Nem érdekel, milyen nehéz gyerekkorod volt, te nőgyűlölő

Az online brokultúrát is kötőszövetként összefogó toxikus maszkulinitás egy hatalmas, rétegelt, és több szempontból is kibeszélésre érdemes téma. Nőgyűlölet, önbíráskodás, testszégyenítés, rasszizmus, összeesküvés-elméletek, ezeket mind magában foglalja ez a közeg, így szinte lehetetlen egy átfogó dokumentumfilmmel bemutatni. A Louis Theroux: A manoszféra belsejében című netflixes dokumentumfilm nem is tesz erre kísérletet, inkább csak látványosan kapargatja a felszínt.

Erről az online kultúráról az elmúlt években már jó sok dokumentumfilm és cikk készült, a legkiemelkedőbb talán a Kamaszok, ami nagyon érzékenyen, de mégis kíméletlenül mutatta be a probléma egy szeletét, nem véletlen, hogy a minisorozatot ingyenesen elérhetővé tették a brit középiskolákban. Jó kérdés, hogy szükség volt-e a témában még egy filmre, de Louis Theroux jelenléte már önmagában indokolhatta az újabb feldolgozást.

Theroux neve régóta egyet jelent azzal a sajátos dokumentarista stílussal, amiben a látszólag naiv kérdések mögött nagyon is tudatos provokáció húzódik. Az elmúlt évtizedekben szélsőséges közösségek, szubkultúrák és tabutémák világába vitte be a nézőt, a leghíresebb ilyen dokumentumfilmje talán a 2015-ös Esetem a Szcientológia Egyházzal.

A munkáiban az a jó, hogy többnyire mindig megmarad annak a furcsa, fél lépéssel kívül álló figurának, aki mintha csak véletlenül keveredett volna a kamerák elé. Ez egyrészt vicces, másrészt tanulságos helyzeteket szül. A manoszféra belsejében azonban kicsit más, itt mintha ő maga is érezné, hogy ez a szerep nem működik ugyanúgy. A megszokott értetlenkedő kívülálló attitűd helyett keményebben kérdez, direktebben konfrontálódik az interjúalanyaival, amire valljuk be, ennél a témánál szükség is van.

Ez kifejezetten jót tesz a filmnek, mert a manoszféra világa – az agresszív, sokszor nyíltan nőgyűlölő online közeg – nem az a terep, ahol a finom irónia önmagában elegendő. Emiatt érdekes látni, hogy a szereplők sokszor bizalmatlanok Theroux-val, akinek gyakran magyarázkodnia is kell, ha kiül az arcára a megdöbbenés vagy a megvetés. Ilyen történt akkor is, amikor az egyik önbíráskodó influenszer kutyakaját etetett egy pedofíliával gyanúsított emberrel, és az erről készült felvételt meg is mutatta Theroux-nak. Azt sem vette könnyen a dokumentumfilmes, amikor az egyik Tate testvérekkel is kapcsolatban álló, önjelölt életvezetési tanácsadó arról beszélt büszkén, hogy a két lányának az anyja nem beszélhet más férfiakkal, de ő minden nap más nőt hozhat haza, ha a kedve úgy tartja.

A dokumentumfilm középpontjában mégsem egy konkrét személy, hanem az úgynevezett manoszféra áll: egy online hálózat, ami úgy hirdeti a „hagyományos” férfiszerepeket, hogy közben természetesnek állítja be a nők alárendeltségét. Az ebben a közegben mozgó influenszerek egyszerre építenek fel maguk köré egy sikeres, gazdag, domináns férfiképet, és árulnak életvezetési tanácsokat fiatal követőiknek.

Közös ezekben a toxikus véleményvezérekben a vörös pirula (red pill) ideológiája, ami a Mátrix-filmek jól ismert metaforáját használja. Ezek az influenszerek azt ígérik, hogy a férfiak felébredhetnek az ellenük dolgozó világban, miközben az egész valójában csak azt a célt szolgálja, hogy mankót és világmagyarázatot adjanak frusztrált és sikertelen férfiaknak.

A film egyik legerősebb pillanata, amikor Theroux edzés közben látszólag ártatlan megjegyzésekkel billenti ki az egyik influenszert a szerepéből. Megkérdezi tőle, hogy vádlira nem kellene-e többet gyúrnia. Ezek a rövid repedések mutatják meg, mennyire törékeny ez az egész performansz. Ezekben a jelenetekben válik világossá, hogy a harsány magabiztosság mögött sokszor bizonytalanság van. A férfiasság és annak megélése ezekben a szektaszerű táborokban nem belső stabilitást, magabiztosságot vagy felelősségvállalást, hanem dominanciát, leuralást, agressziót és érzelmi elzárkózást jelent.

A nőkről rendszeresen elhangzó megalázó kijelentések, vagy az olyan mondatok, mint hogy „tedd tönkre az életét”, vagy „semmisítsd meg”, nem egyszerűen sokkolóak, hanem egy olyan veszélyes, sőt félelmetes értékrendet tükröznek, amiben az empátia, az érzelmek kifejezése és a gyengédség gyengeségnek számít.

A film jól érzékelteti, hogy ez a tartalom nemcsak létezik, hanem kifejezetten üzleti modellként is működik: a botrány, a megosztás és a felháborodás kattintásokat és pénzt hoz ezeknek az embereknek, a követők pedig gyakran fizetnek azért, hogy részesei lehessenek ennek a világképnek. A film röviden kitér arra is, hogy ezek az arcok gyakran elkezdik kihasználni a sebezhető, őket istenítő követőtáborukat, kriptobizniszekbe, átverésen alapuló befektetésekbe viszik bele őket, hogy aztán az így megszerzett pénzt fitogtatva újabb követőket vonzzanak be.

A dokumentumfilm sajnos csak mérsékelten mutat rá arra, miért vonzó ez a közeg sok fiatal férfinak. A megszólalók egy része arról beszél, hogy bizonytalanok a jövőjüket illetően, nehezen találnak munkát, vagy egyszerűen úgy érzik, nincs kapaszkodójuk az életben, az előremenetelüket pedig csak az ellenük összeesküdő világ gátolja. Ebben a helyzetben az olyan influenszerek, akik gyors sikert, gazdagságot, jó nőket és kvázi teljhatalmat kínálnak nekik, könnyen válhatnak vonzóvá. Ezek az ígéretek viszont mindig hamisak, azt mutatják nekik, amire vágynak. A legnagyobb baj, hogy ez nem egyszerű átverés, sokkal rosszabb annál: az egész rendszer mögött álló ideológia hosszú távon káros, egészségtelen és romboló hatású.

A manoszféra belsejében abszolút élvezhető, mondhatni jó kordokumentum, de közel sem átfogó. A legnagyobb hiányossága az, hogy nem megy elég mélyre abban, milyen hatással van mindez azokra, akik nem részei ennek a közegnek. Ez azért meglepő, mert már a sorozat borítója is azt mutatja, hogy Theroux fejét leszorítja egy izmos influenszer.

Bár bemutatnak barátnőket, feleségeket, sőt egy-egy szülői nézőpontot is, ezek a szálak viszonylag gyorsan eltűnnek. Pedig talán itt lenne a valódi tét, hogy hogyan alakítja át ez a diskurzus a hétköznapi kapcsolatokat, az iskolai közösségeket, vagy azt, hogy a párkeresők milyen férfiakkal találkoznak a saját környezetükben. A manoszféra legpokolibb hatása ugyanis az, hogy korántsem marad meg az interneten, beszivárog a mindennapokba, és formálja a viselkedést, az elvárásokat és a kapcsolati dinamikákat. Az igazi tragédia az, hogy a kár, amit okoz, visszafordíthatatlannak tűnik.

A valódi mélység helyett a film inkább az influenszerek hátterére fókuszál, kiderül, hogy van, akit az egyedülálló anyja nevelt, de olyan is akad, aki egy vidéki, nehéz sorsú családból küzdötte fel magát. Ezek a részek inkább magyarázatkeresésnek, mint valódi kritikának hatnak, mintha meg akarnák értetni a nézőkkel, hogy azért durvák ezek a nőgyűlölő megjegyzések ezektől az emberektől, mert őket is egy nő szülte. Ez nálam nem azt a hatást érte el, hogy mélységében megértettem a történetüket, épp ellenkezőleg, szívem szerint azt ordítottam volna a képernyő felé, hogy „nem érdekel, milyen nehéz gyerekkorod volt, te nőgyűlölő bunkó”.

És akkor még arról nem is beszéltünk, hogy ezek a rossz sorsból érkező influenszerek sokszor szándékosan azért hívnak be nem klasszikus szépségideálnak számító, vagy alacsony iskolázottságú nőket műsoraikba, hogy a nézők előtt alázzák meg őket. A műsor legalja egyértelműen az volt, amikor az egyik podcast felvétele során bejátszottak egy videót, amin egy állítólagos neurológus arról beszélt, hogy a nők elnyelik, megőrzik és tárolják minden partnerük spermáját. Szerinte ezért fordulhat elő, hogy egy újszülött a nő előző kapcsolatára hasonlít jobban, nem pedig a jelenlegire, és ezért fontos, hogy a nők minél kevesebb férfival feküdjenek le.

Nekem a film nagyjából itt át is fordult a nézhető kategóriából a rosszba. Ezeknek az arcoknak a megértéséhez persze szükség van a kontextusra, hogy miért lettek olyanok, amilyenek, de összességében ez a történet nem róluk szól, hanem azokról a sebezhető fiatal férfiakról és nőkről, akiket egy életre megnyomorítanak. A dokumentumfilm ezzel a hiányossággal lényegében eltereli a figyelmet arról az égető problémáról, hogy miért van ekkora igény ezekre az üzenetekre, és miért találnak ennyire könnyen közönséget. A nézőkben így könnyen maradhat hiányérzet, mert bár látjuk a jelenséget, kevésbé értjük meg annak teljes társadalmi súlyát.

Theroux filmje nem épp saját életművének a csúcspontja, de azt azért jól bemutatja, hogy milyen korban élünk. Fontos lenyomata annak a jelenségnek, ami egyre nagyobb hatással van a fiatal férfiak identitására, de ennél semmivel nem több. A filmben jó pár megszólaló is rámutat arra, hogy sok követő bizonytalan, kapaszkodót keres, és a manoszféra ezt kínálja: egyszerű válaszokat bonyolult problémákra. Valamennyire ez a dokumentumfilm is ilyen, egyszerűen, látványosan nyúl egy nagy, bonyolult problémához. Sajnos nem minden iskolában levetítendő alkotás a mérgező férfiasságról, pedig ha a szívünkre tesszük a kezünket, valójában nagy szükség lenne egy ilyen dokumentumfilmre a témában.