A koronavírus idején a gyászunkkal is egyedül maradtunk

Magyarországon alapvetően elmondható, hogy egyre kevésbé foglalkozunk a halállal és a gyásszal. A múlt században megszokottnak számított, hogy az idős vagy beteg szeretteink otthon, családi körben hunytak el. A halál közelsége mindennapos volt évszázadokon keresztül, napjainkban mindez nehezen elképzelhető. A koronavírustól függetlenül is sokan kórházban halnak meg, az elhunyt teste a temetésig nem otthon kerül ravatalra. A modern ember nem beszél sem a szerettei, sem a saját lehetséges haláláról, pedig az elmúlástól való elfordulás, a halál tabusítása megnehezíti a veszteség utáni gyász feldolgozását.

Ugyanakkor ambivalens módon korunkra az is jellemző, hogy nap mint nap olvassuk, halljuk és nézzük a balesetek és háborúk halálhíreit – hívta fel rá a figyelmünket dr. Sarungi Emőke, gyászfeldolgozással foglalkozó pszichoterapeuta. A médián keresztül állandóan kapjuk a halálhíreket, amikre szinte nem is reagálunk.

„Eltűnt annak a szokása, hogy kimondjuk az érzéseinket az elhunyttal kapcsolatban, legyen az távoli vagy közeli. Okozója lehet ennek például egy téves társadalmi elvárás, a »halottakról jót vagy semmit«, de az igazi ok az, hogy gyakran eltávolodunk nem csak a gyásszal kapcsolatos szokásainktól, hanem az érzéseinktől is. Intellektualizáljuk,
megmagyarázzuk az érzéseinket, mellyel eltávolítjuk magunktól őket, sokszor nem engedjük meg magunknak megélni, átérezni azokat az érzéseinket. A gyász feldolgozását megnehezíti az is, hogy sokszor nem elérhetőek már egységes találkozási pontjaink, közösségi rítusaink”

– jegyezte meg dr. Sarungi. A halál egy tőlünk távoli eshetőséggé vált a fejünkben, és pont ebben a haláltól eltávolodott helyzetben tört ránk a koronavírus. A pandémia alatt nincs hova elfordulni a haláltól, miután hazánkban is olyan méreteket öltött az elhunytak száma, hogy szinte mindenki ismer valakit, aki meghalt, vagy akit veszteség ért a vírus miatt. A fertőzésveszély ugyanakkor teljesen átformálta, még jobban megnehezítette a gyász megosztásának lehetőségét. Ezekben az időkben különösen nehéz ezzel megküzdenünk.

Nem úgy gyászolunk, ahogy korábban

A járványhelyzet fizikailag és lelkileg is elszigetel bennünket, fokozva a gyászoló érzelmi izolációját. Ha egészségesek, ha betegek vagyunk, kénytelenek vagyunk távolságot tartani másoktól, ha egy szerettünk pedig elkapja a vírust, nem is nagyon mehetünk a közelébe, hiszen mi is megfertőződhetünk. Ha a szerettünk kórházba kerül, előfordulhat, hogy olyan hirtelen elhatalmasodik rajta a betegség, hogy nem lesz idő elbúcsúzni tőle.

A haldoklótól való elbúcsúzás lehetősége nagy erőfeszítések árán történhet csak meg, az amúgy is túlterhelt egészségügyi dolgozók külön figyelmét igénylően. A halálesetet a még fennmaradt közösségi események közül nem követheti a megszokott módon a temetés, nem tudunk ölelkezve részvétet nyilvánítani, és a még hagyományos közösségi tor során megemlékezni az elhunytról. A temetési szertartáson csak kis létszámban lehet jelen lenni, a tort szintén csak szűk családi körben lehet tartani, de legtöbbször elmarad, hiszen egy közös vacsora is veszélyes lehet. A járványügyi intézkedések miatt a gyászhoz kötődő rítusaink nagy része tehát ellehetetlenítődött.

„A szakmai nyelvezetben már megjelent a gyász – pandémia szó, tehát a gyásznak lesz egy bizonyos értelemben vett világjárványa” – mondta dr. Sarungi. A gyászhoz kapcsolódó rítusaink tehát várhatóan át is alakulhatnak, és valószínű, hogy a járvány után másképp fogunk a halálra is tekinteni – gondoljunk csak a középkori pestisjárvány irodalmi és képzőművészeti hatásaira.

Hogyan gyászolhatunk?

Sarungi Emőke szerint fontos leszögezni, hogy minden gyász egyedi, ahogy minden emberi kapcsolat egyedi. Ezért ebben a cikkben nem is adhatunk örökérvényű tanácsokat. A veszteségünk feldolgozásában azonban már az is sokat segíthet, ha megpróbáljuk megnevezni az érzéseinket, vagy egyáltalán foglalkozunk a témával.

A gyászfolyamatot sok minden meghatározza, például a gyászoló személyisége, de az is sokat számít, hogy mi előzte meg a halálesetet. Dr. Sarungi szerint a gyász okozta trauma feldolgozásában fontos, hogy megfogalmazzuk, amit érzünk. Ez első hallásra egyszerűnek tűnhet, és talán nem is új információ, de elengedhetetlen a feldolgozáshoz. Abban a módszerben, amellyel ő foglalkozik, ez egy többlépcsős folyamat során történik. Ez mindenkinél más ütemben, más tartalommal zajlik, hiszen minden gyász egyedi, de a következők segíthetnek bármelyikünknek:

• Vizsgáljuk meg, hogy milyen tévhitek élnek a fejünkben a gyásszal kapcsolatban!

Ilyen például, hogy erősnek kell lennünk, vagy hogy az idővel könnyebb lesz. Hasonló téves információ, hogy egyedül kell gyászolnunk. Ezeket a tévhiteket nem lehet azonnal letenni, de fontos, hogy tudatosítsuk, és reflektáljunk azokra a mítoszokra, amik a fejünkben vannak.

• Mik a gyásszal kapcsolatos „helyettesítő cselekvéseink”?

Itt az „átmeneti energiafelszabadító” cselekvésekre gondolunk, ami elsőre bonyolult fogalomnak tűnik, de valójában azokról a dolgokról van szó, amelyek ideig-óráig elfeledtetik velünk a gyászt, és jól érezzük magunkat tőlük. Ilyen lehet a munkamánia, a túlzott sport, az alkohol, az evés, de még a sorozatfüggőség is. Ezek a szokások kicsit könnyebbé tehetik az életünket, de csak elfedik a valódi érzéseinket, és hátráltatják a veszteség feldolgozását. Amikor ezekkel szembesülünk, ne legyen bűntudatunk, hiszen ezeket azért tesszük, hogy jobban érezzük magunkat, ami természetes emberi igény.

• Gondoljuk át, hogy mit érzünk a megszakadt kapcsolatról, és beszéljük meg másokkal!

Fontos az elhunyttal érzett pozitív és negatív érzelmek megfogalmazása, legyen szó örömről, sérelemről, fájdalomról, bűntudatról. Megfogalmazhatjuk, hogy mit érzünk, akár testérzetként is, például: mintha kő lenne a szívemen, mintha elvesztettem volna a jobb kezem stb. „A gyásszal kapcsolatos érzések nem egyfélék, hanem a fájdalom, bánat mellé más, egymásnak ellentmondó érzelmek is felsorakozhatnak (megkönnyebbülés, büszkeség stb.). Bizonyos gyászolók azt is érezhetik, mintha el lennének érzéstelenítve, ami összezavarhatja őket, és vádolják magukat, hogy miért nem éreznek semmit, pedig ezek természetes gyászreakciók. A gyászban érzett bűntudat viszont sokszor hamis, hiszen arról, hogy elszakadnak családtagok, senki nem tehet” – mondja Sarungi.

Az elvesztett féllel kapcsolatos érzéseinkről érdemes beszélni, írni. Ezeket az érzéseket aztán egy biztonságos kapcsolati közegben jó kifejezni. Az érzelmi felszabadulás, a feldolgozás elindulásához javasolt egy meghitt beszélgetés keretében kiönteni a szívünket egy bizalmas barátunknak vagy családtagunknak. Mindebben nagy segítséget jelent, ha az ember szakemberhez vagy gyászcsoporthoz, online is elérhető gyászfeldolgozó szakemberhez is fordul. A pandémiás helyzetre való tekintettel sok terapeuta, például a dr. Sarungi által vezetett gyászfeldolgozást segítő magyar központ is vállal egészségügyi dolgozókat pro bono páciensként, mivel ők most még inkább ki vannak téve a halállal kapcsolatos traumáknak. A legtöbb pszichológus a járványhelyzetre való tekintettel online is fogad gyászolókat. Egészségügyi dolgozóként például itt lehet ingyen szakemberhez fordulni, civilként pedig itt és itt lehet tanácsadást kérni.

Én fertőztem meg?

Az egyik legnehezebb, ami sajnos mostanában többször is visszatérő történet volt a médiában, olvasói levelet is kaptunk arról, hogy egy családtag megfertőzi a másikat, aki ezzel halálos veszélybe kerülhet. Már a legkisebb gyanú elindíthatja a bűntudatot, amivel nehéz elszámolni. Dr. Sarungi szerint bár ezekben az esetekben az egyéni felelősség kérdése is felmerül, de szándékos kockáztatás szinte mindig kizárt, ilyen esetet kizárólag egyénileg lehet feldolgozni, általános tanács ebben a témában nem adható.

Ez a folyamat átvitt értelemben hasonló ahhoz, amikor a szándékunk és az akaratunk ellenére megbántunk valakit érzelmileg. Ebben az esetben, ha kiengeszteljük a másikat, az sokat segíthet a bűntudatunkon. Ugyanez vonatkozhat arra is, amikor nem szándékosan betegséget okozunk a másiknak. Van, aki egyszerűen legyint, hogy bárkitől elkaphatta volna, nem csak tőlünk – írom ezt személyes példa alapján. Ha ettől nem is könnyebbülünk meg teljesen, mindenképpen segít, ha tisztázzuk a helyzetet azzal, akit gyanúnk szerint megfertőztünk.

Hogyan segíthetünk másoknak?

Közvetetten is lehet érintett az ember egy halálesetben, ha a környezetében gyászol valaki, például, ha valakinek az élettársát vagy barátját valamilyen komoly veszteség érte. A mostani járványnál ez is jellemző, valószínűleg mindenkinek van olyan közeli vagy távoli ismerőse, aki elveszítette egy szerettét a koronavírus miatt.

Sarungi Emőke szerint sajnos a gyászolók támogatásában is hajlamosak vagyunk a megszokott tévhitek mentén gondolkodni, tanácsokat adni. Ilyenek például, amikor azt mondjuk a gyászolónak, hogy legyen erős, ne sírjon, majd az idő megoldja, vagy hogy majd jön más az életébe. Ezekkel azonban valójában azt mondjuk a gyászolónak, hogy ne foglalkozzon az érzéseivel, ami persze a trauma feldolgozása ellen hat.

„A gyászolót egyszerűen csak meghallgatni kell, kritika és ítélkezés nélkül. Erre van leginkább szükség”

– foglalta össze Dr. Sarungi. Emellett nagyon fontos, hogy mit mondunk a gyászolónak. Ahogy a fenti tanácsok nem segítenek, úgy az sem visz előre, ha azt mondjuk, hogy tudjuk, mit érez a másik, hiszen ez nem igaz. A tanácsoknál sokkal többet tehetünk, ha akár egy hosszabb beszélgetés keretei között meghallgatjuk azt, amit a másik érez. Az is sokat jelenthet, ha kifejezzük a sajnálatunkat, de azt is megkérdezhetjük, hogy hogyan történt a haláleset, lehet, hogy mi leszünk az elsők, akik végighallgatjuk a történetet. Ha ez egy adott pillanatban nem lehetséges, akkor érdemes felajánlani egy olyan alkalmat, amikor a másiknak lehetősége adódik arra, hogy hosszan beszélhessen erről. Az ugyanis különösen fájdalmas lehet, ha a gyászolót félbeszakítják, amikor épp az érzéseiről beszél.

Ha egyáltalán nem vagyunk haláleset érintettjei, akkor is fontos beszélni a halállal kapcsolatos félelmeinkről, elképzeléseinkről. Már csak azért is, mert előfordulhat, hogy elkezdünk szorongani, félni az elmúlástól. Sarungi Emőke szerint ebben a pandémiás időszakban ott rejlik a lehetőség, hogy tisztázzuk magunkban a halálhoz és gyászhoz való viszonyulásunkat, a halandóságunk pedig értéket is adhat a jelennek.

„Óriási nyomás alatt vagyunk, de most van lehetőségünk rá, hogy újrateremtsük a gyász kultúráját. A halállal való szembenézés pedig felerősítheti az élményt, hogy mennyire értékesek a hétköznapjaink.”