Elértünk a medence aljára. Maradhattunk is volna ott, de szerencsére elrúgtuk magunkat, és most lehet végre újra levegőt venni

Az örökség egy pofonegyszerű helyzetről szól: a nyolcvanéves, értelmiségi apukáról (Mucsi Zoltán) hirtelen kiderül, hogy van egy túlságosan is fiatal barátnője, Hajnalka (Staub Viktória). A Papus bankszámláján egyre több a furcsa pénzmozgás, ami már a két fiának (Lengyel Tamás, Molnár Áron) is feltűnik. Egy este mind a négyen találkoznak az apuka lakásában, ahol próbálják kiszagolni egymás motivációját.

Az ötlet Tasnádi István drámaírótól, forgatókönyvírótól származik, aki a négy színészével már lassan egy évtizede el akarta készíteni a filmet, ami valahogy nem akart megszületni: hiába kapott támogatást még a Vajna-rendszerben, a Nemzeti Filmintézet új gárdája már elkaszálta. A tévécsatornáknak pedig még úgy sem kellett sorozat formájában, hogy Tasnádi vezető íróként az Aranyéleten és a Terápián, azóta pedig a Tündérkert, A renitens és a Nagy fehér főnök című kertévés sorozatokon is dolgozott. A megoldás a Futni mentem és a Szenvedélyes nők producereitől jött, akik minimál költségvetéssel, de zöld utat adtak neki. Az örökség pedig elkészült, és egy ritkaság lett: egy olyan kevés szereplős, kevés helyszínes thriller, amiben nincsenek politikai áthallások, nincsenek közéleti reflexiók, csak négy színész, aki teszi a dolgát. Egy közönségfilm.

A film készítéséről, a Monspart-házaspárról, az HBO-nál eltöltött időszakáról, és az ellenállásból művészetet csináló színházakról is beszélgettünk Tasnádival a premier előtt. A filmet október 22-én mutatták be a magyar mozik.

A folyamatra emlékszem. Az eredeti sztori egy barátom apósával történt. Amikor találkoztunk, a barátom mindig mesélt róla. Az egész családot nagyon felbolygatta, hogy rászálltak a papára, elveszik a vagyont, a gyerekek teljesen készen voltak, mert a tehetős nagypapa most fogja szétosztogatni a pénzét csalóknak. Egy évig követtem a fázisokat, a felismerést, majd azt, hogyan próbálták bevonni a rendőrséget, a rendőrség pedig próbálta meggyőzni az apukát, hogy ez egy csaló, megmutatták a lány közös képét is a pasijával, de hiába. A papának mindenre volt válasza, intakt volt az illúzióburok, amit a csalók köré eszkábáltak.

Jött a következő fázis, a gondnokság alá helyeztetés, és a per. Rémes volt. Egy évig hallgattam folytatásokban ezt a sztorit, és néztem a hatást, amit kiváltott a családban, és úgy éreztem, hogy ez egy iszonyú erős dráma. És nem egy lerágott csont. Miközben nem tudod eldönteni, hogy kivel legyél a történetben, ennek is, annak is igaza van, mert lehet azt gondolni, hogy legalább lesz a papának egy pár jó éve, végül is ő kereste ezt a pénzt, hadd tapsolja el. De a másik oldalnak is igaza van: ha már van itt egy felépített egzisztencia, akkor ne vigyék már az uzsorások. Így kezdődött Az örökség.

Nem bánta, sőt örült neki, hogy beszélni fogunk a témáról. Utána még kutattam hozzá, más történeteket is beleszőttem, nem ezt a konkrét sztorit dolgoztam fel. Elképesztő volt, hogy a film előkészítése alatt egy stábtaggal is megtörtént szinte kottára ugyanez. Ott már az apa halála után derült ki, hogy volt egy Hajnalka, és a hagyatéknál bukkant fel egy szerződés, ami még úgy is érvényes volt, hogy az egyik aláíró tanú épp letöltendőben volt akkor, egyébként hamis tanúzásért. Ott peren kívül kellett megegyezni, és húszmillió forintot elvittek. Döbbenetes, hogy hányféle alfaja van ennek a csalásnak. Egy iparág épül arra, hogy az egyedül maradt idős embereket kihasználják. Nagyon fontos erre felhívni a figyelmet. A srácok a filmben még szerencsések, mert időben észlelik a bajt.

Nálunk másfajta csalás történt. Anyámra szálltak rá, már nyolcvan elmúlt, egyedül élt. Egyik éjjel a vonalas telefonon felhívták, hogy a kocsimmal balesetet okoztam, és vigyen le a ház elé kétszázezer forintot, és akkor kijöhetek az előzetesből. Ezt eljátszották az én nevemben, aztán unokaöcsém, Tasnádi Bence nevében is, de szegény anyám szerencsére mind a kétszer megúszta. Egyszer azért, mert már bevette az altatóját, és miközben az ékszereket, kereste, ülve elaludt. Reggel hívtam, és kérdezte: kisfiam, téged kiengedtek? Így jöttem rá az egészre. Állati dühös lettem. Felhívtam a rendőröket, de elhajtottak, mert nem tudtam megmondani, milyen számról hívták anyámat a csalók. Így vagyok én Az örökségben, a fiúk dühe az enyém is.

Agyvérzést nem kaptam, de tudtam, hogy nem növekednek az esélyeink. Mi előbb pályáztunk finanszírozásra, mint Az unoka. Kristóf nem sokkal előtte kapta meg az Oscar-díját, világos volt, hogy bármit beadhat, az át fog menni. A mi filmünk másfél évvel korábban már fejlesztésben volt a Filmintézetnél, sőt, gyártás-előkészítés fázisában is volt, amíg ki nem vágtak minket a rendszerből, nyilvánvaló, hogy miért. Addigra Az unoka már el is készült.

Nem. Mucsit sokan a káromkodós videóiból ismerik a nézők, attól még kiváló drámai színész. Az összes filmemet is velük csináltam, Tamással és Áronnal, rendezőként velük indultam el a filmes pályán. Amikor filmet tervezek, eleve bennük gondolkozom. Hihetetlen, mennyi mindent csinálnak együtt, közeli barátok, és ez a fajta bensőséges kapcsolat nem eljátszható, ez látszik a vásznon is, amikor egy testvérpárt kell alakítaniuk. Gyakran persze egymás idegeire mennek, de ismerik egymás minden mozdulatát, ritmusát, és pontosan tudják, hogyan fog a másik reagálni. Áron megítélése kicsit olyan, mint Mucsinak, akit a káromkodós videókból ismer az ország, Tomit pedig A mi kis falunk tahójaként. Ismerik sokan, de nem tudják, milyen rendkívüli filmszínész.

Igen, megkerestünk. Írtam belőle egy hatrészes minisorozatot is. Nemrég újraolvastam, érdekes volt, de filmnek jobb mint sorozatnak.

Igen, az első filmem, a Memo. Az tizenhárom évig volt fiókban. Ahhoz képest a nyolc év egész jó.

Azért ez sok filmesnek közös élménye az utóbbi években. A Covid óta durvult el annyira a dolog, hogy illúziónk sem lehetett azzal kapcsolatban, hogy bármi esélye van annak az alkotónak, aki nem állt be a sorba. Ez a színházi szakmára, vagy a médiára is ugyanúgy igaz. Én az utóbbi öt évben már lemondtam Az örökségről. Néha beülünk sörözni Tamással és Áronnal, és mindig szóba került, hogy mennyire méltatlan, hogy ebből nem lehet film.

Egy idő után már nem mondogattuk, hogy méltatlan, hanem inkább elhatároztuk, hogy csinálunk valamit. Mondjuk egy független filmet. Akkor állt mellénk a Vertigo. Érdekes, hogy tulajdonképpen a NER utolsó hónapjaiban készült ez a film, abban a tudatban, hogy máshogy úgysem tudjuk megcsinálni, csak így, gyakorlatilag ingyen, a stábtagoktól szívességet kérve. A választások előtt pár hónappal próbáltuk, majd forgattuk a filmet, igencsak felfokozott hangulatban: Áronék a szabadidejükben tüntetéseket szerveztek. A filmbe ugyanakkor ebből nem szivárgott be semmi, egyáltalán nem közéleti a téma.

Ez a lakás Feledy Botond öröksége. Monspart Sarolta tájfutó világbajnok volt az édesanyja, az édesapja pedig Feledy Péter tévés újságíró. A haláluk után ott maradt ez a lakás üresen. Botond feleségével, Durica Katarinával egy másik projekten dolgoztunk, ő vetette fel ezt az ötletet, amikor a hagyatékot rendezgették. Akkor már kerestük a film fő helyszínét, és egyszer beugrott, hogy ez milyen tökéletes lenne Papus lakásának. A filmet januárban forgattuk, a Monspart-házat márciusban mutattuk be. Arra a fél évre nagyjából beköltöztem abba a lakásba. Ismerem már minden szegletét, a fürdőszobától a teraszon át a kamráig.

Nagyon fura. A lakáskulcs még mindig nálam van. Lett egy másik otthonom, ahol nem élek, hanem a gondolataim testesülnek meg. Nagyon bizarr élmény, még nem is tudom hova tenni. Főleg azt, hogy két ennyire erős dolog született belőle. A Monspart-házat aki látta, az nem felejti el. Harminckét vendéget tudtunk fogadni egy-egy előadásra. Amikor a nézők megérkeztek a lépcsőházból, már bele is keveredtek a performance-ba. A darab kerettörténete az volt, hogy a Feledy-Monspart-házaspár vendégeket vár, és a szereplők úgy fogadták őket, hogy gyertek be, tegyétek le a kabátot, itt a mosdó, és két órán keresztül ebben a fikciós térben mozogtunk ezzel a harminckét emberrel együtt. Amikor vége lett az előadásnak, ott maradtak a színészek beszélgetni a nézőkkel, boroztunk, pogácsáztunk, mint egy igazi vendégségben. Jöttek olyanok, akik ismerték személyesen a házaspárt. Közülük valaki egyszer Borit konzekvensen Sacinak szólította. Összecsúszott fikció és valóság.

Kifejezetten nem, ezek maguktól jönnek. Alig várom, hogy jöjjön egy parapszichológus, és elmagyarázza, hogy ez mi lehet. Az örökség első budapesti közönségtalálkozóján egy néző feltett egy kérdést, hogy mennyi nehézséget jelentett egy sötét lakásban forgatni, és amikor kimondta azt a szót, hogy „áramszünet”, vaksötét lett. Áramszünet az egész moziban. A nézők nevetni kezdtek, mert azt hitték, hogy ez valami gerillaakció. A közönségtalálkozó úgy ment le, hogy a nézők a telefonjukkal világítottak. Ugye a film alapszituációja, hogy megmagyarázhatatlan áramszünet van a lakásban.

Sokan hitték azt, hogy politikai nyomásra vették le, mert az Aranyélet harmadik évada már erős oligarchakritika volt, de amikor bent rákérdeztem, nekem azt mondták, hogy ennek csupán könyvelési okai vannak. Hogy túl drága az oldalon tartani. Hát nem tudom… Ráadásul nekem nincs meg semmilyen formában a sorozat, ami azért is rossz, mert a 17 éves fiam most kezdett nézni ilyeneket, például a Sopranost, és mondtam neki, hogy én is csináltam ám hasonlót, de megmutatni nem tudtam. Úgyhogy hiszi is meg nem is.

Nem tudom, hogy a politikai változás ezt érintheti-e, de ha esetleg létrejön egy archívum a közmédiában, olyan jó lenne, ha ezek az értékek, amik az elmúlt tizenhat évben valahogy megszülettek, és nyomot hagytak, újra hozzáférhetőek lennének.

Igen, naivul azt gondoltam. Pedig az elején eléggé szkeptikus voltam. A Terápiához kifejezetten színházi szerzőt kerestek, a részek tulajdonképpen egyfelvonásos drámák, olyan kellett, aki ismeri ezt a műfajt. Láttam, hogy nagyszerű rendezőkkel készült, nagyon igényesen, azt gondoltam, túl sokat költenek rá, hogy ez megérje nekik. Túl szép volt, hogy igaz legyen. Attól tartottam, jön majd egy nagy bukta, és az HBO is rájön, hogy ez nem éri meg nekik. Aztán nem lett bukta. Egy ideig állandó állásban voltam náluk, láttam, mennyi jó ötlet van, érkeztek a forgatókönyvek, zajlott párhuzamosan több fejlesztés. Még elindult A besúgó, de a második évada már nem készülhetett el. Beszakadt az egész pont akkor, amikor megszületett a brand, amikor beérett a munka. Ez azért váratlanul ért.

A színházi világ borzalmasan átpolitizálódott, fogytak a lehetőségek, borultak be egymás után a független színházak, az NFI pedig egyértelműen egy politikai elosztó szerv lett. Arra gondoltam, és hát nem csak én, hogy de jó, hogy még itt van az HBO, hogy lehet izgalmas témákon szabadon dolgozni. Aztán lett egy új igazgatótanács, akik kitalálták, hogy Kelet-Európa már nem elég érdekes, és lehúzták a rolót. Így megy ez a multiknál. Nyilván nem tudták, és valószínűleg nem is érdekelte őket, hogy mit jelentenek ők itt, és ez mekkora érvágás az egész szakmának. Az RTL megpróbált beállni erre a megüresedett helyre, de többnyire streamingen. Meglátjuk, mi lesz az RTL+-szal.

Az érdekel csak, hogy újra nyílt lett a verseny. Örömmel olvasom, hogy tizenhatan jelentkeztek az Új Színház vezetésére. Azt is örömmel látom, hogy a Madáchra mennyi jelentkező van, a Pinceszínházra is megint kiírták a pályázatot. Megszoktuk, hogy az utóbbi években nincs jelentkező ezekre a pozíciókra. Ennél hervasztóbbat egy demokráciában nem tudok elképzelni. Mert ez azt jelentette, hogy mindenki tudta, hogy le van zsírozva. Ahogy le is volt. Katasztrófa, hogy idáig jutottunk. Elértünk a medence aljára. Maradhattunk is volna ott, de szerencsére nem ez történt, hanem elrúgtuk magunkat, és most lehet végre újra levegőt venni.

Nem. A Krétakörben dolgoztunk együtt, ez életem egy nagyon fontos időszaka volt, de a végén Árpád már egy olyan színházeszményt fogalmazott meg, amivel a társulatból sokan nem tudtunk menni. Ez komoly törést okozott, és sokan nagy veszteségként éltük meg, hogy felbomlott a társulat. Úgyhogy van bennem egy pici félelem, hogy mit olvasnék abban a pályázatban. Profi szakember, elképesztő tudást szedett össze európai színházakban, részben kényszerűségből, nagy nemzetközi tapasztalata van. Biztos, hogy jó lenne, ha lenne egy olyan színház Magyarországon, amit ő vezet. Mert nem csinálna szokványos dolgot, az biztos. De lássuk meg, ki kap esélyt.

Soha. Bátyám tizenhat évig színházigazgató volt Nyíregyházán. Pontosan láttam, hogy ez mivel jár. Ellenségemnek sem kívánnám. Ebben a helyzetben az alkotói énednek vissza kell szorulnia. Ha pedig nem szorul vissza, és erre is láttunk példát, lásd Nemzeti Színház, akkor abban nincs sok köszönet.

Pont idefelé gondolkodtam, hogy ha siker lesz Az örökség, és lesz még lehetőségem filmet csinálni, akkor melyik ötletemhez nyúljak. Most egy új korszak kezdődik, és meg kell nézni, hogy mi az, ami még érvényes. Van, ami öt éve nagyot szólt volna, most már nem. Az utóbbi hetekben voltam jó pár színházi bemutatón, és ott is ezt látom, van egyfajta elbizonytalanodás. Bizonyos társulatok rámentek arra, hogy ugyanúgy, ahogy a nyolcvanas években, a sorok között vagy akár direkt utalásokkal beszéljenek politikai szereplőkről. Ez most annyira nem működik már.

Egy poén volt benne, amit a producerek kiszedettek, és azt kell mondanom, hogy igazuk volt. Amikor Tomi karaktere bekapcsolja a Youtube-ot a telefonján, eredetileg egy brüsszelezős hirdetés indult volna el. Jó poén volt, röhögtünk rajta, de azt mondta a producer, hogy ez fél év múlva már senkinek nem fog jelenteni semmit. Így lett helyette egy aranyérkenőcs reklámja. Az öt év múlva is aktuális lesz.