A tehetséges rendező, aki kisajátította a magyar színházi szakmát

Nyár óta az egyik legforróbb téma Magyarországon a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) átalakítása, aminek fenntartója a kormány helyett egy erre a célra létrehozott alapítvány lett. A kuratórium kinevezése után hatalmas ellenállás és tüntetéshullám kezdődött, a diákok elfoglalták saját egyetemüket.

Az alapítványi kuratórium élére pedig Vidnyánszky Attila került. Nem túl meglepő döntés, a színigazgató ugyanis évek óta a magyar színházi élet legbefolyásosabb alakja. Szakmai élete igazi sikersztori lehetne, mégis tele van ellentmondásokkal.

A portré elkészítéséhez Vidnyánszky Attilát is megkerestük. A Nemzeti Színház sajtósa levelünkre annyit válaszolt: a megkeresést köszönik, de „nem szeretnénk most élni a lehetőséggel”. Így a cikk a Vidnyánszkyról nyilvánosan elérhető információkból és ismerősei megszólalásai alapján készült.

Egy dombról nézte Magyarországot

Vidnyánszky Attila 1964-ben született az ukrajnai Bene faluban, a Beregszászi járásban. Gyerekkorát öccsével együtt a szomszédos településen, az alig kétezres lakosú Nagymuzsalyon töltötte. A kárpátaljai fiú kutyasétáltatás közben gyakran felmászott egy dombra, ahonnan már Magyarországot is látta. A határon kétévente járhattak át, így a szombathelyi nagyszülőkkel ritkán találkoztak, és bár többször próbáltak kitelepülni utánuk Magyarországra, erre nem kaptak engedélyt. „Egyfajta átokként éltem meg azt a határt, amit a dombról láttam” – nyilatkozta erről. Ennek ellenére gyerekkorát ő maga „gyönyörűségesnek” tartotta, például azt, amikor az utcák között a Pál utcai fiúkat játszották a barátaival.

Nyolc-tíz éves korában kezdett el bunyózni, idővel ökölvívóversenyeken is indult, egészen addig, míg egy „meccs ki nem józanította”. Egy nehézsúlyú döntőben kikapott; „jól megvertek, egy hétig csak pépeset tudtam enni” – mesélte a Nemzeti Sportnak. Aztán focizni kezdett, kapus volt, „ahogyan mondani szokták, természetbeni juttatásért: malacért, tyúkért, tojásért”.

Középiskolai igazgató apja tagja volt a kommunista pártnak, felsőbb parancsra felírta, hogy kik járnak betlehemezni a faluban, közben drámatanár anyja meg betlehemi énekeket tanított a csoportoknak. Ha anyja karácsonyfát állított szenteste, az apja behúzta a ház függönyeit, hogy kintről ne láthassák a fényeket.

A fiatal Vidnyánszkynak az igazgató fiaként jól kellett teljesítenie az iskolában, mert olyan is volt, hogy ha épp nem jelest kapott, akkor az apja behívatta az irodájába, és azt kérdezte tőle: „Valami probléma van, fiatalember?” Apját egyébként magázta, míg anyját tegezte. Tizennégy éves kora körül egy iskolai dolgozatában azt írta, hogy három gyereket akar, és rendező lesz.

Alig tizenhat éves korában az Ungvári Állami Egyetemre ment magyar–történelem szakra. Egy kollégiumi beszélgetésben a rendszert kritizálta, nem sokkal utána kihallgatta a KGB. Később be is akarták szervezni, de ő ellenállt. „Voltak bizonyos ügyeim, jártattam a számat, ezért a KGB hat évig nem engedett Magyarországra” – nyilatkozta erről.

1985-ben megszerezte a diplomáját, ezután Budapestre akart menni a Színművészetire, de lekéste a felvételit; mint mondta, akkor kicsit összetört benne valami. Két évre visszament Nagymuzsalyra tanítani, diákjai épp csak két-három évvel voltak fiatalabbak nála. Mellette foci- és bokszedzéseket, színjátszócsoportot is tartott nekik. A boksz egyébként azóta is megmaradt az életében, otthon és a Nemzeti Színházban is van egy-egy zsákja, ezeken vezeti le a feszültségét.

1987-ben Magyarország helyett már a Kijevi Állami Karpenko-Karij Színház- és Filmművészeti Egyetemre jelentkezett, onnan egy éjszaka alatt haza tudott vonatozni. Szerinte Kijevvel „abszolút nyert”, mert közben a tagköztársaságokba mehettek színháztanulmányi utakra, és elismert rendezők próbáin ülhettek.

Az egyetemen rendezőként végzett 1992-ben, de már 1990-től színészmesterséget oktatott ugyanott, egészen 1997-ig. Ekkoriban született meg orosz párjától két idősebb fia, akiket végül Vidnyánszky egyedül nevelt, miután kapcsolatuk véget ért. „Hét és tizenegy évesek voltak, amikor az anyjuk visszament Moszkvába, és ők velem maradtak. Nem volt könnyű, édesanyám sokat segített, főleg az elején” – mondta erről.

Színházat a semmiből

Maga Vidnyánszky írta, hogy még 1988-ban a kijevi egyetem rektora, aztán a nemzetiségekkel foglalkozó államtitkár hívatta be azzal, hogy csináljon egy magyar társulatot Kárpátalján. Bár lett volna lehetősége arra, hogy Kijevben maradjon, és ott dolgozzon, ő vállalta a feladatot, és toborozni kezdett egy magyar színészosztályt a kárpátaljai falvakból. A négyéves képzés alatt, „mivel a diákjaimnak anyanyelvi oktatásra volt szükségük”, az ukrán és a magyar kormány megegyezett, hogy három szemesztert a budapesti Színművészetin tanulhatnak. Erről Vidnyánszky pár éve úgy nyilatkozott, mindezért „nagyon hálás”, mert sokat adott nekik az, hogy ezen az egyetemen is tanulhattak „remek” tanároktól, köztük például Szinetár Miklóstól.

„Nagyon szerettem azt az osztályt. Attila, Szűcs Nelli, Trill Zsolt, a szívem csücskei voltak” – mondta erről nemrégiben Szinetár. De a kárpátaljai fiatalok a származásuk miatt végig érezték az „idegenségüket” Budapesten. Belőlük alakult meg végül 1992-ben a beregszászi társulat, amellyel azóta is szoros a kapcsolata.

De mire a társulat megalakult, a felsőbb ígéretekből semmi nem valósult meg: nem várta őket színház, de még próbaterem sem, ezért pedig Vidnyánszky „borzasztóan átvertnek” érezte magát. A társulat viszont lelkes volt, színház híján Kárpátalját járták, falvakban, pajtákban, tópartokon, iskolákban játszottak, néha nyolc-tíz fokos termekben próbáltak, az öltözőkben aludtak színészlakások helyett, a fizetésük egy kanna benzinre vagy egy kávéra volt elég, a színészeket a szülők segítették. Épületet azóta sem kaptak, az egykori Oroszlán Szállóból lett végül az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, aminek a teteje beázott, és egy fal is hiányzott. Ezeket az állapotokat végül nem mindenki bírta, a társulat tizenkét tagjából öten maradtak, akikkel Vidnyánszky szerint „egy életre szövetséget kötöttünk”. Ezután egyre inkább elkezdtek felfigyelni rájuk, eljutottak fesztiválokra, egy rossz Ikarusszal jártak egyik helyről a másikra.

A Partizán egy 1995-ös Magyar Hírlap-lapszámban szúrta ki, hogy a társulat 1995-ben a Soros Alapítványtól 150 ezer forintot kapott. 2019 decemberében Vidnyánszky már Soros-ellenes nyilatkozatot tett: azt mondta, a színháztörvény ellen tüntetőket Soros György pénzeli.

A magyar színházi szakma is felfigyelt rájuk, a kétezres évek elején országos segélyakciót indítottak a társulat megmentéséért és a színházépületük befejezéséért. A segélyakcióba huszonegy magyarországi színház szállt be, amelyek egy-egy előadásuk bevételét ajánlották fel, a Vígszínház például másfél millió forintot utalt át nekik. Összesen legalább tizenkétmillió forint gyűlt össze. Több színház vendégjátékokra fogadta be a társulatot, így például a Nemzeti Színház is, aminek akkoriban Jordán Tamás volt az igazgatója. 2020-ban Vidnyánszky már úgy nyilatkozott Jordánról, hogy

„a Nemzeti Színház volt igazgatója az életben is mindig azt a szerepet játssza, amit rá osztanak, miközben semmi köze nem volt sem ehhez a színházhoz, sem ehhez az eszméhez”.

Évekkel később egyébként „a város művelődésének fejlesztéséért és hírnevének öregbítéséért” Beregszász díszpolgára is lett Vidnyánszky. Ennek a díjának örült a legjobban az összes közül, mert szerinte „a hazai elismerés mindig a legédesebb”.

Bár ő azt tervezte, hogy Kijevben fog dolgozni, a beregszászi magyar színház idejében fokozatosan felébredt benne a magyarságtudata, elkezdett kapcsolódni a magyar kultúrához, ami aztán mind a mai napig erősen visszaköszön a munkáiból és megszólalásaiból. Korábbi jó ismerője, a volt debreceni alpolgármester, Turi Gábor szerint ekkor kezdett el közeledni „ahhoz a politikai oldalhoz, amelyik e gondolatkör képviseletét hangsúlyosan felvállalta”.

Jelzések arra, hogy kotródjak haza

1999-ben végül Budapestre is eljutott, és a régi Nemzeti Színházban rendezett. 2001-től aztán Márta István hívta az Új Színházba (ma már Újszínház) rendezni. Vidnyánszky korai interjúja szerint ide nemcsak rendezni és művészeti tanácsadónak hívták, hanem Márta felajánlotta neki, hogy a beregszászi társulatnak akár a felét is leszerződtetné, hozott is magával közülük színészeket.

Erről az időszakról egy akkori társulati tag így nyilatkozott a Magyar Narancsnak: „Öntörvényű ember. Egyszer nem jön meg időre, máskor eltűnik. Ezek miatt nem magyarázkodik, úgy tűnt, a saját szabályai szerint éli az életét. Nógattuk a büfében, hogy menj már oda, beszélgess az emberekkel. Attila azonban nem ment, azt mondta, a munka során megismerik majd. És igaza lett. Remekül és magával ragadóan magyaráz, kivételesen nyitott rendező abból a szempontból, ahogy a próba alatt a színész ötleteire figyel.”

Itt viszont már nem volt annyi idő a próbákra, mint Beregszászon, nem lehetett csak úgy napokig beszélgetni egy előadásról, ez aztán nem is tetszett neki, közben mindvégig idegennek érezte magát a városi értelmiségi közegben.

A 2002-es éve felemásra sikerült. Megkapta az első díjait, nem is akármilyeneket. Előbb Ukrajna érdemes művésze lett, mire a megyei vezető „azt gondolta, cserébe részt veszek a választási kampányában. De nem vagyok hajlandó egyetlen párt mellett sem parádézni csupán azért, hogy esetleg félmillióval többet kapjunk.” Magyarországon pedig Jászai Mari-díjat kapott. Közben megrendezte Katona József Bánk bánját az új Nemzeti Színházban. Már ekkoriban is úgy gondolta, hogy a nyugati világ „egy hit nélküli, hamis úton jár”, a darab is „tulajdonképpen arról a Nyugatról jött német nőről szól, aki az általa képviselt elképzeléseivel, világnézetével, stílusával, moráljával szinte természetszerűleg áll szemben a magyarság érdekeivel”. Ez a világnézete azóta is megvan.

Még ebben az évben Márta Istvánnal együtt megpályázta a Nemzeti Színház vezetését, a tervek szerint ő lett volna a művészeti igazgató. Ő maga ekkoriban még nem látta magát igazgató alkatnak, „de ha valaki társat látna bennem, lehet, hogy vállalnám a megbízatást. Nehezen tudnék beilleszkedni egy repertoárrendszerbe. Látom az itteni igazgatók nyűglődését, amikor össze kell állítaniuk az évadtervet, és rákényszerülnek az állandó teljesítményhajszára. Nagyon idegen ez tőlem.” Végül a pozíciót mégsem találta annyira ördögtől valónak, a későbbi években több igazgatói és vezetői posztot is szerzett magának.

A Nyugat-ellenessége a Nemzetibe benyújtott pályázatában is megmutatkozott, egy Nyugatról Keletre nevű fesztivált tervezett csinálni. Nem ők nyertek, hanem Jordán Tamás, ez pedig megviselte Vidnyánszkyt. Összeesküvést látott mögötte, és olyanokat mondott, hogy „konszenzus volt a minisztérium és a színházi maffia részéről, hogy ki kapja a Nemzetit”.

Többször megírták, hogy Vidnyánszky a színházi maffia alatt azokat érti, akik a hetvenes években Kaposvárról indultak, majd megalapították a Katona József Színházat, és még a Színház- és Filmművészeti Egyetem is tanítottak, így például Zsámbéki Gábort, Székely Gábort, Ascher Tamást vagy Jordán Tamást, vagyis a magyar színházi szakma nagyjait. Ascher erről a Telexnek azt mondta, valóban van valamilyen ízlésközösségük, nagyjából ugyanazok a meghatározó színházi élményeik vannak a hatvanas-hetvenes évekből, de nem voltak egy bűnszervezet, és „sosem volt cél mások lebunkózása, a többiek is, én is, sokszor inkább visszaléptünk”. Másrészt a Katona József Színház ízlésvilága szerinte más, mint Vidnyánszkyé, de hozzátette, az innovatív színházi nyelvét el kell ismerni, ami „főleg vizuális és zenei effektusokra épül, formailag izgalmas, expresszív tömegmozgásokat használ, elsősorban erős érzelmi hatásra törekszik, intellektuális ambíciói szerények, de mindenképpen ott van a tehetséges, szuverén alkotó kézjegye gyengébb munkáin is.”

Miután 2002-ben nem kapta meg a Nemzetit, Vidnyánszky még olyanokat is mondott, hogy:

• a magyar színházi szakmába sok „tehetségtelenség tódul be”;
• azt látja, hogy „mennyire el kellene magam köteleznem, föl kellene adnom a függetlenségemet ahhoz, hogy igazából teret nyerjek”;
• „Ami itt megy, az egyszerűen őrület. Betegesen, bután túlpolitizálódott a magyar kultúra. Ez is oka annak, hogy nem tudunk a világ színházi élvonalához felzárkózni. Az értelmiségieknek nem volna szabad egymás ellen fordulniuk. Rengeteg a közös célunk. Mozgalmat indíthatnánk a lélek szabad fejlődéséért.”

A Nemzetiben rendezett Bánk bánról szóló kritikák pedig „jelzések arra, hogy kotródjak haza”, máskor arról panaszkodott, hogy őt csak addig szerették, amíg Beregszászon volt, de amint átjött Magyarországra, már nem. Ezekkel pedig visszaköszönt a korábban érzett kisebbségérzete. A kritikusok szerinte nem függetlenek, és nem azt írták a művéről, amit az előadás közben valóban gondoltak. Ezt arra alapozta, hogy a színházteremben kamerákon keresztül, ráközelítve nézte a kritikusok arcait, „és azután olvasom, mit írnak”. Sérelmezte azt is, hogy azokban az években nem kapott díjakat, például a színházi szakma akkoriban még legfontosabb ünnepén, a Pécsi Országos Színházi Találkozón (POSZT), vagy a Kisvárdai Fesztiválon.

Pedig nem mellőzték őt. 2002-ben a Fővárosi Önkormányzat legjobb rendezésért járó díját kapta, majd Magyar Kultúra Lovagja elismerésben részesült a „magyar színházi kultúra fejlesztéséért”. 2005-ben pedig a Gyurcsány-kormánytól kapott egy magas állami díjat, a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkeresztet.

Ahol közel került a politikához

A kétezres évek közepén a debreceni városvezetés meg akarta reformálni a Csokonai Színházat, ehhez kellett nekik egy jó vezetés. Azokban az években Kósa Lajos volt a város polgármestere, és az akkori kulturális alpolgármesterre, Turi Gáborra nagy benyomást tett Vidnyánszky egyik rendezése. Megnézte a többi előadását is, és „a látottak alapján egyre inkább meggyőződésemmé vált: ilyen összetett, a szöveg, a mozgás és a zene egységére épülő, az érzékekre és az értelemre egyaránt ható, poétikus színházra van szüksége Debrecennek” – írta saját weboldalán Turi.

Ezért aztán „szabályos, majdnem két éven át tartó udvarlás kezdődött, nagy kilengésekkel és hullámzásokkal. Egyrészt őt magát kellett meggyőzni arról, hogy Debrecenben van a helye, másrészt a végső szót kimondó Kósa Lajos polgármestert az ügy mellé állítani.” Kósa ki is mondta a döntő szót 2005 nyarán a saját házában, ahova meghívta Csányi Jánost a józsefvárosi Bárka Színházból és Vidnyánszkyt. Előbbi lett az igazgató, Vidnyánszky pedig a művészeti vezető. Azt mondta, azért vállalta, mert annyira erősen bombázták őt a pozícióval, nem pedig politikai vagy ideológiai alapon közelítettek hozzá. Csányi Jánossal közösen kidolgoztak egy színházi koncepciót, amiben benne volt egy új színház építése, és utánpótlást is kineveltek volna.

Csányit másfél év után ötmillió forintos végkielégítéssel rúgták ki, „fedezetlen kötelezettségvállalás” miatt, mert már az első évben közel 40 millió forinttal lépte túl a költségvetést. Ezután Vidnyánszky két évig megbízott igazgató, végül 2010-től igazgató lett Debrecenben. Bár utóbbit „annyira nem forszíroztam volna”, mert „én nem születtem igazgatónak”, de megtanulta hozzá, amit kellett. „A színpad az én világom, ott szeretek lenni”, minden, ami elviszi tőle, azt nem szereti, mondta erről évekkel később.

A színházba hozta magával a beregszásziak egy részét, előadásaikat felvette a repertoárba, új művészeket is szerződtetett, közben külföldi rendezőket is meghívott, és a társulatot is vitte külföldre. Egy narratíva szerint viszont a kárpátaljaiak egy ideig nehezen jöttek ki a debreceniekkel, Vidnyánszkynak pedig nem jött össze a társulatépítés.

A szintén Beregszászról hozott Trill Zsolt hasonlót nyilatkozott: „A társulat nagyon sokfelől jött, volt, aki eleve itt volt, jöttünk mi, beregszásziak, és jöttek máshonnan is színészek. És azt érzem, hogy ez még négy év után sem szerves egész, és ezt én belül, magamban egy kis kudarcnak érzem. Lehet, hogy elindultunk egy úton, van egy haladás valami felé, de azt, hogy nem közeledtünk eléggé egymáshoz, kudarcnak élem meg.”

A nagy tervek közül végül egyik sem valósult meg: a Latinovits Színház pénzhiány miatt sosem épült meg, a képzést pedig nem tudták elindítani a Debreceni Egyetemen.

Közben viszont jóban lett a debreceni politikai vezetőkkel, a Turit váltó Halász János alpolgármesterrel (későbbi kulturális államtitkárral), L. Simon Lászlóval, a Nemzeti Kulturális Alap Bizottságának elnökével és akkori kulturális államtitkárral, és a már említett Kósa Lajossal, akkori debreceni polgármesterrel. Amikor Vidnyánszky a családjával együtt 2012-ben letette az állampolgársági esküt Debrecenben, a ceremóniát Kósa vezette.

Turi szerint Vidnyánszky debreceni évei alatt már nem kívülálló volt, hanem a magyar színházi élet egyik meghatározó alakja lett, a „baloldali-liberális színházcsinálók szemében pedig szálka lett” az ő nemzeti és jobboldali elkötelezettsége, keresztény szemlélete.

Vidnyánszky ekkoriban megint úgy nyilatkozott, „kitűnő teljesítményüket” a sajtó valamiért elhallgatja, mert a kritikusok többsége „kiszolgálja” a hazai színházi élet meghatározó elitjét. 2011-ben a Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) szakmai beszélgetésén kritizálták a Mesés férfiak szárnyakkal című rendezését. Azt mondták róla, hogy Vidnyánszky ezzel nem alkotott emlékezeteset, sokkal inkább közhelycunamit, és a közönség sem értett belőle semmit. Vidnyánszky erre felrúgta a székét, és kisietett a teremből, de Pécsről is, bár ezt a történetet később úgy finomította, hogy azt a széket csak arrébb tolta egy kicsit, de szégyelli, hogy ez megtörtént. Azt már elvileg nem hallotta, hogy a külföldi kritikusok – akik ugye a magyar szöveget nem értették – el voltak ájulva a látványvilágtól. A díjkiosztóra sem ment el, de még a társulata sem, pedig díjazták a „különleges látványvilágáért, a színházi eszközök komplex használatáért”.

Ekkor azt is nyilatkozta, „a magyar kultúrpolitizáló kritika eldönti, melyik előadásnak kell megnyernie a POSZT-ot”. Máskor meg azt is mondta, „éveken keresztül megtapasztaltam, hogy az ember bizonyos érdekek mentén relativizálják a sikerét. Itt egy bizonyos gondolat mentén épült fel a magyar kultúra negyven-ötven-hatvan évig: ennek voltak haszonélvezői és kárvallotjai.”

Ekkoriban azt is sérelmezte, hogy nem taníthatott a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen. „Hét évig tanítottam Kijevben, és akkor valahogy úgy gondoltam, hogy ebből majd következik, hogy itt tanítok Budapesten. De ez úgy nem jött” – mondta erről. Akkoriban Ascher Tamás volt az egyetem rektora, aki erről úgy nyilatkozott, hogy Vidnyánszky „kvalitásai alapján abszolút méltó lenne egy osztály vezetésére”, csak túl elfoglalt hozzá. Egyébként pedig nem is jelentkezett náluk, hogy osztályt akarna indítani.

Ascher a Telexnek azt is mondta erről, rektorként ő azon volt, a tanárok hívják meg Vidnyánszkyt különböző kurzusokra, amiknek egy részét meg is tartotta, de egy munkaközösségbe is invitálták, ahol vidéki igazgatók a pestiekkel együtt díjazták volna a vizsgaelőadásokat. De erre sem ért rá.

„Mindebből az derült ki, hogy az ő önérzetének nagyon jólesne, ha hívnák, de rendkívül kevés időt tudna rá szánni az elfoglaltságai miatt. A Színművészetin a tanárok szenvedélyesen fontosnak tartják az óráikat, és sok mindent lemondanak emiatt.” Közben volt, ami sikerült: Vidnyánszky segítségével csináltak egy olyan képzést, ahol a diploma nélküli színészek utólag végzettséget szerezhettek. Ascher szerint ez volt az egyetlen valódi kommunikáció közte és Vidnyánszky között, mert „minden ügyben, ahol az ő személyes méltósága volt érintett, vagy legalábbis ő ezt úgy gondolta, ott képtelen volt a kommunikációra, ott üzengetett”.

A volt debreceni alpolgármester szerint ezekben az években erősödött fel Vidnyánszkyban a „sértődékenység” és a „bizalmatlanság” is.

Aztán jött a 2010-es kormányváltás, és ezzel együtt Vidnyánszky karrierje is erős szárnyalásba kezdett.

Ott vagytok ti, itt meg mi

Először is bebetonozta magát a színházi szakma fontosabb testületeibe, abba a két fő csatornába, ahonnan állami pénzek érkeznek a színházakhoz.

Míg 2002-ben még arról beszélt, hogy a magyar kultúra „betegesen túlpolitizálódott”, és az értelmiségieknek nem lenne szabad egymás ellen fordulniuk, 2008-ban már nem teljesen így gondolkodott: megalapította a nyíltan jobboldali Magyar Teátrumi Társaságot, ami azokból a vidéki színházigazgatokból áll, akiket fideszes önkormányzatok neveztek ki. Az alakuló ülést a debreceni Csokonai Színházban tartották, ahol ugye igazgató volt akkoriban. Addig mindenki a Magyar Színházi Társulathoz tartozott, de ezzel Vidnyánszky éles határt húzott a fideszes és nem fideszes színházi szakma között, politikailag osztotta meg a szakmát. A társaságnak ő lett az elnöke.

Minderről nyilvánosan így beszélt:

„Túlságosan hosszú ideig volt elnyomva az egyik oldal, illetve aránytalanul kivételezett helyzetben volt a másik. Érthető, hogy nehéz lemondani a privilégiumokról a másik javára. Az inga átleng a másik irányba – most ezt éljük meg.”

Azt is mondta, részben azért alapította meg a Teátrumi Társaságot, mert a szakmán belül volt az a szemlélet, hogy „ha nem állsz be közénk, ha nem úgy csinálsz színházat, ahogy mi, akkor agyontaposunk”. A hivatalos indok az volt, hogy elégedetlenek voltak a Gyurcsány-kormány által elfogadott előadóművészeti törvénnyel.

Vidnyánszky ugyanígy beszélt akkor is, amikor a színházi szervezeteknek jelöltet kellett állítaniuk a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) kurátori posztjaira. Az NKA az egyik fő állami pénzcsatorna a kettőből. Erről Schilling Árpád rendező így írt egy nyílt levélben még 2013-ban: „Egy asztal köré ült a Magyar Teátrumi Társaság, a Magyar Színházi Társaság, a Független Előadó-művészeti Szövetség és a Magyar Bábművészek Szövetsége. Attila az asztalra helyezte karját, az asztalt két képzeletbeli térfélre osztotta, majd így szólt: »Ott vagytok ti, mi meg itt vagyunk. Örüljetek, ha egy jelöltet is állíthattok.« (...) Mi akkor ott köpni, nyelni nem tudtunk. Ketté volt osztva a szakma, nem tehettünk ellene semmit.” Az NKA Színház- és Táncművészet Kollégiumába ennek megfelelően főképp Vidnyánszky emberei kerültek a Teátrumi Társaságból.

Ascher Tamás erről a Telexnek azt mondta, ő személyesen Vidnyánszkyt teszi felelőssé a színházi szakma kettéosztottságáért. „Erősen megosztó gesztus volt az állítás, hogy vannak jobboldali és nem jobboldali színházi emberek, akik akkor meg nyilván baloldaliak. Politikai kategorizálásba fogott ott, ahol erre semmi szükség, és elsősorban szörnyű színvonalcsökkentést eredményez. Meghülyül, aki ilyesfajta vitába beleáll.”

Ascher szerint a Teátrumi Társaságnak Vidnyánszky az „egyetlen fajsúlyos tagja”, akihez „sok halványabb munkásságú színházi ember csatlakozott boldogan”, majd együtt elkezdték támadni azokat, akik az elmúlt harminc-negyven évben valami fontosat csináltak a magyar színházi életben. „Ennek a harcnak, sajnos, ő a vezetője” – mondta.

Alföldi Róbert ugyanezt mondta róla: „Semmi nem számít, csak az, hogy a hatalomhoz dörgölődző, valamikor igazán érdekes színházi alkotó a saját kénye kedve szerint alakít át mindent, és büntet mindenkit, akiről ő úgy gondolja, hogy megbántotta valamikor. Közben felháborítóan olyan fogalmakat sajátít ki és használ, mint a hazaszeretet, a magyarság vagy a kereszténység. Miközben csak arról van szó, hogy a legprimitívebb módon bosszút áll saját, évtizede hordott sérelmeiért.”

A színházi szakma másik fő pénzforrása a Színházművészeti Bizottság, ami az Emberi Erőforrások Minisztériumának színházügyi szakmai tanácsadó testülete. Tagokat ad például azokba a szakmai zsűrikbe, amik elbírálják a színházigazgatói posztokra beérkezett pályázatokat, mellette kezeli a színházak működési támogatásait. Vidnyánszky miniszteri kinevezésre 2010-ben lett a bizottság elnöke, három évig, majd 2018-ban megint visszatért tagként. Beszédes, kiket válogattak még be mellé az ötfős bizottságba: négy másik tagot a Teátrumi Társaságból.

Bepótolta az elmaradt díjakat

A kormányváltás után, rögtön 2011-ben Vidnyánszky megkapta a kultúrában a legmagasabb állami kitüntetésnek számító Kossuth-díjat. A díjra általában a miniszterelnök terjeszt fel, és a köztársasági elnök adja át.

Miután évekig sérelmezte, hogy nem nyert a POSZT-on, és több darabja sem került be rá, majd 2011-ben a kritikák miatt székét feldöntve kiviharzott, 2012-ben Vidnyánszky stratégiát váltott: a Teátrumi Társaság egyszerűen bevásárolta magát a POSZT-ba, ezzel pedig jogot szereztek arra, hogy beleszóljanak, kik válogassák ki az előadásokat, és kik döntsenek a díjakról. Ez egészen odáig fajult, hogy 2015-ben a zsűribe nem kerülhetett be a Vidnyánszky egyik ellenségének kikiáltott Csáki Judit kritikus (a kapcsolatukról lejjebb még lesz szó), és Vidnyánszky előadása, az Isten ostora kapta a legjobb előadás, legjobb rendezés és legjobb látvány díját is.

A botrány után az új szervezők békét akartak, ezért aztán átalakították a színházi fesztivált. Azóta a POSZT-ot már nem nevezik a magyar színházi szakma ünnepének, inkább a megalkuvás térfele lett, a Színházi Társaság 2019-ben ki is szállt belőle.

Ronda ügy volt

2011-ben kezdődött Vidnyánszky kaposvári útja. Addig nem sok köze volt a Kaposvári Egyetemhez, de szeptemberben szinte a semmiből címzetes egyetemi tanárrá nevezték ki. Aztán az egyetem egy átszervezésről döntött.

Az addig működő Színházi és Látványtervező Tanszék fölé csináltak egy Színházi Intézetet. Ez nem volt véletlen, mert ha valaki tanszékvezető akar lenni, annak tudományos végzettséggel kell rendelkeznie. Vidnyánszkynak nem volt ilyen. December 25-én kiírtak egy pályázatot az intézetvezetői posztra. Nem volt benne, hogy kellene doktori végzettség vagy oktatási tapasztalat, épp csak olyan vezetőt kerestek, aki „menedzserszemléletű”.

Az addigi tanszékvezető, a feljebb már említett Csáki Judit is indult a posztért. Hiába, Vidnyánszky nyert. „Amikor kinevezték, akkor jött be először a tanszékre”, mondta erről Csáki. Épp tanszékvezetői értekezletett tartott, amikor Vidnyánszky először bement az egyetemre. Akkor jelentette be „gátlásosan”, hogy nem Mohácsi János rendező fog osztályt indítani a következő évben – ahogy addig azt az egyetemre jelentkező hallgatók tudták –, hanem ő maga.

„Ronda ügy volt, de hát most mi jövünk”

– mondta erről Vidnyánszky pár hónappal később Csákiéknak. Abban a tanévben még együtt dolgozott Mohácsival és Csákival is. Utóbbi írta erről az időszakról, hogy amikor egy hallgató a doktori védésére készült, Vidnyánszky megkérdezte tőle, hogy mennyi ideig tart megszerezni egy ilyen fokozatot. „Nekem már öt évem van benne”– válaszolták neki, mire Vidnyánszky állítólag azt felelte: „Na, akkor inkább törvényt módosíttatok.” Pár évvel később ez aztán meg is történt, a Magyar Közlönyben jelent meg, hogy Áder János köztársasági elnök egyetemi tanárrá nevezte ki őt a Kossuth-díja miatt.

Aztán amikor több tanárt kirúgott, Csáki és Mohácsi is köztük volt. Az indok: átszervezés. Csáki – aki közben Alföldi Róbert könyvét írta a Nemzeti Színház élén töltött éveiről – ezt bíróságra vitte, és végül bebizonyosodott, hogy jogtalanul, hamis indokkal rúgták ki. Vidnyánszky szerint viszont az ítélet nem kötelezte arra az egyetemet, hogy visszahelyezzék Csákit, „a kártérítés szerint járó pénzt pedig per nélkül is megkapta volna”, így pedig szerinte „nem igaz, hogy Csáki Judit nyert volna az egyetemmel szemben indított munkaügyi perében”.

Néhány hallgató beszélt is erről az időszakról a Partizánnak. Vidnyánszky a kirúgottak helyére új tanárokat vitt, például Eperjes Károlyt, Takaró Mihályt, Fábry Kornél atyát. Az újak között volt olyan is, akikkel egész tanévben nem találkoztak a hallgatók, az év végén mégis kaptak osztályzatot. Máskor meg állításuk szerint Takarótól kapták azt, hogy a Nyugat egy „zsidó szennylap”, Kertész Imre pedig nem magyar, bár ezekhez hozzátette, ez csak az ő véleménye.

Vidnyánszky ezekre úgy reagált , „azért nem volt oktatás”, mert Mohácsinak és Réthly Attila rendezőnek „menniük kellett”, miután egy kocsmai verekedés után a bírósági ítélet megbírságolta őket. Akik viszont helyettük jöttek, azok „megfelelően csinálták a dolgaikat”.

Az ekkor már bőven elfoglalt Vidnyánszky egy újfajta tanítási módszert is bevezetett: a duális képzést, ami leegyszerűsítve annyit jelentett, hogy a hallgatókat már az első-második évtől színházakhoz küldte gyakorlatra. A hallgatók így egy hetet a kaposvári egyetemen tanultak, a másik hetet pedig az osztályfőnökeik színházában töltötték, ahol statisztáltak. Az erről nyilatkozó hallgatók szerint ennek inkább hátránya volt: néhányan úgy érezték, túl korán kerültek ki a színpadra, mert mindenféle szakmai képzés nélkül kellett valódi nézők előtt játszaniuk. Máskor már a kötelező elméleti órákat is színházakban tartották meg nekik az egyetem helyett, mert az mindenkinek túl messzire esett.

„Az egyetem gyakorlatilag kiürült”

– mondta erről az időszakról egyikük. Máskor Vidnyánszkyval lettek volna óráik, de azok rendszeresen elmaradtak, mert nem ért rá megtartani őket. Amikor viszont igen, akkor figyelmes, jó tanár volt, „jó élmény volt vele dolgozni”. Olyan volt, „mint egy jóságos apuka”, mindig figyelt, megjegyezte, kivel mi volt a helyzet. Nem kommunikált hatalomból velük, keveset kiabált a próbákon, nem személyeskedett. „Jámbor ember” – mondta róla az egyik hallgatója, aki szerint az a Vidnyánszky egy teljesen másik ember, akit az utóbbi hónapokban a nyilvánosság előtt lehet látni. „Mintha politikussá romlott volna” – jellemezte egy másik volt kaposvári hallgató.

Vidnyánszky több változást is ígért az egyetemen, például hogy indít rendező és dramaturg szakokat, ahol a diákok egy ideig együtt tanultak volna a színészhallgatókkal. A hosszú évek alatt ebből nem lett semmi. 2020 nyarán aztán a Kaposvári Egyetemet beolvasztották a gödöllői székhelyű Szent István Egyetembe, rektorhelyettesi tisztsége megszűnt, de megkapta a hangzatos „Szent István Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karán folyó művészeti képzés magas színvonalú biztosításáért felelős rektori megbízottja” címet, ezért pedig nulla forintot kap.

Így most már semmilyen funkciója nincs Kaposváron, de közben kiszemelte magának a másikat, a nagyobbat, a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemet.

Mindennek az esszenciája és betetőzése

Vidnyánszky évek óta vágyott a Nemzeti Színház valamelyik vezetői posztjára, a 2002-es vereség miatt nagyot csalódott. Aztán jött a 2010-es év, és akkor úgy nyilatkozott, „informálisan” már nagyon régóta szó van arról, hogy ő váltaná Alföldi Róbertet az igazgatói székben. „Nem titkoltam soha, hogy érdekel a téma. Szívesen elvállalnám a feladatot, vannak elképzeléseim arról, hogyan kellene a Nemzetit vezetni” – mondta erről, majd jól bele is szállt Alföldi egyik rendezésébe.

Az előadás a János vitéz volt, Vidnyánszky szerint pedig Alföldi meghamisította Petőfi Sándor szerzői szándékát, mert a színházi rendezés nem boldogan ért véget, hanem Tündérország egy büdös metrómegálló volt, ahol nincs boldogság, és ahol a tündérek prostituáltak, köztük Iluska is. Ez pedig Vidnyánszky szerint már nem illett bele a művészi szabadságba, Alföldi hiába a Kacsóh Pongrác-féle átdolgozott verziót rendezte meg, nem pedig az eredetit.

Bár még nem volt köze hozzá, ezután arról is elmondta a véleményét, hogy szerinte milyen a jó Nemzeti Színház, mert „bármennyire is próbálja a szakma elhitetni, hogy ez a színház csak egy az összes többi színház között, ez nem igaz. Ez a Nemzeti Színház. Másnak kell lennie, mint az összes többi színháznak. (...) A Nemzeti Színház pedig mindennek az esszenciája és betetőzése kell, hogy legyen.” Vidnyánszky szerint a Nemzeti ne legyen túl kísérletező, túl kockázatvállaló, és elsődleges céljának „kétségkívül a magyar színházi hagyományok, a magyar nyelv és a magyar drámai tradíció ápolását kell tekintenie”, nem pedig a „hétköznapok mocsarába ragadó valóságot”, ami egyébként Alföldi stílusa volt.

Innen már egyenesen út vezetett odáig, hogy 2012-ben megpályázta a Nemzeti vezetését. Ahogy viszont a POSZT-nál is, úgy itt sem tétlenkedett a háttérben: a Színházművészeti Bizottság elnöke akkoriban épp Vidnyánszky volt, tagjai többségben a Teátrumi Társaságból jöttek, és ez a bizottság delegált tagokat a Nemzeti pályázatait elbíráló zsűribe. Így került a zsűribe Kerényi Imre, Vidnyánszky jó ismerője, Nagy Viktor, a Teátrumi Társaság alelnöke, Szigethy Gábor és Révész Mária, akiket a Teátrumi Társaság delegált a POSZT környékére.

Innentől már senkit nem lepett meg, hogy Vidnyánszky megnyerte a pályázatot, és ő lett Alföldi helyett a Nemzeti Színház igazgatója. A Magyar Narancs cikke szerint még Kerényi Imre is azt mondta erről, a felkértek csak statisztáltak. Azt később Vidnyánszky is megjegyezte, hogy „tisztességesebb lenne, ha nem csinálnánk végig a pályáztatási cirkuszokat, és a politika vállalná a döntést és a felelősséget azért, hogy kit nevez ki színházvezetőnek”.

Azt is többször mondta, hogy a Nemzeti Színházat mindaddig nem tartotta elég nemzetinek, amíg nem ő volt az igazgatója, mert elődei nem tudták értelmezni a nemzeti szót a színház nevében. „Én azt mondtam a legelejétől, ha ez a színház egy a sok közül, akkor bűn ezt a színházat elvenni attól a csapattól, ami csinálja. Viszont ha ez a színház nem egy a sok közül, hanem ez a Nemzeti Színház, az első számú színház, egy spirituális valami, akkor az addig itt működő színház nem ez a színház volt. Érvényes színház volt, de nem a Nemzeti Színház.”

Leköszönése előtt Alföldi erről annyit mondott: „Tény, nem mismásolt ez a színház. De egy normálisan működő demokráciában erre büszkék lennénk. (...) Azt, aki korszerű színházzá, progresszív műhellyé szerette volna alakítani a Nemzetit, sürgősen eltüntették az intézmény éléről. A mindenkori politika inkább vállalta, hogy egy álságos, régi ábrándokat kergető intézmény legyen.”

Az is sokat sejtető volt, hogy Vidnyánszky még a nevezésekor, tehát a pályázatok elbírálása előtt, amikor még hivatalosan nem lehetett tudni, ki fog nyerni, kijelentő módban mondta azt, hogy: „Hiszem, hogy tudok nagyot alkotni a Nemzeti Színház igazgatójaként.”

És alkotott. Először is felszentelte a színházat. Aztán kidobta a Nemzeti korábbi repertoárját, és bevitte a saját rendezéseit, még a beregszászi időkből is, és megcsinálta a prostimentes János vitézt is. A harminchét színészből tizennyolcan maradtak, hozzájuk a debreceni színházból ide is továbbhozta a kárpátaljai színészeit.

Ascher Tamást, Zsámbéki Gábort és Székely Gábort is hívta rendezni. Vagyis Eperjes Károlyon keresztül „egy királyi üzenet érkezett”, mondta erről Ascher a Telexnek. „Ha komolyan gondolta volna, hogy valóban számít a munkánkra, nem csak propagandafogásnak használna minket, akkor legalább tíz percet szánnia kellett volna személyes beszélgetésre, esetleg megnéznie valamelyik előadásomat, és egy szót szólni róla.”

Ascher egyrészt az üzengetés miatt mondta vissza a felkérést, ami „gondolom, nem esett jól neki”, de inkább azért, mert a Nemzetit ő túlságosan túlpolitizáltnak tartotta már a nyolcvanas évek végén is, és ez azóta sem változott.

Miután ő lett a Nemzeti igazgatója, a következő egy évben csak hetente egyszer látta a családját, akik akkor még Debrecenben maradtak. „Nehéz időszak volt”, mondta erről. Második felesége, akitől négy gyereke van, egyébként jelmeztervező, de eldöntötték, hogy abban a színházban, ahol ő az igazgató, nem fog dolgozni.

Közben a színház jegybevétele is csökkent: 2011-ben még 207 millió volt, 2018-ra pedig 100 millióra csökkent, írta a HVG. 2018-ra egyébként olyan helyzet alakult ki, hogy a Nemzeti Színház nagyszínpadánál csak a jegyek felét sikerült eladni, minden második széket ingyenjegyesekkel töltöttek fel. Az évadot 150 millió forintos veszteséggel zárták, hiába kaptak közel kétmilliárd forintos támogatást.

Ezeket az adatokat egyébként Vidnyánszky hazugságnak tartotta, azt mondta, ha ingyenjegyet is adnak, azt a rászoruló emberek kapják, akik enélkül nem jutnának el színházba. „Soha ennyi nézője nem volt a Nemzetinek”, mondta, mert ők nemcsak házon belül játszanak, hanem sokat járnak külföldre előadni, és ők is több külföldi előadást fogadnak a Vidnyánszky alapította Madách Nemzetközi Színházi Találkozón (MITEM). Tehát valójában azt csinálta, amit Debrecenben is. Szerinte „a hazug támadás oka nyilvánvalóan az, hogy a Nemzeti Színház a nemzet színházává vált”.

És milyen Vidnyánszky színháza a színészei szerint? A harminc éve vele dolgozó Trill Zsolt szerint például „nehéz csinálni”, mert „ez egyszerre intellektuális színház is, fizikai színház is és költői színház is: sok-sok dologból áll össze. És nem utolsósorban hit. Ha nem hiszel benne, semmit nem ér az egész. Azért mondom ezt bátran, mert mi egy páran ismerjük Vidnyánszkyt, és sok mindent végigcsináltunk vele. Ha egyes előadások nem sikerültek, az azért van, mert nem volt bennünk elég hit és erő.”

A Nemzeti volt egyébként a kulturális taotámogatások eltörlésének egyik nagy nyertese. A tao az előadó-művészetek nézőszámalapú támogatási formája volt, tehát például a színházak az eladott jegyek árának nyolcvan százalékát igényelhették vissza cégek társasági adójából. Vidnyánszky régóta kardoskodott az eltörlés mellett, merthogy az egész csalások és pénzlopások fellegvára, aztán a kormány 2018-ban el is törölte.

Az előadó-művészeti szervezetek ezután helyettesítő támogatást kérvényezhettek, a Válasz szerint az intézményvezetők itt is Vidnyánszky irodájában gyűltek össze elbírálásra. Így kapta a Nemzeti 2019-ben a már feljebb említett kétmilliárd forintot, ami jóval több annál a 76 millió forintnál, amit a 2018-as jegybevételei alapján taóként kapott volna. A független színházak és a magánszínházak közben pedig veszélybe kerültek. A rossz nyelvek szerint Vidnyánszkyt nem a pénzlopások zavarták a taóban, hanem az, hogy a pénzelosztásban nem tudta a politikai kapcsolatait érvényesíteni.

Bevette a másik színészképzőt is

Korábban nagyon szeretett volna tanítani a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetemen, ez akkor nem jött össze, „de ez már egy másik történet”, nyilatkozta 2015-ben. Koltai Tamás azóta elhunyt kritikus mondta erről a Magyar Narancsnak, hogy „a főiskolán elég korán helye lett volna az ő más gyökerű színészpedagógiájának. Megbántottságát ebből a szempontból jogosnak érzem. Azt nem, hogy sértettségre és egyfajta bosszúesküre váltotta.”

Azért valamennyire mégis taníthatott: pár évvel ezelőtt egy másfél hónapos kurzust vitt, majd megbízták, hogy egy féléves kurzus alatt csináljon egy zenés-táncos vizsgát, de az egyik hallgató szerint azon a kurzuson mindössze kétszer jelent meg, a vizsga pedig elmaradt. Vidnyánszky ezt úgy magyarázta, a hallgatók már eleve túl voltak hajszolva, nem lehetett megszervezni, hogy mindenki ott legyen a próbákon.

Az SZFE bevételét aztán ugyanúgy kezdte, mint a Nemzeti Színházét: amikor még semmi köze nem volt hozzá, elkezdte nyilvánosan támadni, és javaslatokat tett arra, hogy lehetne átalakítani. „Palkovics László miniszter elmondta már tucatszor, és ezt én is megerősítem, 2014 óta téma az SZFE a minisztériumban. Számos terv született, végtelen számú egyeztetés volt ezek alatt az évek alatt” – nyilatkozta, majd azt is mondta, ő maga is javaslatokat tett, például új épületre, kurzusokra, tanárokra. „Legyen olyan osztály, amely a Katonához, az Örkényhez, a Radnótihoz kötődik, de az képtelenség, hogy a Nemzetihez vagy az Operettszínházhoz ne tartozzon soha egyetlen osztály sem.” Az se járja szerinte, hogy „más gondolat nem kerülhet be az egyetemre. Csak egyféle, balliberális gondolat mentén megy a képzés. És aki azt mondja, hogy nincs ideológiai ráhatás, az hazudik.”

Aztán megérkezett az elhíresült nyílt levél is júniusban, amit a Vidnyánszky-féle Teátrumi Társaság írt az Origóra. Ebben ilyeneket állítottak:

• „Az SZFE infrastrukturális állapota, épületeinek, előadótermeinek minősége siralmas, a munka- és oktatási körülmények az Egyetemen gyászosak.”
• „Az SZFE oktatási munkájának minőségét a szakma jelentős többsége régóta alacsony színvonalúnak tartja.”

Vidnyánszky nem sokkal később azt is megmagyarázta, miért szólal meg olyan ügyben, amihez nincs hivatalosan köze: „A magyar felsőoktatás legfontosabb intézményét érintő elvi és szakmai kérdésekről van szó, amelyekben ahogyan a Magyar Teátrumi Társaság vezetőjeként, de a Nemzeti igazgatójaként és rendezőként én is kifejtem a véleményem, ezt bárki más is szabadon megteheti.”

De hiába hangoztatta mindenfelé a véleményét, az egyetem autonómiája miatt befolyást nem tudott szerezni. Egészen addig, amíg a kormány egy huszárvágással nem tett egy alapítványt az egyetem vezetőségének feje fölé. Senkit nem lepett meg, hogy az alapítványi kuratórium elnöke az egyetemet acélosan támadó Vidnyánszky lett. Első lépésükkel pedig felszámolták az addigi legfőbb döntéshozó szerv, a demokratikusan megválasztott szenátus legtöbb jogkörét, „autonómiájának minden lényeges elemét”, és ezekkel felruházták önmagukat. Erre válaszul az egyetem teljes vezetése és szenátusa – ami az egyetem legfőbb döntéshozó szerve volt – lemondott. Az SZFE hallgatói azóta sem ismerik el legitimnek a kurátorokat, az autonómia visszaadását követelik, hetek óta demonstrálnak, és az egyetemet is szimbolikusan elfoglalták. Vidnyánszky pedig erre olyat reagált, hogy az Amnesty International képezte ki a diákok egy részét az ellenállásra, egy nyári táborban. (Minderről bővebben itt olvashat.)

Vidnyánszky hozzáállása és megszólalásai azért is érdekesek, mert a fia, ifj. Vidnyánszky Attila is az SZFE-n tanult, épp azok tanították, akiket az apja most leminősít, és a többi hallgatóval együtt kiállt az egyetem autonómiájáért, tehát ebben szembekerült az apjával. Vidnyánszky szerint ez a két dolog egyáltalán nincs ellentmondásban egymással, mert a fia már négyéves kora óta színészkedik, és egyébként is, szabad másképp gondolkodnia. Közben pedig „rendkívül nagyra ugyanakkor ez „egy fájó dolog”. Sokat beszélgetnek egymással, néha órákat, „vannak vitáink, és sok dologban egyet is értünk. Így normális.”

Vidnyánszky többször nyilatkozta azt is, hogy olyan osztályokat indítana el, ahol „másfajta gondolatok” lesznek, mint például a „nemzet, haza, kereszténység”. Arról mindig nyíltan beszélt, hogy neki a hit és a magyarság, nemzetiesség fontos. 2013-as publikációjában írta, hogy elég hosszú út vezetett neki a felekezeti vallásgyakorlathoz. Különben pedig jobban szereti a háromórás orosz templomi szertartásokat, mint az egyórás katolikus miséket. „Valószínűleg nekem több időre van szükségem ahhoz, hogy az Istenhez való közelséget valóban meg is éljem egy-egy szertartás alkalmával” – magyarázta.

A színházában viszont nem kéri számon a társulatától, ki miben hisz, vagy kinek milyen a világnézete, mondta. Ennek viszont ellentmond a volt nemzetis Szabó Kimmel Tamás bejegyzése arról, mit beszélgetett Vidnyánszkyval akkor, amikor átvette a színházat: „Kijelentette továbbá, hogy ő keresztény, és másfajta színházat fog csinálni. Hamar világossá tette, hogy felőle maradhatok, de nem fog jó szerepeket adni, ne reménykedjek, úgyhogy inkább menjek el, majd »átment valamelyik liberális színház, ne félj« — valahogy így. Akkor hallottam először, hogy »liberális színház«, és akkor kaptam először az arcomba, hogy én »liberális« vagyok. Megbélyegzett.”

A színházi élet pápája

„Szétaprózódnak az emberek, egyszerre rendeznek, igazgatnak, diákokat nevelnek, és egyik tevékenységet sem tudják teljes erővel csinálni” – gondolkodott még 2003-ban, 2020-ra viszont ez a véleménye megváltozott, mert ő maga is mindezt egyszerre csinálja. Sőt, látható, még ennél is többet, hiszen a színházi szakma minden fontosabb pozíciójának közelében van.

Pedig már 2015-ben is arról beszélt, hogy „folyamatos lelkiismeret-furdalása” van, amiért a négy fiatalabb gyerekével már nem tud annyi időt tölteni, mint korábban a kettő nagyobb fiával tudott, de túl sok a munkája.

Volt tanára, munkatársa és jó ismerője, Szinetár Miklós szerint „aki ennyi állást tölt be egyszerre, miközben nagyon sok előadást is rendez, az megkérdőjelezi, hogy betölti-e azokat a hivatalokat rendesen. (...) Azért nem értem a viselkedését, mert az a Vidnyánszky, akit én ismerek, tehetséges művész, ráadásul tényleg szeretetre méltó ember.”

Mindezekért nevezte őt Jordán Tamás nemrégiben a „mai színházi élet pápájának”, bár a színházigazgató szerint „őt ugyan nem a magyar színházi élet nagyjai választották meg, hanem ő maga nevezte ki saját magát, és ezt szentesítette a hatalom. (...) Hosszú évek óta már ő a magyar színházi élet megfellebezhetetlen vezetője.”