Ezt a 10 előadót most azonnal elhoznánk egy magyarországi fellépésre

My Bloody Valentine

Hogy létezik az, hogy az i only said és a when you sleep még jobban szólt, mint lemezen? Sőt, az összes szám mintha valami 2.0-s, még elementárisabb verziójában szólalt volna meg a koncerten.

Mindent leírtak már a My Bloody Valentine-ról, de még mindig jelennek meg könyvek arról, mennyire félreértett és félremagyarázott a zenekar életműve és az egész víziót kitaláló Kevin Shields öntörvényűsége. Az viszont vitán felül áll, hogy a zenekar életműve annyira kikezdhetetlen, annyira nagy hatással volt számos előadóra, és akkora a mítosz Shields körül, hogy a Primaverán még úgy is hatalmas tömeg volt rájuk kíváncsi, hogy a fesztivál másik nagyobb színpadán Olivia Rodrigo lépett fel ebben a sávban.

A zenekar többször újraélesztette magát a csúcsmű, az 1991-es Loveless óta, 2025 végén például hétéves csendet törtek meg azzal, hogy újra koncertezni kezdtek. A primaverás koncertjüket már megelőzte a brit turnéjuk híre, és az azokról áradozó beszámolók nem hazudtak. Ez a zenekar egyáltalán nem öregedett, sőt mintha sosem álltak volna le, és már a koncert első percében demonstrálták, hogy azonnal egy párhuzamos univerzumot nyitnak, ahogy elkezdenek játszani. Ezúttal a fesztivál hangkorlátja miatt a várt fülsüketítő hangerő elmaradt, és picit aggódtam is az elején, amikor simán hallottam a mellettem beszélgetőket a közönségben. Aztán ezek a beszélgetések szép lassan elmaradoztak, és a soon alatt már olyanok is előttem táncoltak, akik valószínűleg Olivia Rodrigóról tévedtek át erre a koncertre.

Nem is koncert volt ez, inkább kinyilatkoztatás, amit a fekete kalapban, mozdulatlanul gitározó, titokzatos varázslóra emlékeztető Shields szavak nélkül irányított a háttérből. A zenész egyszer a maga tétova módján köszönetet mondott és elköszönt a közönségtől az utolsó szám előtt, de hát a záró You Made Me Realise tényleg olyan erejű dal, hogy felesleges elé bármilyen szó. (Bicsérdi)

Slowdive

Az idei Primavera egyik legnagyobb erőssége az volt, hogy nem is egy, hanem rögtön két shoegaze legendát tudtak lekötni a szervezők, a széjjelreverbezett gitáros hangorkánban utazó My Bloody Valentine mellett az elszállósabb Slowdive is ott volt a lineupban.

A zenekarnak ismerős terep a barcelonai fesztivál, 2014-ben itt léptek fel először az újraalakulásuk után, azóta is többször jártak ott, és most is tökéletes koncertet adtak a Primaverán. Hipnotikus vizuálok, Rachel Goswell angyali és Neil Halstead kevésbé angyali vokáljai, éteri gitármenetek, tengerpart – soha rosszabb esti programot. És hát az is kiderült, hogy azért jó lenne, ha egyszer hozzánk is eljutnának, mert a Slowdive-ot még mindig érdemes megnézni legalább egyszer. (Flachner)

The xx

Már külön is megírtam, hogy az újra koncertező The xx tökéletesebb, mint valaha, de nem árt újra leszögezni, hogy a londoni trió élete formájában van, és ez ránézésre főleg pont annak köszönhető, hogy mindhárman elmentek kicsit foglalkozni a saját dolgaikkal. Az xx nyolc év kihagyás után ott tart, hogy minden megvan benne, amiért eddig szeretni lehetett, de közben a tagok szólóprojektjeinek beépítésével, és a producer Jamie xx által megkavart alapokkal egy új, frissebb arcát mutatja. Szóval várom az új lemezt és a hazai koncertet. (Flachner)

caroline

Autotune-os vokál egy posztrockos számban, háttérben tompán dübörgő négynegyed és meglepő repbetét egy nagyívű folkballadában – a caroline megkapóan fura dalokat játszik, és az egész élőben olyan, mintha azt figyelnéd, ahogy nyolc ember összeragasztgat valami különlegeset a legelszálltabb ötleteiből.

A caroline zenéjét felvételen is lehet élvezni, de élőben lehet valójában felfogni. Felismerhetőek persze a dalaikban a különböző elemek, ott van a számaikban a midwest emo, a posztrock vagy a posztpunk, sőt néha egészen meglepően popos megoldásokhoz is nyúlnak, de mindez nem készít fel arra, amit koncerten művelnek. Annyira intenzív volt a caroline koncertje, hogy nézőként néha sokszor azt is nehéz volt eldönteni, hogy az elképesztő dobosra, a rendszeresen extázisba kerülő hegedűsre, a háttérből a testbeszédével irányító gitárosra, vagy a mikrofonnal ide-oda sétálgató, és néha a többiek mögé bújó énekesre érdemes odafigyelni. Aztán egy idő után leesett, hogy a lényeg pont az, hogy azt figyeld, ahogy ez a nyolc ember a zenén keresztül kommunikál egymással meg a hallgatóival. A caroline már két lemez után kultzenekar, ezt jelzi, hogy a koncert másnapján rengeteg emberen feltűnt a pólójuk. (Bicsérdi)

Gorillaz

A Gorillazt nyilván senkinek nem kell bemutatni: minden idők legsikeresebb virtuális zenekara, ami a képernyőn 2D, Murdoc, Russel és Noodle, a valóságban meg Damon Albarn és 4237562762364 másik zenész. Ha valaki látta már élőben a Gorillazt, az tudhatja, hogy Albarn a koncerteken sem spórolja ki a tagokat a zenekarból, így volt ez a Primaverán is, ahol emellett még olyan arcok is csatlakoztak egy-egy számra, mint Moonchild Sanelly és az aznap fellépő Little Simz. Előbbi a With Love to an Exre, utóbbi a Garage Palace-ra, mindkettőt most nyomták először a turnén, és hatalmas bangerek is voltak így.

Ahogy igazából minden más is az összes fontosabb klasszikussal teletűzdelt szettben, beleértve ebbe a legutóbbi lemez, a The Mountain számait is. Utóbbi azért lepett meg, mert nekem elsőre nem jött be a 2D-éket Indiába kalauzoló album, de élőben ezek a számok is fantasztikusak voltak, a külön kisfilmet kapó The Mountain/The Moon Cave kombótól a The Happy Dictatoron át az Orange Countyig. Szóval igen, a Gorillazt még mindig érdemes megnézni, most meg aztán pláne, mert a szett és a zenekar is nagyon egyben van. (Flachner)

Gelli Haha

Angel Abaya két lemez után szabadon eresztette a gyermeki énjét, és az addig megjelent komoly, indie pop lemezei után kijött egy olyan felszabadult albummal, a Switcherooval, ami valahol félúton van a Magdalena Bay és Giorgio Moroder között. A váltás miatt Abaya előadói nevet is cserélt, már Gelli Haha néven alkot, és így a koncertjein is rendre felépíti azt a gyermeteg, elektropopos világot, amire muszáj nevetve táncolni.

Abaya a koncerteken is megidézi az úgynevezett gelliverzum komolytalanságát, a táncosaival színes delfinlufikkal, hulahopp karikákkal meg színes talpas poharakkal és labdákkal táncolnak és bohóckodnak. Az egész azonban jóval több bazári magamutogatásnál, a Gelli Haha-dalok a szándékosan arcbamászó körítés nélkül is felszabadítóak. (Bicsérdi)

Skrillex

A brostep egykori királya óriási sorozatban volt az elmúlt három évben, tavaly különösen nagyot ment, és a rengeteg single után múlt pénteken már megint kiadott egy lemezt. Pont aznap, amikor fellépett a Primaverán, és ha már így történt, majdnem mindent le is nyomott róla, kezdve a Somával, ami élőben tényleg a lelket is kirázta az emberből.

De Skrillex szettje nemcsak a csontig hatoló basszus miatt volt király, hanem azért is, mert a producer élőben is bizonyította, hogy a régi és az új énje, a Make It Bun Dem és a legújabb, tök más számai tökéletesen állnak össze élőben, és az egész még mindig nagyon szórakoztató. Skrillex amúgy másnap egy kisebb színpadon is lenyomott egy szettet, ahol még Scary Monsters and Nice Sprites is volt, és a fesztiválon fel sem lépő Four Tet is megjelent egy ponton. Nyilván. (Flachner)

Wet Leg

A tavaly megjelent, moisturizer című lemeze óta egyértelmű, hogy az eredetileg csajduónak indult, a zenekarrá válás óta is főként az énekes-gitáros Rhian Teasdale karizmájára építő Wet Legnél kevés izgalmasabb indie rock zenekar van jelenleg.

A Wet Leg sorozatban másodjára lépett fel idén a Primaverán, és az kiderült, hogy a szemérmes ruhákat forrónacira és topra cserélő Teasdale marhára élvezi ezt az egészet. Színpadon vonaglástól szélgép előtt énekelgetésig minden volt itt, de valójában ez sokkal jobban passzol is az egészhez, mint a korábbi cottagecore egyenruhák. A Wet Leg élőben is nagyon szórakoztató zenekar, ami nem veszi túl komolyan magát, és őszintén, ha ilyen a modern brit gitárzene, akkor még mindig nem kell félteni az országot. (Flachner)

These New Puritans

A Barnett-ikrek projektje, a These New Puritans (TNP) ígéretes posztpunkzenekarnak indult még 2008 környékén, aztán már a második lemeztől a kortársakhoz képest teljesen más irányba fordult, és azóta vissza se nézett. Az énekes és fő dalszerző Jack, illetve a dobos és vizuális felelős George által létrehozott zenét nagyon leegyszerűsítő lenne az artpop jelzővel leírni, talán az kicsit közelebb visz a megfejtéshez, hogy Björk és Caroline Polachek is a rajongóik között van (utóbbival közös számuk is van).

A primaverás koncertre a Barnett fivérek mellé három másik zenész csatlakozott, és ez a felállás teljesen egyedi világot épített fel alig egy óra alatt. Ez a világ egyszerre régies, mégis nagyon modern hangulatot árasztott, amiben az indusztriális, a folkos és a neoklasszikus elemek keveredtek folyamatosan. Imponáló, ahogy ez a zenekar ennyire a saját feje után megy régóta, és az főleg a koncerten jött át, hogy a néha fenyegetően sötét, néha nagyon romantikus zenéjük mennyire más szinte minden kortársukhoz képest. (Bicsérdi)

Panda Bear

A Panda Bear néven alkotó Noah Lennox nagyon rajta maradt a nálunk is bemutatott, Sonic Boommal közös projektjén, amiben az ötvenes-hatvanas évek rock and rolljának fülbemászó dallamvilágát ötvözik a pszichedelikus, széttorzított rockkal. Legalábbis ez jött le Lennox koncertjéből, ahol rendes zenekaros felállással, szusszanásnyi szünetet sem tartva hömpölygött át a teljes életművén, az ismert vagy eddig kiadatlan dalokat is a mostani, gitárcentrikusabb zenekarához igazítva.

Imádtam Panda Bear legutóbbi, a felszínen pozitív, de közben nagyon megrázó lemezét, a Sinister Griftet, ez a koncert viszont egészen más hangulatú volt. Eleve nagyon nehéz volt rajta ülve maradni (a fesztivál egyik helyszíne egy hatalmas előadóterem, ültetett közönséggel), tőlem nem messze valaki például jobb híján a kezével hadonászva élvezte a műsort. Panda Bear fellépései legendaszámba mennek a fesztiválon (főleg a 2010-es, dubos szettje), ez sem volt kivétel. (Bicsérdi)