Ha igazán szeretsz, lefekszel ezzel a tizenöt haverommal, mondta a srác, és senkiben nem merült fel, hogy ez erőszak

A Life TV egyik műsorát a múlt héten azzal promózták, hogy elővették Kabát Péter egykori focista, jelenleg tévés személyiség nyolc évvel ezelőtti sztoriját. Ez arról szól, hogy az egyik honvédos csapattársa kihasználva egy nő szerelmét, rávette a nőt arra, hogy 15 focistával szexeljen. Azt mondta, az orgia végén sajnálta a lányt, aki csupán azért vállalta a dolgot, mert végtelenül szerelmes volt. „A srác meg csak nézte a helyzetet, és röhögött” – tette hozzá.

Ahogy azt a Telex is megírta, a történet egyáltalán nem újdonság, hiszen már 2012-ben is elhangzott, amikor a Bors részleteket közölt a focista könyvéből. A hiányos információk ellenére ugyanakkor ismét felmerül, hogy a történet tulajdonképpen egy szexuális visszaélésről szól. Azt a tévéműsor szerkesztői is érezték, hogy a Kabát beszámolója problémás, hiszen úgy döntöttek, nem vágják be az adásba ezt a részt. A Life TV-hez hasonlóan a központosított kormányzati médiaóriásnak, a KESMA-nak a tulajdonában álló Ripost ugyanakkor leközölte azt.

>>> A Telex legfrissebb cikkeit itt olvashatja <<<

Magáról az esetről nagyon keveset tudunk, hiszen állítólag legalább 16 szereplője volt, közülük csak egy mesélt róla, és nem is a leginkább érintett. Az is lehet, hogy valójában meg sem történt. Mindenesetre beszédes, hogy egy exsportoló éveken keresztül a nagy nyilvánosság előtt mesél büszkén egy súlyos érzelmi kényszerítésről szóló sztorit, és erre még nyolc év után is „elképesztő szexuális kalandként” és újdonságként hivatkozik egy újságcikk.

A reakciókra és arra, hogy az emberek fejében az ilyen sztorit hallva nem jelez egyből a sziréna, hogy ez nemi erőszak volt-e, magyarázatot adhat, hogy az emberek többsége egészen másként képzeli a szexuális visszaéléseket, mint ahogy azok a valóságban megtörténnek.

„Ha nem küzdött ellene, nem is volt erőszak”

Büntetőjogi értelemben szexuális erőszaknak számít minden nem konszenzuális (azaz nem kölcsönön beleegyezésen alapuló) szexuális aktus. Ez azt jelenti, hogy ide tartozik az is, ha valakit fizikai erőszakkal kényszerítenek, de az is, ha fenyegetéssel, zsarolással veszik rá szexre és az is, ha egyszerűen védekezésre, vagy akaratnyilvánításra képtelen állapotban van, például részeg. A kriminológia megkülönbözteti a szexuális erőszakot és a szexuális visszaélést (az utóbbi nem számít erőszakos bűncselekménynek). Az érzelmi kényszerítés az utóbbi kategóriába tartozik, de az Országos Kriminológiai Intézet(OKRI) szerint a két tényállás gyakran kéz a kézben jár épp ezért nem is érdemes őket külön tárgyalni.

Lehet, hogy nem könnyű megítélni, hogy valaki őszintén mond-e igent a szexre, de Magyarországon nem itt kezdődik a probléma, ugyanis az emberek fele szerint az igent sem kell megvárni.

Egy 2016-os kutatás szerint a magyarok fele gondolja úgy, hogy bizonyos körülmények között a nemi érintkezés a másik fél beleegyezése nélkül is elfogadható. A válaszadók szerint a szexuális aktushoz a beleegyezés helyett a részegség vagy drogos befolyásoltság és a szexinek minősített öltözködés éppúgy elegendő indok lehet, mint az, ha valaki önként ment haza mással egy buli vagy randi után.

Sőt, a magyarok 14 százaléka mondta azt, hogy a beleegyezés nélküli szexhez az is elég, ha valaki nem mond egyértelműen nemet, vagy nem küzd konkrétan fizikailag az aktus ellen.

Az Európai Unión belül ezek a fajta áldozathibáztató álláspontok csak Romániában elterjedtebbek, mint Magyarországon. Hazánkban az EU-s átlagnál lényegesen elterjedtebb hiedelem az is, hogy ha az áldozat nem küzdött foggal-körömmel az aktus ellen, akkor az nem is lehetett erőszak. Pedig az Országos Kriminológiai Intézet kutatása szerint még a bíróságig jutó ügyeknek is csak a kétharmadában alkalmazott az elkövető fizikai erőszakot, fegyvert (jellemzően kést vagy bicskát) pedig még ennél is ritkábban, minden tizedik esetben fogtak az áldozatokra.

A filmekben jellemzően látható sérülései vannak az áldozatoknak, ennek is szerepe lehet a fenti hiedelem fenntartásában, magyarázza a Telexnek Virágh Enikő szociológus, az ELTE kutatója, aki nagy nyilvánosságot kapott nemierőszak-ügyekből írja a doktori disszertációját. Szerinte érthető, hogy a szakadt ruhákkal és az összevert test látványával igyekeznek a leggyakrabban vizuálissá tenni a traumát, ez az ábrázolásmód ugyanakkor megerősíti azt a sztereotípiát, hogy a „valódi áldozat így néz ki”.

A valódi áldozat mítosza

Sokak fejében él ugyanaz a sztereotipikus kép arról, hogy hogyan néz ki a szexuális erőszak, hogy milyen ember követ el ilyesmit és hogy ki lehet áldozat. A „valódi szexuális erőszak” az emberek elképzelése szerint olyan erőszakos behatolás, amelyet idegen követel egy váratlan támadás során, egy elhagyatott nyilvános helyen, a „valódi áldozat” pedig egy olyan a többségi társadalomhoz tartozó, feddhetetlen erkölcsű nő, aki az ellenállás során fizikai sérülést szenved el – olvasható az OKRI Szexuális erőszak, Mítosz és valóság című kötetében.

A szakirodalom ezeket a hiedelmeket nemierőszak-mítoszoknak hívja, egészen egyszerűen azért, mert bár ezeket tartjuk tipikus eseteknek, a statisztikák szerint épp az ilyen esetek nagyon ritkák.

A legtöbb szexuális erőszakos bűncselekményt az áldozat által ismert személy, jelenlegi vagy korábbi szexuális partner, családtag, barát vagy ismerős követi el, általában nem nyilvános helyen. Magyarországon a szexuális bűnelkövetők 83 százaléka ismerte az áldozatát az OKRI 2017-ben publikált vizsgálata szerint, amelyből az is kiderült, hogy ez az arány a nem erőszakos bűncselekmények (megrontások és szexuális visszaélések) esetében még magasabb, 92 százalék volt. Ennek ellenére hazánkban az emberek 44 százaléka szerint valószínűbb hogy a nők elleni erőszak elkövetői idegenek és nem ismerősök, ráadásul a magyarok az EU-s átlagnál kétszer valószínűbbnek tartják azt is, hogy nyilvános helyeken bántalmazzák leggyakrabban a nőket.

A szexuális erőszakról alkotott irreális elképzelések, amik a statisztikák szerint egyáltalán nem ritkák Magyarországon sem, könnyen irreális elvárásokká válnak. Különösen akkor, ha arról van szó, hogy hogyan kezeljük az áldozatokat. Ha valakire csak rávetül a könnyűvérűségnek az árnyéka, az már nagyon nehezen fog „valódi áldozatnak” tűnni, mondja Virágh Enikő:

„Meglehetősen ellentmondásos, hogy amíg a miniszoknya-viselés, az alkoholfogyasztás, a bulizás, a flörtölés nem számít manapság erkölcstelen viselkedésnek a nők esetében – sőt, bizonyos körülmények között kifejezetten elvárás –, ha nemi erőszakra kerül a sor, ugyanezek az egyébként normálisnak számító viselkedésminták utólag átértelmeződnek, könnyűvérűségnek, felelőtlenségnek tűnnek fel.”

A kutatások azt mutatják, annál valószínűbb, hogy hiszünk egy áldozatnak, minél inkább igaz rá, hogy zaklatott, de azonnal feljelentést tesz; hogy korábban sosem tett feljelentést szexuális erőszak miatt; hogy az állítását rengeteg bizonyíték támasztja alá; hogy együttműködik a büntetőeljárásban a hivatalos szervekkel; hogy nem változtat a vallomásán; hogy tökéletesen biztos a szexuális erőszakos cselekmény részleteiben; hogy nem vonja vissza a feljelentést, és hogy a vallomása egyáltalán nem tartalmaz bizonyíthatóan valótlan részleteket. És minél kevésbé felel meg egy eset ezeknek az irreális elvárásoknak, annál kevesebb együttérzést kap az áldozat, annál nagyobb valószínűséggel és nagyobb mértékben okolják őt a történtekért, illetve annál több együttérzést és felmentést kap az elkövető.

Hamis és káros biztonságérzet

Felmerülhet persze a kérdés, hogy miért lehet ekkora különbség aközött, hogy hogyan néz ki a szexuális erőszak a gyakorlatban, és aközött, hogy milyennek képzeli azt az emberek többsége. Erre a szociálpszichológia szerint abban keresendő a válasz, hogy a hiedelmekből és a sztereotípiákból egy sokkal biztonságosabb világ képe rajzolódik ki, mint amilyenben élünk. Ezt nevezik gyakran „az igazságos világba vetett hitnek”.

Ha a nemi erőszak áldozata hibázott, és ennek a következménye az erőszak, akkor ebből az is következik, hogy aki megfelelően viselkedik és nem hibázik, azzal ugyanez nem történhet meg (épp ezt üzente a rendőrség néhány évvel ezelőtt a rendőrség elhíresült áldozathibáztató kampányának).

Az igazságos világba vetett hit elmélete azért hasznos, mert segít megérteni, hogy azok, akik beszállnak az áldozathibáztatásba, nem feltétlenül rossz emberek, inkább a saját maguk, a saját biztonságérzetük miatt hibáztatják a másikat – mondja Spronz Júlia, a Patent Egyesület jogásza. Azonban a szexuális visszaéléseket övező tévhitek hiába megnyugtatóak rövid távon, valójában hamis biztonságérzetet keltenek. A nemi erőszak kultúrája és annak különböző megnyilvánulásai, mint például a tévhitek nemcsak a jelenlegi elkövetőkre és áldozatokra hatnak, hanem a jövőbeliekre is „ami végső soron oda vezet, hogy szabadon lehet nőket megerőszakolni anélkül, hogy annak nagy valószínűséggel hátrányos következménye lenne” – állítja Spronz.

Az áldozathibáztatás pedig a gyakorlatban létre hoz egy kvázi átmeneti kategóriát az áldozatok és a nem áldozatok között: az „érdemtelen áldozat” kategóriáját, magyarázza Virágh:

„Ha legalább részben felelőssé teszünk valakit azért, ami vele történt, akkor tulajdonképpen nem az általa elszenvedett erőszak tényét vonjuk kétségbe, hanem azt, hogy ezért ő érdemes-e a mi együttérzésünkre, szimpátiánkra vagy segítségünkre. Erről szólnak az »én elítélem az erőszakot, de ebben a lány is ugyanolyan hibás volt« jellegű kommentek.”

Hol lehet kiszállni az ördögi körből?

Azt Spronz és Virágh is kiemeli, hogy a szexuális erőszakhoz kapcsolódó, magukat makacsan tartó előítéletek és tévhitek elválaszthatatlanok a társadalmunkat jellemző nemi egyenlőtlenségektől. A nemierőszak-mítoszok megerősítik a status quót, és hozzájárulnak ahhoz is, hogy az egyenlőtlen viszonyok, amikből az erőszak és maguk a tévhitek is fakadnak, újratermelődjenek.

Azért nem hiszünk az áldozatoknak, mert a biztonságos világról alkotott, megnyugtató képünknek megfelelő sztereotípiákhoz akarjuk igazítani a történtek. Emiatt viszont nem ismerjük el áldozatként a tényleges áldozatokat, és ezért nem tudunk hatékonyan tenni az erőszak megelőzéséért. Így pedig épp a biztonságosabb világot nem tudjuk megteremteni.

Ez egy olyan ördögi körnek tűnik, amiből nehéz megtalálni a kiutat, a Telexnek nyilatkozó szakértők mégis bizakodók. Virágh a kutatásai alapján lát pozitív változást a szexuális erőszakról szóló hazai közbeszédben, kiemeli például azt, hogy milyen sokakat felháborított már hat évvel ezelőtt is a rendőrség „Tehetsz róla, tehetsz ellene” szlogenre felhúzott kampánya, ami tulajdonképpen iskolapéldáját nyújtotta a káros nemierőszak-mítoszoknak.

A Patent jogásza is úgy látja, hogy egyre több az olyan eset, amelyen látványos tömegek hördülnek fel, azaz „van igény arra, hogy az erőszakot nevezzük erőszaknak”. Szerinte ugyanakkor fontos, hogy a kipattanó ügyek és botrányok „lavinát indítsanak el”, hogy átfogóbb intézkedések kövessék ezeket:

„Ha felülről nem mutatkozik igény a változásra, akkor a társadalmi nyomás az, ami képes egyértelművé tenni, azt, hogy ez a helyzet elfogadhatatlan.”