Egy játék mind felett: kipróbáltuk az eddigi legjobb társasjáték-adaptációt Tolkien világából

A különféle nagy mozis franchise-ok rendre tolltartókon, csipszeszacskókon és gyorséttermi menükön kötnek ki, de még ezek között is egészen kivételes az az út, amit A Gyűrűk Ura tett meg. Eredetileg egy mélyen hívő katolikus, kifejezetten konzervatív oxfordi nyelvész szerelemprojektjének indult, amit a haladó irodalmi közeg elég finnyásan fogadott, míg a barátok lelkesedtek érte. Aztán a hatvanas évek közepén megjelent olcsóbb, puha borítós változatban is, és hamarosan az amerikai egyetemisták kedvence lett, annyira, hogy a vietnámi háború ellen tiltakozók „Frodo Lives!” graffitikkel hirdették a béke ügyét.

Az anarchisták is ráismertek a nekik kedves rendszerre a Megyében, ahol a polgármesternek leginkább ceremoniális szerepe van csak, és semmiféle karhatalom nem létezik. Egy évtizeddel később már az olasz neofasiszták rendeztek Campi Hobbit néven táborokat fiataloknak, ahol a modernizmust elutasító, tradicionalista hobbitok voltak a példaképek, nem véletlen, hogy Giorgia Meloni is azt mondta A Gyűrűk Uráról, hogy az neki szent szöveg. A küzdelem ezt követően sem csitult a mű körül. Voltak, akik rasszizmussal vádolták, hiszen a gonosz emberek mind sötét bőrűek, és a jellemet a vér tisztasága határozza meg. A feministák sem voltak megelégedve azzal, hogy a nők szerepe jobbára annyi, hogy zászlót hímezhetnek a férfiaknak. Mindez az ideológiai kavalkád egy pillanatig sem zavarta Peter Jacksont és a New Line Cinema stúdiót, hogy multimillió dolláros üzletet csináljanak belőle.

A legófigurák és a hobbitos pizsamák mellett a társasjáték-változatok megjelenése is elkerülhetetlen volt. Nem mintha a filmek megjelenése előtt ne készült volna akár szerep-, akár társasjáték már Középfölde világában, de a film megjelenése után évente több is napvilágot lát. Vannak ezek között olyanok, amik csak díszletnek használják a világot, ilyen például a Labirintus A Gyűrűk Ura-változata, de a Rizikó ilyen kiadása sem különbözik alapjaiban az eredeti játéktól. Sikeresebb változat a hadi játékok egyik legjobbjának tartott War of the Ring, amiben két játékos szállhat szembe, hogy eldöntsék Középfölde sorsát. Az Utazások Középföldén kooperatív játék, a Homályrév-féle felfedezős, harcolós rendszerrel.

Az ismert történetekből készülő játékok nagy dilemmája, hogy mennyire legyenek hűek az alapanyaghoz. A rajongó kicsit olyan, mint a hatéves kisgyerek, aki minden este ugyanazt a mesét akarja hallani pontosan ugyanúgy, de a játékban meg azt szeretné, ha lehetősége lenne valamiképpen alakítani a történetet. Ez nem olyan nagy probléma az olyan játékoknál, amik egy rendszeren belül csak megidézik a történetet, amilyen például Reiner Knizia hobbitos játéka, amit a karácsonyi ajánlóban már bemutattunk, ahol a kockadobós-felírós mechanikára került Zsákos Bilbó története. Szintén remek játék a 7 csoda A Gyűrűk Ura-variációja, de ott sem érzi azt az ember, hogy egy grandiózus mítosz alakítója lenne.

Az utóbbi időben azonban két olyan játék is megjelent, ami kifejezetten jól veszi ezt az akadályt, olyannyira, hogy az egyik talán a legjobb Tolkien-adaptáció, ami asztalra kerülhet, de a másik is egyszerre remek játék és igazi tisztelgés A Gyűrűk Ura előtt. Mindkettő kooperatív játék, tehát nem kell senkinek a gonoszokkal azonosulnia, ami valószínűleg tetszene Tolkiennak is, hiszen a regényeiben egy pillanatig sem merül fel, hogy Szauron vagy akár Szarumán szempontjait is értékelnünk kellene.

Kártyákkal elmerülni Tolkien világában

Elsőre meglepő lehet, de A Gyűrűk Ura – A Gyűrű Szövetsége kártyajáték, a mostanában nagyon népszerű ütésvivős fajtából. Nem ez az első ilyen kooperatív játék, pár éve a Crew robbant be ezzel a furcsának ható kombinációval, de olyan ez, mint a görögdinnye feta sajttal: elsőre nem gondolná az ember, hogy jó lesz, de aztán kiderül, hogy igazán nagyszerű. Az alapmechanika a jól megszokott, a lapoknak színük és értékük van, színre színt kell tenni, és a nagyobb visz. Az adu a gyűrűszín, amiből kevesebb lap is van, a gyűrű 1-es a mindent vivő lap (az Egy Gyűrű értelemszerűen).

A játék igazi érdekességét a fejezetről fejezetre változó szereplők és célok adják meg. Minden fejezetben adott, hogy melyik szereplők közül választhatnak a játékosok, vannak olyanok, akiknek kötelező részt venniük a játékban (a legtöbb esetben ilyen Frodó), mások opcionálisak. Legtöbbször természetesen az lesz Frodóval, akihez az 1-es gyűrűlap került, de a többieknél nincsenek megkötések. Minden egyes szereplőnek megvan a saját célja, ami lehet nagyon egyszerű, Gandalf például legalább egy ütést akar elvinni, Pippin pedig a legkevesebbet, később aztán lesznek komplexebbek is, Celeborn például három azonos számértékű lapot kell, hogy elvigyen az ütéseiben. Egy fejezetet akkor sikerül teljesíteni, ha az összes szereplő elérte a célját. Ha elbukunk (ami előbb-utóbb biztosan bekövetkezik, mivel a feladatok egyre nehezebbek), nincs semmi gond, egyszerűen csak újra kell próbálkozni.

Az egyes fejezetekhez külön szabályok és gyakran külön szereplők is tartoznak, vannak kártyák, amiket csak egy-egy fejezet lejátszásához kell a pakliba keverni, míg mások tovább maradnak. A játék a korábban említett dilemmát úgy oldja fel, hogy itt az eredeti történet újrajátszása a feladatunk, gyakran egészen meglepő részletességig. Annak, aki jól ismeri a regényt (és hangsúlyozottan a regényt, nem a filmeket) nagyon sok ínyencséget tartogat a játék, izgalmas, hogy miként van megoldva a történet egy-egy részlete. Amikor például csónakra szállnak a hősök, akkor a korábbi lapok mellé bekerül egy új szín, a folyó is. De a Pajkos Póniban játszódó fejezetben az egyik szereplő Papsajt Ászok, akinek csak az utolsó pillanatban jut eszébe Gandalf levele, ezért neki az utolsó ütések egyikét kell elvinnie.

Az egész játékból süt, hogy a készítői mennyire szeretik Tolkien világát, ha másból nem, hát abból is, hogy még Buga, a póni is előkerül játszható szereplőként az egyik fejezetben. Mit sem érne mindez, ha nem lenne amúgy jó játék A Gyűrű Szövetsége, de szerencsére az. Talán egy kicsit lassan indul be, az első fejezetek nem izzasztanak meg annyira, de még ebben is hű a regényhez, ahol az első fejezetek hobbitfalvi idillje fokozatosan komorodik el.

Már Tolkien is fontosnak tartotta, hogy milyen illusztrációk készülnek Középfölde világához, A hobbithoz maga is készített nagyszerű rajzokat. Ebben sem lehet panasz a játékra, a kicsit az ólomüvegekre emlékeztető rajzok remekül adják vissza a világ hangulatát. A Gyűrű Szövetsége folytatódik A két toronnyal, ebben, ahogy ez várható, már egy fokkal nehezebbek a feladatok, de továbbra is hűen követik a regény eseményeit.

Nem is csak az eseményeit, hanem a szellemét is: Tolkien maga többször is írt arról, hogy mennyire kevesen veszik észre, milyen fontos szereplő Gollam, de ebben a játékban megkapja a neki járó figyelmet. Van olyan fejezet, ahol két játékos is játszik vele, így jelenik meg két énje, a szelídebb Szméagol és a gonosz Gollam. És ez csak egy a sok izgalmas megoldás közül. Ugyan a megjelenés időpontja még nem ismert, de várható, hogy a trilógia folytatódik majd A király visszatér játékváltozatával.

A remény hal meg utoljára

Míg a kártyajáték a lehető leghűebben próbálja követni a könyvek eseményeit, teljesen más A szövetség útja megközelítése. A játék egyik szerzője a kooperatív társasok királya, Matt Leacock, aki a Pandemic című járványkezelős játékkal tette igazán népszerűvé a műfajt (később pedig a Pandemic Legacyval az örökség típusú játékokat indította el). A szövetség útja is a Pandemic alapjaira épül, de sokat átvesz a később megjelent változatokból, és természetesen sok újat is hozzáad.

A legjelentősebb változás az ellenség: jelen esetben nem kórokozók, hanem a homály seregei, és nem tintapacaként terjednek szét a gócpontokból, hanem megszabott útvonalakon vonulnak előre, hogy elfoglalják a szabad népek erősségeit. Ez a megoldás már szerepelt az egyik legjobban sikerült Pandemic-változatban, a Róma bukásában, ott a barbár népek támadtak így. Egy másik lényeges újdonság, hogy a játékosok nem egy-egy, hanem két-két szereplőt irányítanak, akiket szabadon választhatnak a lehetséges tizenhárom közül, az egyetlen megkötés, hogy Frodónak mindig szerepelnie kell, nélküle ugyanis nem lehet elpusztítani az Egy Gyűrűt.

A saját körében mindenki négy akciót hajthat végre, három-egy elosztásban a két karakter között. Az akciók ismerősek lehetnek a Pandemicből, mozoghatunk a karakterekkel, ilyenkor vihetünk magunkkal seregeket is. Vannak olyan útvonalak, amikhez be kell adnunk lapokat vagy jelölőket. Ha Frodó mozog, akkor kockadobás dönti el, hogy felfigyel-e rá Szauron, minél több sereg, illetve nazgûl van az adott helyszínen, annál nagyobb ennek a valószínűsége. Ha ez megtörténik, akkor vesztünk a legfontosabb erőforrásból, a reményből, ha ez nullára csökken, vége a játéknak, nyert a Gonosz.

Ami a Pandemicben a gyógyítás, az itt a csata, kockadobással apríthatjuk az orkokat, és a megfelelő kártyákkal, jelzőkkel növelhetjük az esélyeinket. Harcolni nemcsak azért érdemes, hogy megvédjük a szabad népek menedékeit, amiknek az elvesztése durván csökkenti a reményt, hanem azért is, hogy eltereljük Szauron figyelmét Frodóról. Szauron szeme mindig egy régiót vizslat, és az általunk kezdeményezett csatákkal átirányíthatjuk.

Lehetőségünk van arra, hogy menedékekben átadjunk lapot más játékosoknak, seregeket toborozzunk vagy éppen lapokat jelzőkre váltsunk. Ez utóbbi azért fontos, mert a jelzők nem számítanak bele a kézben tartott lapok korlátjába. Az Egy Gyűrű elpusztításához nem elég, ha Frodó eléri a Végzet Hegyét, még öt gyűrűs lapot vagy ilyen jelzőt is be kell adnunk, majd túlélni egy utolsó dobásban Szauron tekintetét, amihez jól jön még sok további gyűrűs lap. Nem csak a szabad népeknek vannak menedékei, a Homály seregei is erődítésekben gyülekeznek, ezeket is el tudjuk foglalni szerencsés esetben.

A játékos az akciói után húz két lapot, ezek között lehetnek a regényből ismert események is, amiket remekül ki lehet használni. Az újrajátszhatóságot növeli, hogy mindig véletlenszerű, mely események kerülnek a pakliba. Szerencsétlenebb, aki „az ég elsötétül” kártyát húz fel, ilyenkor a Pandemicből már ismert módon erősödik az ellenfél. Ezek után még a Homály paklijából is kell húzni, a játék előrehaladtával egyre több lapot. Itt egy szellemes mechanizmussal dől el, hogy új seregek érkeznek-e valamelyik erődítménybe, és a nazgûlok is mozognak, vagy a már fent levő seregek folytatják a vonulásukat az egyik útvonalon. Ha a szövetség seregeivel egy mezőre érnek, csatázni kezdenek, és a menedékeket is el tudják foglalni, ami persze reményvesztéssel jár.

A játék addig tart, amíg el nem fogy a remény, vagy amíg nem sikerül elpusztítani az Egy Gyűrűt, ez utóbbit azonban csak akkor lehet megpróbálni, ha pár kisebb küldetést már sikerre vittünk. Ezek a küldetések néha a könyv eseményeihez kapcsolódnak, mint például Szarumán legyőzése, de van köztük olyan is, ami nem szerepel az eredetiben, legfeljebb említés szintjén, mint a Bakacsinerdő felszabadítása. Ilyenekből tizennégy van, és egy játék során a választott nehézségtől függően négy-hat kerül a játékba.

Ahogyan a filmváltozat sem ragaszkodott betűhíven mindenhez, amit Tolkien írt, ez a játék sem teszi, itt gond nélkül szaladgálhat Galadriel fel és alá Középföldén, az egyik játékunkban pedig Frodó és Samu nem keletnek, hanem nyugatnak indult, Szürkerévben hajóra szállt, lehajózott Gondorba, és onnan jutott el Mordorba, miközben egy rohír hadsereg felszabadította Dol Guldurt a törpökkel karöltve. Nagyon sokféleképpen alakulhat a történet, de azért egyik sem rugaszkodik el az eredeti szellemiségétől túlságosan.

A végeredmény egy nagyon változatos, nagyon izgalmas, de minden ízében gyűrűk urás élmény, ami még azoknak is érdekes lehet, akik nem tudják, hogy mi a különbség az Andúin és az Andúril között. Ráadásul azzal, hogy sok dologra, több küldetésre, több karakterre kell figyelni, a játék elég jól elkerüli a Pandemic legnagyobb hibáját, amikor egy játékos leuralja az egész játékot, és csak utasítgat mindenkit, hogy mit csináljon. Könnyen lehet, hogy A szövetség útja az eddigi legjobb társasjáték-adaptáció Tolkien világából.

A játékokat a kiadótól kaptuk kipróbálásra.