Felülírják és kiforgatják, ahogy a zenéről gondolkodunk

Még egy olyan évben is van minek örülni a könnyűzenében, amikor egyre aggasztóbb a koncertjegyek körüli nyerészkedés, jó nevű előadók hagyják ott a legnépszerűbb streamingfelületet a tulajdonos arcátlan húzásai miatt, és egyre nyíltabban próbálják lenyomni a torkunkon AI-zenéket. Lehet, hogy pont egy ilyen év kellett ahhoz, hogy ennyi jó lemez szülessen?

A tavalyi összeállításunkhoz hasonlóan idén is összegyűjtöttük egy cikkben az After szerzői szerint legizgalmasabb külföldi lemezeket, amikről év közben keveset vagy egyáltalán nem írtunk. Ez a gyűjtés nem rangsor és nem is toplista, egyszerűen csak ez a húsz album volt számunkra igazán maradandó az idei kínálatból. A legjobb magyar lemezeket külön adásban és cikkben szedtük össze.

A listát összeállította és írta: Bicsérdi-Fülöp Ádám, Flachner Balázs, Kersner Máté, Sajó Dávid, Szente Katica. A szerzők egyéni listáit a cikkben külön is közöljük.

Rosalía: Lux

A 2022-es Motomami megjelenésekor még halvány sejtésem sem volt arról, hogy Rosalía hatására 2025-ben több mint ezer éve élt vallási figurák történeteiről fogok olvasgatni. A Luxon – melynek minden dalán a londoni szimfonikus zenekarral dolgozott – a spanyolajkú énekesnő összesen 14 nyelven szólal meg, egyes nyelvek beemelésével konkrét női szentek előtt tiszteleg. Az elegánsan feminista lemez nem csak emiatt a koncepció miatt kiemelkedő: Rosalía újra szexivé teszi vele a hitet, a spiritualitást és a komolyzenét is.

A Brat óta ez az első igazán nagyívű blockbuster lemez, ami minőségében is páratlan, egyben komoly szintlépés Rosalíának, aki következetesen képes albumról albumra megújulni. A Lux grandiózus, erőtől duzzadó avantgárd projekt, ami minden popklisét felülír, kiforgat és kispadra ültet. Nem mellesleg új megvilágításba helyezi mindazt, amit eddig a könnyű-és komolyzene ötvözéséről, vagy a sokak által beskatulyázott latino popzenéről gondolni mertünk. (KM)

Hayley Williams: Ego Death at a Bachelorette Party

Ki bántotta ennyire a Paramore énekesnőjét? Merült fel bennem a kérdés elsőre, ahogy az Ego Death at a Bachelorette Party című lemezt hallgattam, hiszen a dalokat a nyers düh és fájdalom uralja, miközben Hayley Williams a lelkét is kiénekli bennük. Az énekesnő a szólólemezén bátrabb, mint valaha, meghökkentő őszinteséggel énekel a zeneipar kizsákmányolásáról, egy sikertelen házasságról és az útkeresésről, hogy egyáltalán ki ő a Paramore nélkül.

A húszdalos lemez több műfajt fed le, a pszichedelikus rock (Parachute, Hard), az indie pop (Love Me Different) és a szintipop (Showbiz) is megjelenik rajta, ami jól érzékelteti Williams mennyire nem akar senkinek megfelelni ezekben a dalokban. A gyász, a fájdalom és a csalódás egyértelműen a Parachute című, kudarcba fulladt kapcsolatokról szóló dalban csúcsosodik ki a lemezen. (SZK)

Olivia Dean: The Art of Loving

Az énekesnő zenei ízlését otthonról hozta, eleve Lauryn Hill után kapta a második nevét, zenéjét pedig áthatja a szüleitől hallott Etta James, Aretha Franklin és Carole King hangzása. Első lemezén, a 2023-as Messy-n a soul mellett az épp nagyon trendi lo-fi megoldások domináltak, az idei The Art of Loving-on viszont már egy érett dalszerzőt hallhatunk, aki Amy Winehouse időtlen hangját idézve szívmelengető zongorajátékkal és rézfúvósokkal mesél a szeretetfilozófiájáról.

Dean a lemezen egyszer sem ejti ki a love szót, miközben az önszeretet fontosságát, valamint a szerelemben való szabadságot ünnepli dalaiban. Olivia Deant hallgatva az Igazából szerelem szirupos és nyálas tézise („a szeretet tényleg körülöttünk van”) is új értelmet nyer. (SZK)

Lael Neale: Altogether Stranger

Lael Neale zenéjének különlegességét az a minimalizmus adja, ahogy a hangját kísérő gitárral és omnichorddal is külön univerzumot hoz létre. A félóránál alig hosszabb Altogether Stranger valahol félúton van a Velvet Underground és a Beach House zenei világa között, és ez az egyszerre játékos és fegyelmezett zene remekül passzol az album fő témájához, a városi lét és az eldugott helyen megtalált nyugalom közötti állandó feszültséghez. A félálomszerű Tell Me How To Be Here a lemez abszolút csúcspontja, az a szám, aminek köszönhetően többször is rossz megállónál szálltam le. (BFÁ)

Water From Your Eyes: It's a Beautiful Place

Mikor hallottál olyan albumot utoljára, ami számról számra, pontosabban számon belül is többször meglep? A Water From Your Eyes (Nate Amos zeneszerző és az énekes Rachel Brown duója) pofátlan, minden műfajt a lehető legtávolabbi stílussal összemosó zenéje akár póznak is tűnhet. De egyszerűen képtelenségnek tűnik, hogy a nu metalt, a stadionrockot, a grunge-ot és a kétezres évek eleji dance punkot is megidéző It's a Beautiful Place összerakása ne felszabadult marhulások sorozatából született volna. Ez a lemez olyan, mintha valami viccnek indulna, aztán egy idő után leesik, hogy a Water From Your Eyes csak teljesen a saját képére formált és remixelt elfeledett vagy lenézett zenei megoldásokat, hogy abból valami teljesen egyedit építsen. (BFÁ)

Geese: Getting Killed

Nehéz már újat írni a Geese-ről, arról a zenekarról, amiről a legnagyobb lapok egymással versenyezve írnak a rockzene megmentőjeként vagy a Z generáció első fontos gitárzenekaraként. Rolling Stones, Radiohead, The Strokes – ezek az együttesek is rendre előkerülnek a Geese-ről szóló cikkekben, amivel nem is annyira a zenekar hangzását, hanem a Getting Killed kulturális hatását próbálják leírni, azt a jelenséget, amikor egy lemez fogadtatása még a zenekar ambícióit is túlszárnyalja. Persze a Geese idei berobbanásához kellett a frontember, Cameron Winter 2024 végén kiadott szólólemeze, a Heavy Metal, amin a dalszerző teljesen felfedte magát, és ahol végre értelmet nyert a Nick Cave hangját idéző, megosztó énekstílusa, ami a Geese korábbi lemezén, a 3D Countryn még kicsit furán hatott.

Ez a hosszú felvezetés persze inkább a Getting Killed utóéletéről szól, és valójában semmilyen előtudás nem kell ahhoz, hogy meglássuk az értéket ebben a lemezben. A tinikoruk óta együtt zenélő tagokból álló Geese talán Winter szólósikerétől felbuzdulva nagyon ihletett formában van az egész albumon (Max Bassin dobos és a producer, Kenny Beats külön kiemelendő), a hosszú improvizációkból született dalok hemzsegnek az ötletektől. Winter zavarba ejtő, néhol nevetséges egysorosokkal teletűzdelt dalköltészete és a szinte végig robbanásközeli feszültséghez közelítő zene pont annyira zaklatott és elkeseredett, pont annyira ironikus és szórakoztató, amilyet a kor, amiben élünk, megérdemel. (BFÁ)

Wolf Alice: The Clearing

Nincs leáldozóban az indie rocknak, ha azt olyan jól csinálják, mint a Wolf Alice (interjúnk) a negyedik lemezén. Az énekes-frontember Ellie Rowsell hangja a The Clearingre lett a legérettebb, tőle eddig szokatlan füstös rekedtség jellemzi a hangszínét. Eddig ez a hang inkább csak kísérő volt a hol vad, hol pedig melankolikus gitárjátékhoz, addig az új lemez végre előtérbe tolja Rowsellt. A lemezen több oldalát is megmutatja a zenekar, a psych rockos zúzás (Bloom Baby Bloom) mellett Rowsell egy bús balladában (Play It Out) az anyasághoz kötődő félelmeit járja körül. (SZK)

Deafheaven: Lonely People with Power

Azután, hogy tavaly a blackgaze úttörőjének számító Alcest adta ki a karrierjének egyik, ha nem a legjobb albumát, idén a szcéna másik nagy titánja, a Sunbatherrel mennybe menő Deafheaven jelentkezett be, hogy megtegye ugyanezt a Lonely People With Powerrel. A cipőbámulást kimaxoló Infinite Granite után a zenekar visszatért az üvöltözéshez, a blastbeatekhez és a darálós riffekhez, és ezeket minden eddiginél jobban fűzte össze az atmoszférikus részekkel, akár egy számon belül (Revelator). Persze ezek átmeneti pihenők, a Lonely People With Power általában letépi az arcunkat, de ennek is van célja – a Deafheaven most tényleg tökéletesen öntötte zenébe a vészjóslóan károgó George Clarke-ból felbugyogó traumákat. És megint megcsinálta a saját műfajának egyik legnagyobb klasszikusát, ami nálam simán az év lemeze. (FB)

Earl Sweatshirt: Live, Love, Laugh

Az Odd Future-ből indult Earl Sweatshirt nagy utat járt be a 2015-ös, nagyon depresszív I Don’t Like Shit, I Don’t Go Outside óta. Pontosan tíz évvel később a 2010-es évek optimista szlogenjét idéző címmel adott ki lemezt, amin már az apaságát, józanságát és a saját létezését ünnepli. Earl régen ki sem mozdult a házból, most él, nevet és szeret, zenéje ugyanakkor aligha lett befogadhatóbb. A Live Laugh Love még a nagy absztrakt hiphop robbanást elhozó Some Rap Songshoz képest is zajosabb, kattogóbb és recsegőbb anyag, és a 24 perces játékidő ellenére is sűrű massza.

Ha viszont lefejtjük róla a keményebb rétegeket, a rapper karrierjének három csúcsdalát (Tourmaline, Exhaust, Heavy Metal aka ejecto seato!) találjuk a mélyén. Ideje elfogadni, hogy Earl Sweatshirt valóban generációja legjobb szövegírója, aki olyan örökséget épít, hogy évtizedek múlva a hiphop legnagyobbjai közt fogjuk majd emlegetni. (KM)

Clipse: Let God Sort Em Out

A kétezres években egy virginiai testvérpár, Malice (korábban No Malice) és Pusha-T szélvészként tarolta le a színteret, és a fivérek a dílerkedésről, illetve az utcai életről szóló coke rap királyai lettek. Aztán eltelt 15 év, ezalatt a vallás felé forduló Malice visszavonult, Pusha-T pedig szólókarrierjére – és közben Drake megsemmisítésére – fókuszált. 2022-ben újra koncertezni kezdett a Clipse, idén pedig megjött a komoly kritikai sikert arató és Grammy-díjra jelölt Let God Sort Em Out, ami olyan extravagáns körítést kapott, hogy a Vatikánba is eljutott a testvérpár.

A lemezt a Jay-Z-féle Roc Nation adta ki, a nagyját a Louis Vuitton párizsi székházában vették fel, a népszerű képzőművész, KAWS csinált hozzá borítót, behúzták rá Kendrick Lamart, Pharrell Williams pedig executive producerként adta meg az album alaphangját. Nyers és vérszomjas luxushiphop ez a legjobb fajtából, amin emlékeztetőt kapunk arról, ami eddig is egyértelmű volt: bár a bűnözői élet már a múlté, ennél a duónál kreatívabban senki nem tud kokaintéglák szortírozásáról rappelni. (KM)

Navy Blue: The Sword & The Soaring

A brooklyni Sage Elsesser előbb volt elismert modell és gördeszkás, mint rapper, és bár mindegyik műfajban kiváló, talán a mikrofon és a producerkedés áll neki a legjobban. A Sword & The Soaring Navy Blue karrierjének legjobb és legérettebb projektje, egészen lenyűgöző látni, hogy a rapper lemezről-lemezre egyre kifinomultabb, technikásabb és tudatosabb alkotó lett. Ez az album fénylik és reményt ad: Elsesser szinte zen szerzetesként ír a gyászról, traumafeldolgozásról, önismeretről és spiritualitásról. Olyan magas szinten űzi mindezt, hogy lassan kinevezhetjük őt az amerikai absztrakt hiphop egyik eszmei vezetőjének. (KM)

Dijon: Baby

Dijon Duenas, művésznevén Dijon 2017 óta tartó karrierjének legjobb évét zárta idén. Szerepelt Paul Thomas Anderson hibátlan filmjében, producerként dolgozott Justin Bieber visszatérő lemezén, amiért Grammyre jelölték, közreműködött az új Bon Iver-albumon (Justin Vernont ráadásul már az élőzenekarába is behúzta), és nem utolsó sorban apa lett. Utóbbi ünneplése a beszélő címet kapó Baby, ami elsőre nehezebben emészthető, mint az azóta modern kultklasszikussá emelkedett 2021-es Absolutely, de a csikorgó zajok, a vastagon rétegzett dalok és a kifacsart hangok mögött ugyanúgy ott van a szív és a lélek. Dijon popérzékenysége mégis mintha háttérbe szorult volna, eggyel még absztraktabb irányba csavarta az R&B-t, soult, folkot és elektronikát házasító zenéjét. Jó, hogy a Babynek még ebben a káoszban is vannak olyan nyugodtabb percei, ahol az intim pillanatok is teret kapnak.

Részben neki köszönheti a világ Mk.gee-t is, aki a zenész oldalán tűnt fel évekkel ezelőtt, és a tavalyi év egyik legjobb lemezét szállította, de most Dijonon volt a sor, hogy közel négy év után újra rivaldafényt kapjon, a Pitchfork pedig az év előadójává választotta az idei diadalmenete után. A jövő évi Szigeten is fellépő Dijon munkafolyamatait ismerve egy új lemezre valószínűleg még éveket kell várni, de ahogy azt az egyik dalcím (Another Baby!) és az instaposztok is jelzik, a család második bébije már meg is érkezett. (KM)

Blood Orange: Essex Honey

A lemez címe megvolt hét éve, később azonban már az sem volt biztos, hogy Devonté Hynes a Blood Orange alteregója mögött adja ki ezt az anyagot. A kész albumot hallgatva érthető ez a bizonytalanság: ez Hynes sokfelé kalandozó karrierjének legszemélyesebb albuma, amely fájdalmas visszatérés és szembenézés a gyerekkorral, múlttal és az anyja elvesztésével.

Az elmúlt években Mariah Carey, Lorde vagy a Turnstile mellett is felbukkanó Hynes a számokban a kamaszkori kedvenc előadóinak (Durutti Column, Yo La Tengo, Elliott Smith) hangmintáival és megidézésével ereszti össze a zenész haverjait (Caroline Polachek, Lorde, Mustafa), hogy ebből a kollektív nekirugaszkodásból mégis valami nagyon bensőséges dolog kerekedjen. Az Essex Honey nem az a nagy kitárulkozás, néha a dalok beteljesületlenek maradnak, váratlanul abbamaradnak vagy meglepő irányba fordulnak, de az egész lemezt pont ez a fura törékenység és vállalt tökéletlenség teszi egyedivé. (BFÁ)

Panda Bear: Sinister Grift

A legjobb popzene néha ellentmondásokra épül. A Sinister Grift az Animal Collective tagjaként, majd a saját jogán, Panda Bear néven az elmúlt húsz év több nagy hatású lemezét megjelentető Noah Lennox legkönnyebben befogadható albuma, ami közben annyira kitárulkozó, hogy azt szinte fáj hallgatni.

Az albumot hallgatva azt gondolhatnánk, hogy Lennox rajta ragadt a Magyar Zene Házában is előadott, Sonic Boommal közösen alkotott lemez, az ötvenes-hatvanas évek doo-wopjára építő Reset napsütéses, könnyed hangzásán. Csakhogy a dubos-reggae-s hatásokat sem különösebben rejtegető lemez második felére nyilvánvalóvá válik, hogy a korábban általában effektek, trükkök vagy zajfüggönyök mögött bujkáló Lennox súlyos mélypontokat és válságokat dolgoz fel a dalokban. Az album utolsó harmadában érkező Left In The Coldban és főleg az Elegy for Noah Lou-ban már nyoma sincs ennek a bujkálásnak, ezekben a megrázó dalokban Lennox néha már csak zörejeket ereszt a hangja mellé. (BFÁ)

Skrillex: Fuck U Skrillex You Think Ur Andy Warhol but Ur Not!! <3

Skrillex a 2010-es években szinte a semmiből lett a brostep királya, amivel huszonévesen ki is maxolta a karrierjét, de utána sokáig nem csinált semmi igazán érdekeset. Két éve viszont A Quest for Fire-rel megmutatta, hogy a dubstepen túl is állati tehetséges producer, idén pedig a F*CK U SKRILLEX YOU THINK UR ANDY WARHOL BUT UR NOT!!-tal azt is, hogy ez a két dolog nem is zárja ki egymást.

Ez a lemez valójában egy exkluzív szett, amit Skrillex a haverjaival nyom le, és egyszerre vannak ott benne a komplexebb témák és az olyan brostepes pillanatok, mint a rég elveszettnek hitt SAN DIEGO VIP. És van rajta egy csomó (ön)ironikus beszólogatás is, Skrillex eddigi kiadója, az Atlantic is megkapja a magáét, ha már ez volt az utolsó közös munkájuk. Skrillex 2025-ben tökéletesen érzi, hogy mi (és ki) menő az elektronikus zenében, és csak azért nem ez a legerősebb projektje az elmúlt sok évben, mert a nemrég kiadott hit me where it hurts x című EP-je még ennél is jobban sikerült. (FB)

Headache: Thank You for Almost Everything

Frank Ocean, James Blake, Travis Scott, JPEGMAFIA: ez csak néhány név azok közül, akikkel a 32 éves londoni Vegyn közösen dolgozott az elmúlt években. A producer 2023-ban fedte fel Headache nevű alteregóját és/vagy mellékprojektjét, amiben egy mesterséges intelligenciával generált hang mormolja Francis Hornsby Clark brit költő spoken word szövegeit Vegyn downtempós, triphopos alapjaira.

A Headache erejét a szövegeken túl a misztikum adja: bár Vegyn elmondta, hogy Clark hús-vér ember, sőt régi barátja, sokan abban sem biztosak, hogy a költő egyáltalán létezik, mivel nincs róla semmilyen fotó vagy információ az interneten (a kételyek eloszlatásában egyébként a projekt sejtelmes közösségi médiás jelenléte sem segít). Bár az optimistább hangú Thank You for Almost Everything nem ér fel a katartikus, jóval depresszívebb 2023-as debütlemez szintjére, kötelezően helye van ezen a listán. Az embereknek szükségük van Headache-re, bárki, vagy bármi is legyen az: ő a terapeutád, a társad, az ellenséged, a hang a fejedben és a lelkiismereted egyszerre, szóval figyelj rá! (KM)

Militaire Gun: God Save The Gund

A Militarie Gun is olyan poszt-Covid hardcore projekt, ami túl jól sikerült – na, nem mintha ezzel bármi probléma lenne. Ian Shelton a seattle-i extrémzenei színtér egyik ismert alakja volt a 2010-es években a Regional Justice Center frontembereként, de a pandémia miatt leálltak a koncertezéssel, ő pedig írt otthon egy EP-t magának, ami olyan jól sikerült, hogy már Los Angelesben rendes zenekart csinált a Militarie Gunból többek között a remek Drug Church gitárosával, Nick Cogannel.

Ahogy sok más kortárs hardcore-ból érkező, majd valami egészen más útvonalon közlekedő zenekar, a God Save the Gun is belenyúl mindenbe, amibe csak tud, de közben megtartja azt a nyers underground zenekari hangzást, amiért annyira autentikusnak hat. A dobok néhol úgy szólnak, mintha egy sima próbateremben vették volna fel, és valahogy épp ettől jó, Shelton pedig garantáltan tönkretette a hangszálait a lemez felvételekor. A dalok egy része néha olyan, mintha az Oasis próbálna keményebben szólni, de közben érezhető rajta a ‘90-es évek seattle-i alternatív rockzenei színterének a hatása is. Az album sok helyen szemérmetlenül, már-már sziruposan dallamos, és Shelton is hajlamos néhol manírba halkítani magát, viszont annyira őszintén ezredfordulós, Warped Tour-osan poppunk sokszor a refrén, hogy képtelen vagyok ilyenkor nem vigyorogni. (SD)

Home Front: Watch It Die

Hogy mennyire érdekes időszakát éli az agresszívebb punkzene, arra a Home Front a másik tökéletes példa. A zenekart egy kanadai oi zenekar és egy szintén kanadai dancepunk csapat frontemberei alapították a Covid végén, hogy aztán megdöbbentően jó érzékkel ötvözzék ezt a két egymástól teljesen távol eső világot. A Watch It Die egyszerre viseli magán a nyers, mérges, kaotikus punk műfajok (oi, street punk, hardcore) húzását, miközben annak az ellentéte is megjelenik benne szintipop, synthwave vagy éppen posztpunk formájában, és ehhez hozzájön még bónuszként a himnikus refrénekre való hajlam.

Utóbbira jó példa a Light Sleeper című szám, aminek a refrénje nagyon szépen leírja azt az általános hangulatot, ami a maszkulin punkműfajok újraértelmezésére jellemző a poszt-Covid korszakban: „We're born alone / We die alone /We're born alone /We die alone /Don't ever think you have to live alone” – baromi egyszerű, lehet teli torokból üvölteni, miközben mégis árad belőle valami közösségi jóindulat. Közben ott van rengeteg dalban a háborús szorongás, amire csak rátesznek a ‘80-as éveket idéző, itt-ott belépő szintik. Egyes pontjain azt éreztem a lemeznek, hogy ez kb. olyan hangzás, ahogyan a ‘80-as években elképzelték a lázadó zenét egy cyberpunk disztópiában. (SD)

Skinhead: It's a Beautiful Day, What a Beautiful Day

Azok után, hogy a hardcore-ban mekkora paradigmaváltás történik, mellette párhuzamosan és némileg váratlanul az oi punk és az eredeti skinheadzene is egy érdekes korszakába érkezett, amelynek a kirakatpéldája a Skinhead. A zenekar Skull (Josh Long) szólóprojektjeként indult a Covid alatt, akiről annyit lehet tudni, hogy egy rakás underground hardcore zenekarban megfordult dobosként az Egyesült Államok minden szegletében. Az összes hangszert feljátszó Skull első demója, a Fuck Fake Skins aztán olyan jól sikerült, hogy mára zenekarrá nőtte ki magát a Skinhead, amelynek Skull az egyetlen állandó tagja, a többiek meg különböző hardcore zenekarokból (mint például a Terror, Haywire vagy a Conservative Military Image) ugranak be játszani.

Skull szándékosan nevezte el Skinheadnek a zenekarát, és ugyan tényleg sokat merít az oi punkból, legalább annyira használja a hardcore vagy éppen a posztpunk eszköztárát, ráadásul olyan pofátlanul dallamosan, hogy az már szinte bűn az üvöltözős, szurkolói rigmusos vokál alatt. Az egész hangzás a Fucked Up csúcskorszakát idézi, de talán még annál is bátrabb, ahogyan új elemeket visz be egy viszonylag konzervatív műfajba. Durva látni, hogy a klasszikus skinheadzene (tehát nem a neonáci, kopasz tahóskodás fos zenére) is jön vissza, méghozzá ennyi eredeti ötlettel. (SD)

Lowheaven: Ritual Decay

Nagy rajongója vagyok a sötét, nyomorúságos hangulatú posztmindennek, amitől az ember úgy érzi magát, mintha éppen kifordítanák belülről, és idén szerintem egyértelműen a kanadai Lowheaven hozta ezt a hangzást. A zenekart még a Covid alatt alapították, ami érződik is abból, hogy az elszigeteltség és a depresszió erősen jelen van a zenéjükben, de a Ritual Decay nem emiatt érdekes. Hanem azért, mert egészen fantasztikusan keveri a sludge-ot, a poszthardcore-t, a metált és időnként még a posztrockot is. A végeredmény egy nagyon súlyos, nagyon agresszív, néha már kakofóniába hajló anyag, ami kellően keserves, de néha azért felemelő is. Cult of Luna és Isis rajongóknak kötelező darab, várom a folytatást. (FB)

Az idei évben kiadott kedvenc külföldi zenéinket egy lejátszási listában is összegyűjtöttük: