Semmi értelme rettegni attól, hogy mások cikinek tartanak

A brit gitárzene egészen bizarr irányt vett a brexit óta. Ennek a mindent mindennel ötvöző hullámnak a csúcsterméke volt a 2017-ben alakult Black Midi, ami elképesztő kritikai siker mellett ötvözte a matekrockos hangzást a jazzes és posztpunkos megoldásokkal, és olyan avantgárd húzásokkal, amik 15 éve még szóba sem jöhettek volna ezen a színtéren. A zenekar három kritikuskedvenc lemez után 2024 nyarán határozatlan időre szünetre vonult.

Geordie Greep, a zenekar frontembere azonban nem tétlenkedett: alig két hónappal a szünet bejelentése után kiadta debütáló szólólemezét (The New Sound), ami messze kimagaslott a 2024-es év megjelenései közül. 2024-es, akváriumos szólókoncertje után Greep idén július 7-én tért vissza Budapestre egy sokkal elborultabb koncerttel, mint azelőtt.

A zenésszel a Turbina backstage-ében találkoztunk, ahol egyedül, borospohárból röviditalt kortyolgatva várt minket. Olyan akcentussal, amilyet még sosem hallottam azelőtt, és olyan karakán véleménnyel „2026 rajzfilmvilágáról”, streamerekről, Bonnie Blue-ról, Elon Muskról és a csimpánzok talpáról, amiket elsőre nem is kötnénk a színpadon szórakozott professzorként dzsemmelő, áriázó és bolondozó karakteréhez.

Épp Unicumot iszol. Hogy ízlik?

Bárhol lépünk fel, mindig meg akarom kóstolni a helyi rövidet. Bejön. Olyan, mint a Jäger vagy a Fernet, de közben sajátos íze van.

Hogy tetszik eddig Budapest? Korábban kétszer játszottatok itt a Black Midivel 2019-ben és 2022-ben, legutóbb pedig két éve léptél fel szólóban.

Elég jó város, tetszik. Az előző két napot Lengyelországban töltöttük, és ez a hely simán lenyomja a lengyeleket. Varsó meg Krakkó lapos volt. Krakkó talán jobb, mert van benne valami humoros, olyan, mint a Shrek a maga középkori hangulatával. Varsó viszont nem fogott meg. Budapest pedig olyan, mint Bécs jobb verziója. Papíron jó lehetne Bécs, csak az emberek hatalmas seggfejek. Van ez a furcsa kultúrájuk, mintha azt érzékeltetnék, hogy tisztelned kell őket azért, akik. Tele van sznobokkal. Úgy tesznek, mintha ők nevelték volna ki az összes nagy zeneszerzőt.

Én 2024-ben láttalak először az Isolation fesztiválon. Az csak pár héttel volt a The New Sound című bemutatkozó szólólemezed megjelenése után. Az még egy sokkal feszesebb koncert volt, ez a mostani viszont sokkal szabadabb, kaotikusabb. Mi változott?

Egyszerűen rengeteget játszottuk ezeket a dalokat. Folyamatosan keressük, hogyan lehet változtatni rajtuk, hogyan lehet továbbfejleszteni őket, hogyan lehet dinamikusabbá tenni a koncertet. Mindig azon gondolkodunk, hogy milyen új lehetőségek vannak a számokban: hangszerelés, szerkezet, előadásmód, minden. A budapesti Black Midi-koncertekre meg már nem is emlékszem annyira, ezek a végére eléggé összefolytak a zenekarral. Akkor még sokkal fiatalabbak voltunk, nem is kísérleteztünk ennyit élőben.

A dalaidban olyan, mintha különböző karaktereket játszanál: hősszerelmesek, incelek, sértett, kanos, néha pedig magányos férfiak jelennek meg a szövegekben. Van olyan pont, ahol ezek a figurák találkoznak a saját személyiségeddel?

Nem igazán. Pontosabban adott szempontból igen: például a humorban. A lemezen rengeteg olyan sor van, amit simán kimondok vagy gondolok a való életben is. Kis egysorosok, poénok, ilyesmik. De ami magát a tartalmat illeti, ott már nincs sok hasonlóság.

Több kritika is úgy írta le a lemezt, mint egy „incel-musicalt” vagy egy színházi darabot. Korábban mondtad, hogy az incelkultúrát és az egész toxikus manoszférát frusztrálónak találod. Most hogy látod ezt a jelenséget?

Amióta kijött a lemez, sokkal komolyabb lett az egész, sokkal nagyobb problémává nőtte ki magát. Akkoriban még ott tartottunk, hogy ezt akár viccesnek is lehetett látni, mert valahol a társadalom perifériáin létezett. Az elmúlt pár évben viszont csak tovább burjánzott. Most ott vannak ezek a streamerek, akik egész nap magukat filmezik, konstans visszataszító dolgokat csinálnak, zéró szégyenérzetük van, és közben mégis milliók akarnak közéjük tartozni. Elég ijesztő.

Láttad Louis Theroux-tól az Inside the Manosphere-t?

Igen, pont azt néztem, erre gondoltam. Teljesen abszurd, hogy ezeknek a figuráknak tényleg semmi szégyenérzetük nincs. Simán agyhalott dolgokat mondanak és csinálnak, és közben végig adják a seggfejet. És épp ettől önellentmondásos az egész: állandóan arról beszélnek, hogy alfahímek meg ilyesmi, közben meg nagyon távol állnak az úriemberektől. Őrültségeket művelnek, aztán hirtelen becsületről, értékekről, görög mitológiáról vagy nagy római eszményről kezdenek papolni. Annyira következetlen az egész. A film főszereplője, az a brit csávó...

…konkrétan Spanyolországban bujkált, hogy elkerülje a brit rendőrséget.

Igen, konkrétan egy szökevény volt. Az egész elképesztően bizarr. Nem is tűnik valóságosnak, ez benne a legsúlyosabb. Az egyik oldalon ez van, a másikon meg ott van Bonnie Blue meg ez az egész pornós őrület, ami szintén teljesen elmebeteg szintre jutott. Csak pislogok, hogy mi történik.

Az embereknek teljesen elment az eszük. Minden az extremitásokig fajult, mintha egy rajzfilmben élnénk. 2026 egy nagy rajzfilmvilág.

Minden a viralitás hajszolásáról és az engagement farmolásáról szól, egészen bizarr. És tudod, hogy ki a felelős ezért nagyrészt? Elon Musk. Amikor a Twitterből X lett, úgy alakította át, hogy a radikális tartalmakat tolja elénk, ezekre a baromságokra pedig iszonyúan nagy követőtábort lehet építeni. Különösebb keresés nélkül dob fel lefejezéseket, brutális erőszakot, gusztustalan dolgokat. Akkor is szembejönnek, ha nem akarod látni őket. Nyilván az emberek is egyre inkább ebbe az irányba mennek. Az X emellett gyakorlatilag pornóoldallá vált. Mondom ezt úgy, hogy én még nem is vagyok annyira pornóellenes.

Mintha elveszett volna a kontroll, nem? A pornó káros hatásairól látszólag még mindig nem esik elég szó.

Szerintem ezt még mérni sem lehet. Vannak lány barátaim, akik mesélik, hogy elmennek randizni srácokkal, akik olyan dolgokat mondanak, mintha egy pornófilmből tanulták volna. Haver, gyere vissza a való világba. Pornóagyad van.

Ha már a viralitásról beszélünk, nemrég néztem az Instagramodat, és van vagy hét-nyolc különböző profilod, és számozott Reel-videókat is posztolsz. Egészen pontosan hogy viszonyulsz a közösségi médiához ebben a rajzfilmvilágban?

Én csak jól akarok szórakozni. Szerintem fontos, hogy az egész vicces legyen, és hogy a közönség is része legyen a humornak. Egy jó közös poén. Az emberek túl komolyan veszik magukat Instagramon. Minden zenekar és minden előadó úgy kommunikál, mintha ők lennének az Apple. Olyanokat írnak, hogy „Sajnálattal közöljük...”, vagy „Szeretnénk egyértelművé tenni...”, érted? Mint egy száraz sajtóközlemény. Minden halálosan komolyra van véve, és közben teljesen nyilvánvaló, hogy ezek az emberek nem ilyenek a való életben. Amikor elkezdtem a szólóprojektet, azt akartam, hogy nyilvánosan is nagyjából ugyanúgy fejezzem ki magam, mint a magánéletben. Nyilván van privát életem és van nyilvános életem, ez két külön dolog, de legalább ne legyek kamu.

Mintha az emberek rettegnének cikinek lenni.

Haver, nem érdekel. Én nagyon ciki vagyok, ha úgy van. A zeném is ilyen. Vannak részek a dalaimban, amik simán jöhetnének Elton Johntól vagy a Parliament-Funkadelictől. Semmi értelme rettegni attól, hogy mások cikinek tartanak. Ez az egyik legostobább hozzáállás.

Visszatérve a közösségi médiára: mennyire vagy képben azzal, hogy néhány dalod, például a Blues egész nagyot futott például TikTokon? Miközben a zenéid nagyon távol állnak a mainstream hangzástól.

Amikor kijött, több ezer videóban használták, és volt köztük jó pár milliós lájkszámú is. Elég bizarr élmény volt. Egy pillanatra azt hittem: na, megérkeztem, most megváltozik az életem. Aztán persze semmi nem történt. A dalt inkább hangeffektként használták, olyan volt, mint amikor valaki Tom és Jerry-hangokat rak a videója alá. Az különösen tetszett, hogy a Black Midivel sokszor tudatosan próbáltunk olyan részeket írni, amik esetleg működhetnek TikTokon. A szólólemeznél meg már egyszer sem jutott eszembe ilyesmi, aztán pont ez lett népszerű. Ráadásul ez konkrétan a lemez első tíz másodperce. Elég random, hogy pont az robban fel TikTokon. De hát így alakult.

Mennyire játszol rá tudatosan arra, hogy már-már mém lett belőled? Ott van például a „Greeping” kifejezés, ami egy játék a neveddel és a rajongóid közt mémszerű szállóige lett.

Az a helyzet, hogy a közönségedet nem tudod irányítani. Már annak is örülnünk kéne, hogy egyáltalán van közönségünk. Őszintén szólva mindig kurva cikinek találom, amikor zenekarok panaszkodnak a saját rajongóikra.

Olyan ez, mintha egy gazdag ember a pénze színére panaszkodna. Kit érdekel? Van pénzed, nem? „Jaj, lila helyett zöldek lettek a bankjegyek.” Húzz már a picsába. Vannak slágereid.

A közönségem ezt csinálja, azt csinálja – nem érdekel. Amíg nem gyűlölködnek vagy viselkednek vállalhatatlanul, addig csináljanak, amit akarnak. Ha viszont átlépnek egy határt, akkor persze szólok, hogy azt ne. De ha kitalálnak egy ilyen vagy olyan mémet, az már az ő dolguk, nem az enyém. Szerintem amikor kiadsz egy lemezt, írsz egy könyvet vagy létrehozol bármit, és útjára engeded a világba, onnantól az már nem csak a tiéd. Ugyanannyira a tied, mint bárki másé. Ha valaki másképp értelmezi, vagy másképp élvezi, az már nem az én dolgom.

A lemezed egy Frank Sinatra-feldolgozással zártad. Miért pont Sinatra?

Egyszerűen imádom azt a dalt, szerettem volna belőle egy saját verziót. Meg a negyvenes évekbeli eredeti felvételt. Ha lejátszanád valakinek azt az 1940-es Sinatra-verziót, lehet, hogy fel sem ismerné, hogy ő énekel. Akkoriban teljesen más volt a hangja. Sinatra pont olyan előadó volt, akinek a legismertebb slágerei már jóval később születtek. A My Way például 1969-es. Addigra sokkal mélyebb, érdesebb lett a hangja. A negyvenes évekbeli felvételeken viszont még sokkal lágyabban énekelt, teljesen más karaktere van. Van benne valami melankólia, ami szerintem jól működik egy rézfúvós hangszerelésben. Az eredetiben vonósok vannak. Egy klasszikus darabot dolgoz fel, talán valami Rahmanyinov-részletet. Akár Liszt is lehetne.

A koncert elején pont játszottatok Lisztet, jól hallottam?

A zongoristánk játszott valamit, igen. Végül is Magyarországon vagyunk. Kérdeztem is tőle az elején, hogy tud-e valami magyar popdalt.

A felvezetésben arról beszéltél, hogy érzed Magyarország melankóliáját és szomorúságát. Tényleg ennyire depressziósnak látsz minket?

Á, az inkább csak egyfajta színpadi dumálás volt. Az ember ilyenkor próbál valami frappánsat mondani koncert közben. De azért igen, szerintem van benne valami. Most nagyon általánosítani fogok, de úgy érzem, hogy a kelet-európai népdalokban – és ebből következően a klasszikus zenében is, hiszen a kettő kölcsönösen hatott egymásra – van egyfajta melankólia. Bartóknál is. Mintha minden mollban lenne. Vannak bizonyos hangsorok a népzenében, amik aztán átkerültek a klasszikus zenébe, és teljesen más hangulatot teremtenek. Nem egyszerűen szomorúak, inkább keserédesek. Nemrég olvastam valamit Sosztakovicsról. Valaki megkérdezett egy oroszt, hogy miért van az, hogy náluk szinte minden dal mollban van. Még egy gabonapehely-reklám is. Mire azt válaszolta: azért, mert a dúr hangnemet az olyan bánatnak tartogatjuk, amit már nem lehet szavakba önteni. Náluk a moll az alapállapot, a dúr pedig akkor jön, amikor a szomorúbbnál is szomorúbbnak kell lenni.

Régóta foglalkoztat, hogy honnan jön a csimpánz-mániád. A merchandise termékeken és a turnéplakátokon is mindenhol majmok vannak. Miért?

Mert szeretem őket. Tök jó, hogy ennyire hasonlítanak ránk. Van valami lenyűgöző abban, amikor meglátsz egy csimpánzt, olyan, mintha a haverunk lenne. Látod, hogy csimpánzok pólót hordanak vagy autót vezetnek, és arra gondolsz: na, ő az én emberem. Van bennük nyers erő és agresszió a cukiság mellett. És én is ilyennek szeretném a zeném. Nem gejl, mert egy csimpánz sem gejl. Mindig marad benne valami vagányság. Van éle. De közben végig aranyos.

A csimpánzok ráadásul nem veszik túl komolyan magukat. Nem félnek attól, hogy cikinek tűnnek. Elkezdtem őket a turnéplakátjaimra rakni, és rájöttem, hogy ez amúgy egy tök jó motívum. A bakelitem belső oldalán is van egy kép egy csimpánz lábáról. Az különösen megfogott, mert korábban nem tudtam, milyen a csimpánzok talpa. Amikor megláttam, azt mondtam: „Hű, ez kurva furcsa.” Van benne valami hátborzongató: majdnem emberi, de mégsem az.

Két éve azt írtam a lemezedről, hogy órákig lehetne rá Mario Kartozni. Gondoltál már valaha arra, hogy a zenéd tökéletes háttérzene lenne a játékban? Erről is születtek mémek.

Úgy érted, hogy a zeném hasonlít a Mario Kart zenéjére? Igen, ezt el tudom képzelni. Szerintem ebben van valami nagyon japán. Ők például szintén nem nagyon félnek attól, hogy cikinek tűnjenek. A zenéjük teljesen kitárulkozó. Nyitott szívvel csinálják. Őszinte. És szerintem ebben áll a modern zene egyik nagy tragédiája: az őszinteség szinonimája lett egy bizonyos esztétikának, ami valójában pont az ellenkezője az őszinteségnek. Ma azt mondják például arra, ha valaki akusztikus gitárral játszik, hogy az őszinte zene, pedig csak egyszerű akkordokat penget lassú tempóban. Pedig ez csak egy stílus. Bárki meg tudja csinálni.

Ugyanez volt a punkkal is. Mindenki azt mondta: „A punk őszinte, mert powerchordokat játszanak, szakadt farmerben vannak, és égnek áll a hajuk.” De ez is csak egy esztétika. Gazdag kölykök ugyanúgy el tudják játszani. Ettől még semmi köze az őszinteséghez. Érted, mire gondolok? Elég furcsa jelenség. A japán zenében viszont tényleg van valami mély őszinteség. A Mario Kart zenéje és az, amit én csinálok, abban hasonlítanak, hogy mindkettő nagy olvasztótégely. Nem veszi túl komolyan magát. Nem érdekli, hogy ciki-e. Még jó, hogy odateszem azt a kibaszott giccses akkordot. Kit érdekel? Jó érzés. Kielégítő.

A zenédet sokan teátrálisnak vagy musicalszerűnek írják le. Mennyire hatott rád a színház vagy a musicalek világa?

A musicaleket egyébként nem szeretem. Kevés olyan dolog van a zenében, amit egyértelműen nem élvezek, de ez az egyik ezek közül. A szerencsétlen Wicked például egyáltalán nem jön be. Viszont a műfaj elődeit nagyon szeretem. Az operát imádom, meg a korai musicaleket is. A West Side Story-t, vagy a régi musicalfilmeket, például a The King and I-t, Rodgers és Hammerstein darabjait. Van bennük valami monumentális. Ez a teátrális hangnem például nagyon közel áll hozzám.

Matt Kwasniewski-Kelvin, korábbi zenésztársad és barátod a Black Midiből idén januárban halt meg 26 évesen. Amikor egy koncerten megemlékeztél róla, azt mondtad, hogy amikor valaki meghal, bizonyos értelemben közelebb kerül hozzád. Azóta eltelt némi idő. Hogyan éled meg most ezt a közelséget vele?

Ez egy olyan dolog, amit egyszerűen lehetetlen szavakkal kifejezni. Eljutottam odáig, hogy elfogadtam: ezzel valószínűleg életem végéig együtt fogok élni. Nem tudom, hogyan fogok érezni egy év múlva, tíz év múlva vagy húsz év múlva. Azt sem tudom, létezik-e helyes módja annak, hogyan kell ilyesmit feldolgozni. Szerintem nincs. Nekem az a fontos, hogy ezek a gondolatok és érzések jelen maradjanak. Hogy foglalkozzak velük, ne söpörjem őket a szőnyeg alá. Egy borzalmas dolog történt. Tényleg nagyon szomorú. És rengeteg mindent érzek egyszerre.

De amit a legfontosabbnak tartok, az a hála. Hálás vagyok azért, hogy együtt csinálhattunk zenét. Hogy turnézhattunk. Hogy elkészíthettük a Schlagenheim lemezt. Fantasztikus volt. Nagyon sokan mondták nekem, hogy mennyit jelentett nekik az a zene. Hogy megváltoztatta az életüket. És ilyenkor csak arra tudok gondolni, hogy nélküle én sem lennék itt. Egyáltalán nem lennék itt. Nem tudom, mit csinálnék. Semmit. Ezért is olyan kibaszottul szomorú az egész.

Visszautalva a közösségi médiára, mindig igyekeztem nyílt és őszinte lenni azokon a felületeken. Emiatt amikor a tragédia történt, tényleg azt tudtam leírni, amit gondoltam. Ha azelőtt végig egy steril robot lettem volna interneten, akkor szerintem sokkal nehezebb lett volna őszintének lenni egy ilyen pillanatban. Tele lett volna minden üres frázisokkal, PR-szöveggel, és végül pont azt nem mondtam volna el, amit valójában érzek. Pedig ez az egész nem is rólam szól.

Részben ezért is turnézom ennyit idén. Arra gondoltam: bassza meg, mit csinálhatnék még? Ez az egyetlen dolog, amivel valamilyen módon tisztelegni tudok előtte. Egyszerűen folytatom azt, amit tizenhárom évvel ezelőtt együtt elhatároztunk.

Tisztelettel akarok nyúlni mindenhez, amit együtt csinálni akartunk. Azt a dolgot, amiről annak idején mi magunk is alig hittük el, hogy tényleg sikerülhet. Amikor fiatal vagy, furcsa kettősség van benned. Egyrészt minden elképesztően nehéznek tűnik. Másrészt meg pont azért, mert fiatal vagy, azt gondolod: „Á, ezt simán meg tudjuk csinálni.” Emlékszem, jártunk koncertekre, és azt mondogattuk: „Ha mi játszanánk itt, ez a közönség sokkal jobban élvezné. Ez a zenekar szar.” És ez tizenhat évesen szerintem helyes dolog. Egy kicsit azt érzed, hogy bassza meg a világ. Mint a Sebhelyesarcúban, amikor Tony Montana azt mondja, hogy „a világ a tiéd”. Pont ilyen érzés. Nekünk is ez volt a mentalitásunk. És működött. Egy évvel később már itt játszottunk Budapesten.

Egy közegből jöttök például Isaac Wooddal, a Black Country, New Road zenekar egykori frontemberével, aki anno mentális problémáira hivatkozva lépett ki az együttesből. Hogy fogadtad a hírt, hogy Wood újra zenél, ráadásul Phoebe Bridgers őszi turnéján lesz előfellépő?

Remélem, működni fog neki és nagyszerű pályát fut be újra. Elképesztően tehetséges zenész. Bizonyos értelemben ezt saját magának is köszönheti. Ha valakinek van tehetsége és érzéke valamihez, akkor mi tehetné boldogabbá annál, mint hogy ezt megélheti? Csináljon még egymillió lemezt. Írjon még egymillió dalt. Őszintén remélem, hogy újra örömét leli a zenélésben.

A Black Midivel ti is az úgynevezett Windmill-színtérnek voltatok a részesei olyan zenekarokkal együtt, mint a Shame, a Maruja, a Black Country, New Road, vagy a Squid. Te most hogy látod ezt? Még mindig virul a Windmill, vagy ez inkább csak egy címke, amivel egy csomó zenekart összefogtak?

Ami a Windmillt illeti, egy nagyszerű hely volt, és az is marad. Amíg áll az az épület, addig nagyszerű hely lesz. Hogy létezik-e még színtér, azt nehéz megmondani. Nagyon nehéz meghúzni a határt aközött, hogy meddig tart egy valódi jelenség, és honnantól kezdődik a zenei újságírás. Mert a zenei újságírás egy baromság, legyünk őszinték. Tudom, hogy neked ez a szakmád, és biztos vagyok benne, hogy Magyarországon ez másképp működik, de az angol zenei sajtó például teljes bullshit. Rengeteg olyan történet él, amit egyszerűen utólag találtak ki. Például az a narratíva, hogy a rockzene túlságosan bonyolult lett, aztán jöttek a punkok, és megmentették a zenét. Ez egyszerűen nem igaz.

Ezek olyan történetek, amiket húsz évvel később találnak ki különböző hipszterek, akik egyszer csak eldöntik, hogy ez a zenekar jó volt, amaz meg rossz. Aztán végül úgyis azok a zenekarok maradnak fenn, amelyek fenn tudnak maradni – teljesen függetlenül attól, hogy a zenei újságírók éppen kit kiáltottak ki jónak vagy rossznak. Most általánosítok, de szerintem a Windmill-sztori is részben ilyen. Ott a tulaj nem gondolkodik azon, hogy ez most menő-e, vagy sem, csak kísérletezik. Ő sem fél attól, hogy ciki legyen. Kit érdekel mindez? Csak legyél önmagad.