták a Fővárosi Önkormányzat klímastratégiáját és zöldfejlesztési tervét, ebben pedig kulcsprojektként szerepel, hogy létrehoznák a Budapest emlékerdőt mint alternatív temetőt, amit a tervek szerint 2027-ig, háromszázmillió forintból hoznának ki. A projektleírás szerint „az emlékerdő alternatív (ökologikus) temetkezési módok számára biztosítana helyszínt, miközben a terület a hely méltóságát szem előtt tartó rekreációs funkciók számára is helyet biztosíthat (csendes rekreáció, testmozgás, koncertek stb.)”.

Arról Bihari is beszél, hogy szeretnék, ha a fővárosban is lenne emlékerdő, bár kevés ehhez a megfelelő terület, de az agostyáni „referenciaterületként indult el, az alapvető elképzelés, hogy Budapesten vagy az agglomerációban csináljunk egy kegyeleti emlékerdőt”.

Bár azt is mondja, nem könnyű kialakítani egy ilyen temetkezési emlékhelyet, képviselői testületi gyűlést kell hozzá összehívni, városrendezési tervet kell módosítani, szakhatósági engedélyeket, véleményeket kell beszerezni, erdészetekkel megegyezni, szóval az egész „egy bürokratikus útvesztő, de az elmúlt évek arról szóltak, hogy mi ezt kitapossuk. Úttörő munka volt ez Magyarországon, innentől valószínűleg már könnyebb lesz”.