Állami gondozásból kikerülve lett hajléktalan, most egyetemre készül

A 25 éves Stekler Dávidot rengeteg helyre sodorta az élet, hosszan meséli, hogy állami gondozottként, majd pedig fiatal felnőttként hány városban fordult meg, hosszabb-rövidebb ideig. A fiúnak nehezített pályán kellett átküzdenie magát ahhoz, hogy 25 évesen végre érettségit szerezhessen, és eljusson az egyetemi felvételi kapujába egy kitűnő bizonyítvánnyal.

Állami gondozottként könnyű célpontja volt az iskolai bántalmazásnak

Dávid a nyíregyházi kórházban született, nagyon korán állami gondozásba került, a csecsemőotthonból egy gyermekotthonba vezetett az útja, ahonnan hat éves korában a testvéreivel együtt nevelőszülők fogadták be. A nevelőszülők nem azonosak az örökbefogadó szülőkkel, Dávidot sosem fogadták örökbe.

„Nincsenek jó emlékeim az általános iskoláról, az osztálytársaim sokat bántalmaztak. Romaként, állami gondozottként kirekesztett voltam, abban a környezetben megszívtam rendesen.”

A fiú 17 éves korában került vissza a nevelőotthonba, amikor elkerült a nevelőszüleitől, és a testvéreitől. Dávid befejezte a nyolc általánost, a kilencedik osztályt még elvégezte, azután viszont abbahagyta a tanulmányait. Egy évig maradt a nevelőotthonban, ugyanis a 18. életév vízválasztó egy állami gondozott életében, akkor döntenie kell, hogy tanul, vagy kilép a nagybetűs életbe. A fiatalokat legalább még egy évig megilleti az úgynevezett utógondozás, ahol a szállása és az egyszeri étkezése biztosított volt. Utógondozottként 5100 forintot kapott havonta. „Ez szűkös összeg, főleg, ha fogalmad sincs arról, hogyan kell beosztani a pénzt” – jegyzi meg a fiú.

Otthagyta a munkahelyét, majd utcára került

Az ország legkeletibb megyéjében komoly gondot jelent a munkanélküliség. A megyeszékhely több álláslehetőséget kínál, mint a környező települések, van többek között legó- és gumigyár. A megyéből sokan az elvándorlás mellett döntenek, a dolgozni vágyók Budapestet, vagy a külföldi országokat célozzák. Dávid egy másik utógondozott segítségével talált egy olyan munkalehetőséget Sopronban, ahol szállást is kapott. Azonban ott nem tudott hosszútávon helytállni.

Onnan került vissza húszévesen először Nyíregyházára, egy évet töltött itt, próbáltak neki segíteni, „de magammal sem tudtam mit kezdeni, elmenekültem inkább Budapestre”. A fővárosban alkalmi munkákból, például takarításból tartotta fenn magát, és munkásszállón lakott. Egy téli hónapot az utcán töltött, „a fű, a speed akkoriban megoldotta egy kis időre, hogy ne fázzak”.

Ezután a kitérő után ment vissza másodszor Nyíregyházára. „21 évesen kerültem be törött lábbal, 8 általánossal, ruháim sem voltak, így kezdtem négy éve az Oltalomnál.” A nyíregyházi Oltalom Szeretetszolgálatot a Magyar Evangélikus Egyház tartja fenn, az önkormányzattal megkötött, ellátási szerződés értelmében az intézmény szociális munkát végez a százezres településen. A szeretetszolgálat éjjeli menedékhelyet, nappali melegedőt, népkonyhát, átmeneti szállót, hajléktalanok otthonát, családok átmeneti otthonát, családi bölcsődét, nevelőszülői hálózatot, tanodát működtet, fejlesztő foglalkoztatás és közfoglalkoztatás keretében munkahelyet teremt, továbbá a szenvedélybetegek ellátásával is foglalkozik.

Egy szociális munkás adta vissza a hitét önmagában

„Az elején nem azzal foglalkoztam, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel, sok trauma ért, a tanulás egyáltalán nem érdekelt. Kutyának nem kívánnám, hogy az akkori énemmel bármit kezdjen. Nem voltam könnyű eset, lázadó voltam, utáltam mindent, a világot, mindent, ami engem ért. Nem tudtam mit kezdeni magammal, se a körülöttem élőkkel.”

A hajléktalanszállón a szenvedélybetegek számára működő részlegen ismerkedett meg egy szociális munkással, Krisztivel. Ő az a fáradhatatlan szociális munkás, aki a beszélgetésre is elkísérte, de ennél a pontnál Dávid egy pillanatra elérzékenyül, és megkéri Krisztát, hogy hagyjon minket magunkra, mert róla fog beszélni. „Ő átlátott rajtam, és észrevette, hogy belül egy törékeny ember vagyok, akit sokan bántottak, aki arra szorul, hogy valaki megfogja a kezét” – kezdi Dávid a közös emlékek felelevenítését.

„Egy intézetben nem tanulsz meg kötődni, nem tudod, hogy kiben bízhatsz, kiben nem, mik azok a jelek, amikből észreveszed, hogy kihasználnak. Feketén-fehéren látod a világot, ha valaki rossz volt veled, akkor mindenki azzá válik a szemedben, akkor azt még nem tudtam, hogy ezt nem lehet így általánosítani. Kriszti minden jót megtestesített, amiben korábban nem hittem, elkezdtem hinni önmagamban, elhittem, hogy valamire képes vagyok. Magabiztos lettem, megszerettem önmagam.”

Hihetetlen őszinteséggel meséli, hogy többször átverte Krisztit, „ezzel éled túl az állami gondozásban, persze ma már nem vagyok erre büszke”.

„Ő volt az első, akiben meg tudtam bízni. Kezdetben persze nagyon sokszor hazudtam neki is, néha már én is elhittem a saját hazugságaimat, ígértem neki fűt-fát. Ilyen egy intézetis. Olyan dolgokat mondtam, ami nem igaz, ezzel azt is teszteltem, hogy visszahallom-e. Nagyon nehezen nyílunk meg, és bízunk meg emberekben. Más már rég azt mondta volna, hogy hagy engem a francba, ő akkor is kiállt mellettem, számíthattam rá, elkezdtem bízni benne, és nyitni felé. Lépésről lépésre elkezdtük helyrerakni a múltamat, az engem ért traumákat. Szép lassan felépítettük, hogy mit szeretnék, elkezdtünk tervezni, így jött az OKJ-s pincér tanfolyam.”

Az eleje kőkemény munka volt mindkettőjüknek, Dávid nem értette, hogy Kriszti miért akarja visszaküldeni az iskolába, egy olyan helyre, ahol korábban csak bántalmazás érte. Nagyon nehéz lépés volt visszamenni az iskolába. Az egyéves OKJ-s tanfolyam azonban nagyon jó tapasztalat volt, „a pincérszakma volt az első sikerem, azt éreztem, hogy érek valamit.”

Kriszti ezek után azt szerette volna, ha Dávid leérettségizik, akkor a fiú egy hónapig direkt elkerülte, de Krisztinek végül sikerült rábeszélnie arra, hogy vágjon bele a levelezőbe, ami jelenleg online folyik. A Van Esély Alapítványon keresztül jutott laptophoz, továbbá az alapítvány ösztöndíj formájában finanszírozza Dávid történelem magánóráinak költségét, havi 23 ezer forint összegben, hat hónapon át – mi tőlük hallottunk először a nyíregyházi fiúról.

Hajléktalanként jött rá, hogy másokon szeretne segíteni.

Dávid a tanulás mellett végig dolgozott, először pincérkedett, majd miután bezárt az étterem, fél évig egy gyárban alkalmazták. Időközben rájött, hogy szeretne másokon segíteni, így elvégezte a szociális gondozó és ápoló tanfolyamot. „Nagyon imádtam, és tudtam, hogy ezt akarom csinálni, a végén munkaajánlatot is kaptam, így lettem gondozottból gondozó.” Most a családok átmeneti otthonában tevékenykedik, ahol az anyák a gyerekeikkel élhetnek biztonságban, az intézmény célja, hogy visszaintegrálják őket a társadalomba.

Dávid pár hete jött el a hajléktalanszállóról, és költözött be egy kollégiumba, ahol saját szobája és vizesblokkja van, egyedül a konyhán kell közösködnie. Furcsa volt megszokni a csendet, hiszen egész életében zaj vette körül, most végre azonban nyugodtan tud tanulni is. Szeptemberben, ha minden jól megy, akkor elkezdi a Nyíregyházi Egyetemen a szociálpedagógia alapszakot.

Egyrészt a saját jövője miatt akarja elvégezni az egyetemet, másrészt szeretne másokon segíteni. Nagyon sok hátrányos helyzetű csoporthoz tud mélyebben kapcsolódni, volt állami gondozottként a gyerekeken, volt szerhasználóként a függőkön, volt hajléktalanként pedig a fedélnélkülieken segítene. Dávidot a szülei a három testvérével közösen adták állami gondozásba, az egyik testvére ma már külföldön él, a másik két testvére viszont fogyatékkal született. A fiú a testvéreiről sem feledkezett meg, ahogy helyrehozta a saját életét, a fogyatékkal élő testvéreit is biztos helyre juttatta.

A problémáit drogokkal próbálta megoldani

A droghasználatról a nyíregyházi hajléktalanszállón sikerült leszoknia az elmúlt években. „Amikor visszakerültem a nevelőszülőktől az intézetbe, és a testvéreimtől elválasztottak, elég rendesen megtörtem, akkor kezdtem füvezni, majd jött a speed, amiket 21 éves koromig használtam.”
„Intézetisként, ha problémám volt, akkor azonnal a szerhez nyúltam,

ez volt a problémamegoldó rutinom: ha baj van, szívj el egy cigit, könnyebb lesz, miközben persze egyértelműen nem lesz az.

Mire elgondolkozol azon, hogy ezt nem kellett volna, addigra már be vagy állva. Ezt kellett megtanulnom, hogy ne utólag, hanem előre gondolkodjak.”

Dávid megtapasztalta, mi minden nem működik jól az állami gondozottak ellátásában. „Sok mindent átéltem, a világot nem válthatom meg, azonban intézetiseknek szervezhetek olyan tábort, ami felkészíti őket a felnőtt életre. Tudom, hogy mi hiányzott, mi juttatott el odáig, hogy függő legyek, hajléktalan legyek, és hogy elkövessek egy halom hibát, ami csak arra volt jó, hogy tovább traumatizált.”

Dávid nem szeretne általánosítani, vannak olyan dolgozók, akik a feltételekhez képest igyekeznek mindent megadni a gyerekeknek, és szívükön viselik a sorsukat. Azt is előremutatónak látja, hogy a nagyobb intézmények helyett sok helyen már kisebb otthonokat hoznak létre, ahol több figyelem jut egy-egy gyerekre.

„Nekem az alapok hiányoztak, mondták, hogy főzzek, de azt nem mutatták meg, hogy hogyan. Most már Youtube videók segítségével egyszerűbb ételeket el tudok készíteni. Azt is mondták, hogy osszam be a pénzt, de nem tanították meg, hogy hogyan. Olyan alapdolgokat sem tudtam, hogy ha albérletbe költözök, kötni kell egy szerződést, különben bármikor kilakoltathatnak. Nem volt elég motivációm, akkoriban sok olyan hatás ért, hogy belőlünk, »büdös cigányokból úgysem lesz semmi«. Amit sokat hallasz, azt elhiszed, főleg, ha nincs önbizalmad. A mai napig hamarabb elhiszem, ha rosszat mondanak, mint ha jót.”

Dávidnak az a célja, hogy az intézetis gyerekeknek megtanítsa, mik azok az alappontok, amiknél vigyázni kell, miként tudják minimalizálni annak az esélyét, hogy hajléktalanok, függők vagy prostituáltak legyenek.

„Talán furcsán hangzik, de nagyon hálás vagyok, hogy hajléktalan lettem, ott tanultam meg mindent, ott tanultam meg hinni, tervezni, és hogy lehetnek céljaim. Nagyon sok embertől kaptam támogatást, nekem valami miatt onnan kellett kezdenem.”