Az újra koncertező xx tökéletesebb, mint valaha
Ha valaki megkérdezi, hogy milyen volt a 2010-es években tinédzsernek lenni, akkor elég sok dolog jut eszembe, de az biztos, hogy előkelő helyen szerepel ezek között az, hogy az égvilágon mindenki The xx-et hallgatott, vagy legalábbis performatív jelleggel úgy tett. A 2009-es debütáló lemezük, az xx Intrója évekig kirobbanthatatlan volt a köztudatból, de igazából az egész lemez nélkülözhetetlen kelléke volt a mély Tumblr-posztoknak és késő esti facebookos zenemegosztásoknak, szigorúan kisbetűs captionnel, ponttal a végén. Mindennek azonban nem az volt az oka, hogy az xx jókor volt jó helyen, vagy szégyentelenül meglovagolta a trendeket, hanem az, hogy
az xx egy elképesztően egyedi zenekar volt, ami már az első lemezével bizonyította, hogy náluk jobban nagyon kevesen tudnak végletekig lecsupaszított, nagyon bensőséges indie popot csinálni.
Az xx aztán kiadott még két hasonlóan fantasztikus lemezt, a legnagyobb fesztiválokon és koncerthelyszíneken lépett fel, és még akkor is abszolút a csúcson volt, amikor végigturnézta 2018 nyarát. Utána viszont egy elég hosszú kihagyás következett, nemcsak a koncertezésben, hanem az xx-ben is. A zenekar mindhárom tagja szólóprojektekkel foglalkozott, a zenei alapokat pakoló, amúgy szólóban is nagyon sikeres Jamie xx után a basszeros-énekes Oliver Sim, aztán a gitáros-énekes Romy Madley Croft is kiadott egy lemezt, és pár éve már úgy tűnhetett, hogy az xx végleg háttérbe szorult.
2024-ben aztán kiderült, hogy nem kell temetni a zenekart, miután Jamie arról beszélt, hogy dolgoznak a következő lemezen, és közben remekül érzik magukat, a trió pedig többször össze is állt élőben a producer koncertjein. Az xx hivatalos összeállására végül nyolc évet kellett várni, de idén ez is megtörtént. Áprilisban Mexikóban léptek fel újra együtt, és ekkor már tudni lehetett, hogy végig is tolják majd az idei nyarat. Így jutottak el a barcelonai Primavera Soundra is, és a szombati koncertjük után én csak azt tudom mondani, hogy ennél jobb dolog nem nagyon történhetett volna idén, mert az xx most talán még jobb is, mint a szünet előtt volt.
Pedig első ránézésre igazából nem sok minden változott: az xx alapvetően még mindig arról szól, hogy a színpadot beborító monokróm vizuálba olvadó Jamie xx titokzatos gombokat nyomkod, Sim és Croft meg kimérten pengetik a húrokat, és egymásnak válaszolgatva, vagy éppen harmonizálva tárják ki a lelküket. Az xx egy nagyon minimalista zenekar, felesleges sallangok nélkül, és a koncertet nyitó Crystalised, meg az azt követő klasszikusok, mint az Islands vagy az Angels alapján úgy tűnhetett, hogy ehhez továbbra is maximálisan tartják magukat. Menet közben viszont kiderült, hogy a két énekes már le is tudja vetkőzni a komolyságot, és ez marha jól is áll az xx-nek.
Az korábban is jellemző volt a zenekarra, hogy élőben azért megvariálják az alapokat, és kicsit elhagyják a hálószobában merengős finomkodást, elég csak a Shelter 2017-es live remixére gondolni, ami szombat este is így ment le. De itt ezen túl is érződött, hogy mindhárom tag kilépett az xx-szel magukra húzott skatulyából, és ez ránézésre Simnek és Croftnak is elég felszabadító élmény volt. Kicsit olyan volt az egész, mintha az xx már nem egy megbonthatatlan egység lenne, hanem valami, amit három, külön-külön is nagyon tehetséges és kreatív ember szeret csinálni.
A remixek mellett ez nyilván akkor látszott igazán, amikor mindhárman előkapták a saját cuccaikat, Jamie xx nyomta például a Treat Each Other Rightot is, Croft az Enjoy Your Life-ot, Sim meg a GMT-t, pontosabban a Jamie xx remixet, ami alatt Croft is beállt a pult mögé, miközben a basszeros-énekes önkívületben énekelt lent a korlátnál. És persze volt Loud Places is, ami alapból egy Jamie xx szám Crofttal, szóval az azért látszott, hogy ez a három ember igazából sosem akarta elengedni egymást. És, ahogy az ezeknél, meg az olyan alapvetéseknél, mint a most is gyönyörű VCR, vagy a koncertet záró, a Coachella után itt is hidegrázós Intrónál kiderült, ez a lehető legjobb dolog.
Az xx a Primaverán azt bizonyította be, hogy a nyolcéves pihenő nemhogy nem ártott nekik, hanem konkrétan egy még magasabb szintre emelte a zenekart, amelyben a három zenész munkássága teljesen organikusan folyik egybe úgy, hogy közben mindent megtartottak, ami miatt az xx-ért rajongani lehetett. Ezek után én nagyon kíváncsian várom a negyedik lemezt, meg mindhárom tag szólócuccait is, és persze azt is, hogy mikor lehet majd 2012 után ismét megnézni őket Magyarországon, mert ez gyakorlatilag mindenkinek kötelező, aki a 2010-es években az Intro végtelenített változatán túl is hallgatta az xx-et.
