Szeretném, ha már vége lenne – ezt írtam fel a jegyzetfüzetembe a NAZA című dokumentumfilm vetítése közben, valahol a film 60. percének tájékán. Normál esetben ha az ember már nagyon várja a mozi végét, az nem jó jel – de itt nem erről volt szó. A NAZA a Hamász 2023. október 7-i terrortámadása után megindult gázai háborúról szól, azon belül is arról, hogy hogyan működik és tervez támadásokat az enklávéban az Izraeli Védelmi Erők (IDF) hírszerzése, és ezt nem csak nézni nehéz, a filmet elkészíteni is kihívás lehetett.
Nem könnyű vállalás ugyanis filmet csinálni a Gázai övezetről vagy az IDF működéséről, tekintve, hogy mindkettő áthatolhatatlan falakkal van körülvéve. A feladványt a két rendező, Juval Abraham és Rachel Szor egyszerűen oldotta meg: a NAZA nagy részében az IDF tisztjei – köztük elit alakulatok tagjai – maguk beszélnek arról, hogy hogyan dolgoztak a hadseregben. A 2023 októbere és 2025 között felvett interjúkból felépülő filmben 24 megszólaló anonim módon beszélget éjjel Abrahammal Tel-Aviv városában, háztetőkön üldögélve. Igaz, a filmben nincsen konkretizálva, hogy pontosan mikor hajtották végre azokat az akciókat, amikről a beszámolók szólnak.
Az izraeli hírszerzés működését bemutató rövid bevezető és néhány archív felvétel után a film hamar rátér az interjúalanyokra, akik a címet is megmagyarázzák. A „naza” járulékos veszteséget jelent, az izraeli hadsereg szóhasználatában pedig azokat a palesztin civil áldozatokat jelöli, akik egy Hamász-tag elleni csapás során halnak meg. A filmben megszólaló katonák szerint ezekre a halottakra nem emberekként, hanem számokként tekintenek. Azt már nem tartják számon, hogy egy idős ember, egy nő vagy éppen egy csecsemő van-e az adatok mögött.
A film innentől kezdve szinte szünet nélkül tárja elénk a katonák beszámolóit arról, hogyan működik az izraeli hírszerzés Gázában. Az egyik megszólaló szerint a terület telefonhálózatához Izrael teljes hozzáféréssel rendelkezik, így gyakorlatilag bárkit lehallgathatnak, és bemérhetnek a telefonja alapján.
„Kicsit Istennek érzed magad a lehallgatáskor” – mondja a filmben az egyik hírszerző.
A katonák elmondása szerint a megfigyelt telefonokhoz kapcsolódó tevékenységeket egy Lavender nevű mesterségesintelligencia-rendszer pontozza. Ha valaki például kapcsolatba lép egy feltételezett Hamász-vezetővel, pontokat kap, egy bizonyos érték felett pedig a rendszer terroristaként jelöli meg. A célpontok otthonát ezután a készülékük éjszakai tartózkodási helye alapján azonosítják. A megszólalók szerint az IDF gyakran éjszaka, a családjuk körében támadja meg ezeket az embereket, mert így a legegyszerűbb elérni őket.
A katonák több olyan esetet is elmesélnek a filmben, amikor egyetlen Hamász-vezető megölésekor lebombázták a vele együtt élő, akár 10-15 tagú családot is. Olyan is előfordult, hogy a rokonokat tévedésből ölték meg, mert a keresett ember nem is tartózkodott az épületben. A filmből nem derül ki egyértelműen, mennyire vizsgálják felül a Lavender besorolásait, a megszólalók szerint viszont a rendszer biztosan hibázik. Egyikük azt állítja, hogy a vezetés még a 15 százalékos tévedési arányt is elfogadhatónak tartja.
Az MI használata mintha a felelősség elhárítását is megkönnyítené. Abraham időnként kérdőre vonja az interjúalanyait, de a legtöbben azzal magyarázzák a saját szerepüket, hogy ők csak azonosítják a célpontokat, és megtervezik a támadásokat, nem ők dobják le a bombákat. A fegyvereket kezelő katonák pedig egy videójátékra emlékeztető rendszerrel dolgoznak: egy térképszerű felületen követik, hányan tartózkodhatnak a kiszemelt lakóházban, és mekkora járulékos veszteséggel számolhatnak. Az egyik megszólaló szinte iskolai matekpéldaként vezeti le, hogy ha egy Hamász-tag megölése húsz civil áldozattal jár, akkor több tízezer Hamász-tag likvidálása akár Gáza közel 2 milliós lakosságának jelentős részét is veszélybe sodorhatja.
Más hírszerzők közvetlenül a telefonbeszélgetéseket hallgatják le. A családi beszélgetésekből próbálják megállapítani, hogy a keresett ember hazaért-e, és el lehet-e indítani ellene a támadást. Sokszor a célpontok gyerekeit is figyelik, mert ők gyakran kérdezgetik, mikor érnek haza a szüleik. Ezeken a tiszteken mintha mélyebb nyomot hagynának a történtek, hiszen látták az áldozatok fényképeit, hallották a hangjukat, olykor még azt is, ahogy haldokolnak.
A megszólalók között olyan is akad, aki azt állítja, hogy az IDF tisztjeinek többsége egyáltalán nem gyűlöli a palesztinokat. Az elit hírszerző egységekben gyakran értelmiségi családokból érkező, nem ultranacionalista közegben nevelkedett emberek szolgálnak. Mégis úgy beszélnek a célpontokról és a földdel egyenlővé tett városrészekről, mintha csak hangyákat pusztítanának el. „Egyesek ölni tudnának azért, hogy abba az egységbe kerüljenek, ahol én dolgozom” – magyarázza az egyik katona. „Elképesztően szórakoztató a háború” – vallja be egy másik. „Nem tudom, hogy boldog vagyok-e ölés közben” – mondja egy harmadik.
Hátborzongató, sőt gyomorforgató másfél órán keresztül hallgatni, ahogy ezek az emberek ilyen természetességgel beszélnek a pusztításról. Miközben ezeket a történeteket halljuk, a vásznon többnyire archív felvételeket, az árnyékba boruló interjúalanyok profilját és Tel-Aviv éjszakai látképét látjuk. A katonák arról beszélnek, hogyan bombáznak le otthonokat Gázában, mi pedig izraeli lakásokba lesünk be, ahol a zöldes fényben úszó szobákban emberek tévét néznek. Ezekből az otthonokból egy pillanatra sem árad melegség. Az alkotók nem engedik, hogy a néző fellélegezhessen, bár az ablakokról készült képek egy idő után önismétlővé és kissé didaktikussá válnak. Mégis működik ez a megoldás, és nem is biztos, hogy ennél elegánsabban meg lehetett volna őrizni a megszólalók anonimitását.
A beszámolókban elhangzó borzalmaknak a filmben csak a töredékét mutatják meg közvetlenül, a film utolsó három-négy percében. Az a néhány perc viszont még egy olyan újságírónak is megrázó, aki látott már háborús helyszíneken készült, cenzúrázatlan képeket.
A NAZA alapötlete erősen emlékeztet Az ölés aktusa című dokumentumfilmre, amely az 1960-as évek indonéziai tömeggyilkosságait dolgozta fel. Ott az elkövetők beszélnek arról, hogyan öltek meg ártatlan embereket, sőt saját maguk rendezik újra a gyilkosságokat. Az ilyen önvallomásoknak különös erejük van, hiszen a tettesek saját szavaikkal mesélik el a történteket. Ez a NAZA esetében is működik, ráadásul Gázába évek óta nem engednek be teljesen szabadon dolgozó, független filmeseket, így gyakorlati szempontból is rendkívül nehéz megmutatni, mi történik ott.
A két film között azonban van egy lényeges különbség. Az ölés aktusában a főszereplő, Anwar Congo egy ponton szinte pánikrohamot kap, és kontrollálhatatlan hányinger tör rá, amikor szembesül azzal, mit tett. A NAZA-ban ilyesmit nem látunk. A katonák szinte végig tárgyilagosan beszélnek, és egyetlen interjúalany sem sírja el magát. Inkább a csendekből érződik néha, hogy a megszólalók érzik a saját mondataik súlyát.
Anwar Congóval ellentétben a NAZA megszólalói viszont nem negyven-ötven év, hanem mindössze néhány hónap vagy év távlatából tekintenek vissza a történtekre. Kíváncsi lennék, mi lenne, ha Abraham és Szor néhány év múlva újra leülnének beszélgetni velük. Kérdés, hogy erre egyáltalán lesz-e lehetőségük, hiszen Benjámin Netanjahu kormányfő azt ígérte, hogy megfosztják az alkotókat az állampolgárságuktól.
Izraelben ugyanis korántsem fogadták jól a filmet. A kormány kifogásolta, hogy a két alkotó nem kereste meg őket kommentárért, és nem mutatta meg nekik a filmet a premier előtt. Az izraeli vezetés azt is megkérdőjelezte, hogy a megszólalók valóban IDF-katonák-e, és ha igen, igazat mondtak-e. Azt pedig tagadta az izraeli kormány, hogy algoritmusok döntenének emberi életekről. „A NAZA nem egy komoly nyomozás. Nincs szükségünk etikai leckéztetésre olyan emberektől, akik soha nem álltak szemben azzal, amivel mi. Mi vagyunk a zsidó nép” – reagált az izraeli miniszterelnöki hivatal szóvivője a filmre.
A két filmes a bemutató óta az őket érő halálos fenyegetések miatt nem mer visszatérni Izraelbe. Mindeközben a nemzetközi filmes szakma ünnepli őket. A Velencei Filmfesztiválon álló ovációval fogadták a különdíjas filmet, és múlt hétfőn a Bem moziban is tapssal zárult a késő esti vetítés. Elég nyomott volt a hangulat a teremben, és gondolom, részben azért is indult meg hamar a közönség, hogy kimenjen friss levegőt szívni. Az este hátralévő részében még újra és újra eszembe jutott az a mondat, amellyel a cikket kezdtem. Csakhogy ekkor már nem egyetlen történetre, hanem az egész háborúra vonatkozott.
Három éve történt Izrael történetének legsúlyosabb terrortámadása. A Hamász fegyveresei áttörték a Gázai övezet határát jelentő kerítést, amely nyomán háromezer fegyveres zúdult a határ menti izraeli kibucokra, településekre, közel 1200 embert, köztük több mint 800 civilt, családokat, koncertező fiatalokat megölve, 251 embert túszul ejtve, akik közül 80-an a fogságban haltak meg. Izraelt sokkolta a Kfar Aza kibucban elkövetett mészárlás, a Nova zenei fesztivál fiataljainak meggyilkolása, nők megerőszakolása, a túlélők beszámolói, a terroristák saját felvételei és telefonbeszélgetéseik.
Izrael előbb légicsapásokkal válaszolt, majd pedig szárazföldi offenzívába kezdett a 2,2 milliós Gázai övezetben, ennek céljaként a Hamász és infrastruktúrájának felszámolását, valamint a túszok kiszabadítását jelölték meg. Az izraeli hadsereg beavatkozása romba döntötte a Gázai övezet nagy részét, az emberek jelentős részét otthontalanná téve, a Lancetben megjelent tanulmány szerint csak az első 16 hónapban 75 ezer palesztint, köztük sok ezer gyereket megölve. Izrael vitatta a Hamász által ellenőrzött gázai egészségügyi minisztérium adatait – amiket az ENSZ is idézett –, de a Guardian szerint idén már az izraeli hadsereg is elismerte a 70 ezer feletti áldozatot.
A Dán Menekültügyi Tanács (DRC) a Deutsche Welle szerint arról írt egy jelentésében, hogy a 2025. októberi tűzszünetnek véget kellett volna vetnie a civilek szenvedésének, de közel egy évvel később nagyrészt névleg létezik csak. Azt írták, hogy közel 1,8 millió palesztin él a korábbi otthonától távol, sokszor embertelen körülmények között, sátortáborokban közkonyhákra hagyatkozva. Az ENSZ és a nemzetközi közösség egy jelentős része is élesen bírálja Izraelt a gázai háború miatt.
Magyarországon a filmet a Bem mozi vetíti csak néhány alkalommal.
