- Négy és fél év telt el azóta, hogy Kanye West (továbbiakban gyakran csak Ye) utoljára egy kész, lemezként értelmezhető albumot adott ki.
- Aztán jött a lejtő: az addigi karrierjét romba döntő nyilatkozat Alex Jones műsorában, egy azóta mindenhonnan letiltott, Hitlert éltető dal, a fekete Ku-Klux-Klan jelmez horogkeresztes nyaklánccal, szvasztikás merchandise, elborult tweetfolyamok, egy botrányos szereplés a feleségével a Grammy-gálán, majd sorozatos bocsánatkérések.
- Mindezt egy magányos elvonulás követte Japánba, ahol a repper tizenkettedik szólólemezén, a március 28-án megjelent Bullyn dolgozott.
- De mit tud még mutatni Ye 2026-ban? Van-e még kulturális legitimitása? Van-e még közönség, amelyik hajlandó ezt elfogadni? És mi van akkor, ha a mesterséges intelligencia már érzelmesebb dalokat ír, mint amit az előadó magától tudna?
Az eltörölhetetlen főgonosz, és egy dollármilliókat érő bocsánatkérés
Kanye West védhetetlen antiszemita kijelentéseivel 2022-ben kiírta magát a hagyományos értelemben vett szórakoztatóiparból és a saját márkáján kívül (Yeezy) elveszített nagyjából mindent, amit üzletileg lehetett. Többek közt szerződést bontott vele az Adidas, a Balenciaga, a GAP és legfontosabb pénzügyi partnerei, és a 2022 októbere előtt 2 milliárd dollárra becsült vagyona is drasztikusan megcsappant.
A generációkon átívelő hatását és megingathatatlan népszerűségét mutatja, hogy a rajongótáborának szerves része így is vele tartott, a régi, leszakadó fanok helyére újak jöttek, egy olyan generáció, ami már a legsúlyosabb botrányai idején – vagy ezek után – talált rá, és fedezte fel a diszkográfiáját. „Néhány [rajongó] olyan fiatal, hogy nem is értik, vagy nem ismerik a legutóbbi kijelentéseinek mélyebb tartalmát. Mások tudnak a tetteiről, de ők meg csak a zenéjére koncentrálnak” – nyilatkozta a repperről Nico Ballesteros rendező, aki egy új dokumentumfilmet forgatott róla In Whose Name? címmel.
Ye esete egyedülálló, aligha van más olyan előadó, aki ilyen súlyos arcvesztés után ilyen domináns pozícióban tudott volna maradni, ha csak szigorúan a számokat, és nem a megítélését nézzük. A Bully kiadásának első napján közel 50 millió Spotify streammel nyitott, ezzel az idei év egyik legerősebben induló zenei megjelenése lett Harry Styles, vagy a dél-koreai BTS fiúbanda mellett. Saját műfajában belül pedig abszolút első a dobogón, a Bully az eddigi legnagyobb rapzenei megjelenés az évben, túlszárnyalva például J. Cole számait.
Az eltörléskultúra kétarcúságát jól mutatja a Bullyn közreműködő CeeLo Green helyzete, aki 2012 és 2014 között kirobbant botránya idején tűnt el a nyilvánosság elől. Az énekest egy nő azzal vádolta meg, hogy egy vacsora során bedrogozta, majd szexuálisan bántalmazta. Green tagadta az erőszakot, végül nemi erőszak vádjában nem találták bűnösnek, viszont bűnösnek vallotta magát abban, hogy kábítószert adott az érintett nőnek. A helyzetet súlyosbította, hogy később X-en (akkor még Twitteren) azt írta: „Nem számít erőszaknak, ha az áldozat eszméletlen”. Nemrég CeeLo Green kiadott egy új lemezt Danger Mouse-zal, ezzel felélesztve a 18 évig pihentetett Gnarls Barkley nevű duójukat, az album viszont minimális sajtóvisszhang után el is tűnt a süllyesztőben.
Kanye West mögött azonban olyan bázis van, amit az eddig általunk ismert eltörléskultúra képtelen kikezdeni. Még úgy is, hogy a mondatainak súlyos következményei voltak (megrongált zsidó temető Chicagóban, amerikai neonácik által fújt antiszemita kampány), és tömegek és jogvédő szervezetek szólaltak fel ellene.
Ye eközben sok régi barátját elvesztette a zeneiparból (Pusha-T, Kid Cudi, Virgil Abloh, John Legend, Common), a cserélődő yes manekből álló szűk köre pedig csak tovább táplálta a dühét. A 2021-es Donda körüli időkben is csak problematikus arcokkal vette magát körbe (DaBaby, Marilyn Manson), később aztán több olyan figura is visszatalált mellé, akikről első körben azt hittük volna, hogy egy életre távol akarnak majd maradni tőle. Ilyen volt például Tyler, the Creator is, akivel 2024-ben fotózkodtak Charlie Wilson hollywoodi csillagának avatásán.
Kanye West működéséből az látszik, hogy zsigerből, nyers impulzusból cselekszik. Andrew Tate és a manoszféra tagjai — akik vígan karlendítettek Ye hitleres dalára a limuzinjukban és a klubban — látszólag sokkal mélyebb, sötétebb, meggyőződéses gyűlöletből vizionálnak zsidó összeesküvést a világban és uszítanak bátran a kisebbségek ellen.
A bipoláris zavarral kezelt Ye ehhez képest 15 éve folyamatosan az extremitások, és a vélt vagy valós normalitás közt ingázik – hol hívő keresztényből lesz náci, hol náciból újra keresztény.
Ugyanígy váltogatja a barátait és közreműködőit: korábban egy epizódja alatt beszólt Playboi Cartinak, aztán újra együtt zenéltek, nyilvános posztokban és interjúkban alázta Travis Scottot, a Bullyn pedig már újra közreműködtek egymással.
A 2022-ben kezdődő lejtmenet után Ye vagy saját kiadásban, vagy disztribútorok segítségével adta ki a zenéit, köztük a Ty Dolla $ignnal közös Vultures 1-2 lemezeket is. Ezért is volt vízválasztó, amikor a Gamma szerződést kötött Ye-vel idén januárban.
Iparági értesülések szerint 7 számjegyű összegről, vagyis 2–5 millió dollár körüli megállapodásról lehet szó.
A Gamma egy 2023-ban alapított amerikai média- és technológiai cég, ami fő profilja szerint abban segít művészeknek, hogy hatékonyabban terjesszék és monetizálják a tartalmaikat. Hozzájuk tartozik például Snoop Dogg, Mariah Carey, Usher, Rick Ross, vagy Sexyy Red is. Mint azt a repper „Mindenkinek, akit megbántottam” című bocsánatkérésének felületet adó Wall Street Journal (WSJ) egy külön cikkben részletesen feltárta, a döntés előtt a cég vezetője, Larry Jackson egyeztetett a dolgozókkal – különösen a zsidó és fekete alkalmazottakkal –, mert sokan fenntartásokkal kezelték Ye leigazolását. A Gamma végül azért vállalta a közös munkát, mert úgy ítélték meg, hogy a repper már pozitívabb hangvételű zenét akar készíteni, és megbánta korábbi kijelentéseit.
Ye a WSJ-ben közölt bocsánatkérésében hangsúlyozta, hogy nem náci, és sajnálja a tetteit. A repper korábbi botrányos viselkedését a 2002-es, majdnem végzetes autóbalesetének és mentális problémáinak (pl. bipoláris zavar) számlájára írta, de hangsúlyozta, hogy ezzel nem mentegetőzni szeretne. Kifejtette, hogy egy ideje már gyógyszeres kezelést kap, terápiára jár és egészséges életmódot követ. A reakciók érthetően vegyesek voltak: egyesek szerint őszinte volt a változás, mások szkeptikusak voltak, és úgy gondolták, csak a tettei bizonyíthatják, hogy valóban megváltozott.
West azzal erősítette meg a WSJ-ben megjelent bocsánatkérését, hogy egy, a Vanity Fairnek adott emailes interjúban részletesebben is beszélt a viselkedése hátteréről és a megbánásáról. Azt állította, hogy a botrányos kijelentései egy több hónapig tartó mániás epizód alatt történtek, amikor „elvesztette a kapcsolatot a valósággal”, és csak később, kezelés után tudta felfogni a tettei súlyát. Tavaly ősszel még Yoshiyahu Yosef Pinto izraeli rabbival is találkozott, mint utóbbi írta:
„a zárt körű beszélgetés során Ye mély megbánást fejezett ki a zsidó néppel kapcsolatos korábbi kijelentései miatt”.
Ye tapasztalt bocsánatkérő, visszatérő mintát lehet nála látni, ugyanis a repper mindig valamilyen nagy megjelenése előtt jár kanosszát. Már a 2010-es évek előtt elkezdődött ez a spirál, West elnézést kért Taylor Swifttől a beszéde félbeszakításáért, de Bushtól is, miután azt mondta, hogy a volt elnök nem törődik a feketékkel. 2023 végén héberül tett közzé bocsánatkérést, amelyben a zsidó közösségtől kért elnézést, és azt írta, hogy megbánta, amit okozott. Később, 2025-ben azt állította, hogy „végzett az antiszemitizmussal”, és Istenhez fordulva kért bocsánatot, de ezt rövid időn belül újabb botrányos megnyilvánulások követték.
Mintha mi sem változott volna
Ebben a turbulens időszakban, sokszoros bocsánatkérések után jött ki a Bully, ami közel másfél év csúszással jelent meg azután, hogy nyolc alkalommal kitolták az eredetileg beígért megjelenési dátumát. A régi rajongók tudják, hogy nincs itt semmi látnivaló, ilyen egy átlagos megjelenés Kanye West infantilis világában. Hogy mennyire zűrzavaros általában egy ilyen folyamat, jól mutatja a 2016-os The Life of Pablo esete, ami először a Pirate Bay nevű torrentoldalon lett listavezető: az első 24–48 órában több mint 500 ezer alkalommal kalózkodták le illegálisan, majd hónapokba telt, mire bármilyen más hivatalos platformra felkerült.
Ye 2024 októberében fedte fel először a Bully borítóját, amit a legendás japán fotográfus, Morijama Daidó készített. A fekete-fehér képen a repper fia, Saint West látható egy titánból készült fogékszerrel, hasonlóval, mint amilyet Ye is viselt ebben az időszakban. A cím saját bevallása szerint Saintre utal, akit egyszer azon kapott, hogy egy „gyengébb pillanatában” megrugdos egy másik gyereket.
A Bully első verziójának megjelenését egy azonos című fekete-fehér film kísérte, amit Ye rendezett közösen a zeneiparban megkerülhetetlennek számító, 2Pac-kel, Beyoncével, a Wu-Tang Clannal és magával Westtel is többször dolgozó Hype Williams filmessel. A filmben a Bellingham-mezt viselő Saint West egy pankrációs ringben áll egy játékpöröllyel a kezében, és japán pankrátorok által megformált maszkos támadókkal veszi fel a harcot.
Már a Bully első, 2024-es verzióján belül is volt három, hosszabb-rövidebb, livestreamek formájában kirakott korábbi verzió, ami jól jelzi, mennyire kaotikus a lemez. Ez is egy visszatérő minta az előadónál, hiszen Ye sok lemeze csak a kiadás után szokott végleges formát ölteni.
Ye egy ADHD-s félőrült hirtelen feléledő, majd kifulladó kreatív energiájával kezd el, majd hagy félbe projekteket. A Bully is ennek az áldozata.
Az antiszemita szál még 2025 közepén is jelen volt az album promóciójában, ekkor a repper arról beszélt, hogy lehet nem is fogja kiadni digitális platformokon a Bullyt, mivel meggyőződése szerint „a streameket manipulálhatják, a francia és zsidó lemezkiadók pedig úgy kezelik a művészeket, mint a prostituáltakat”. 2026 márciusára aztán mindenhová felkerült, rögtön maga mögé utasítva minden más megjelenést a toplistákon.
Van egy tábor, akik szerint Kanye West utolsó konzisztens, lemezként értékelhető lemezét 10 éve adta ki, ez volt a The Life of Pablo. Én bátran bevédem a 2021-es Dondát is (a lemezt a 2007-ben elhunyt édesanyjáról nevezte el), ami ugyan már a nagy összeomlás előtti utolsó megremegés volt, még lehetett így-úgy összeragasztózott, de kész anyagként értelmezni. Nem tartozik ide a lényegében a csak darabokban és nem hivatalos verziókban megjelent Donda második része (amit csak nemrég adtak ki hivatalosan először streamingre), és a Vultures 1-2 sem.
A Bully kész káosz, de legalább egy eggyel tisztábbnak tűnő elmeállapot szüleménye. A vélt vagy valós pszichológiai hazatérésé, amit már az album készítésének kezdetekor tovább mitizáltak azzal a sztorival, hogy Ye visszavonult Japánba, és újra megtalálta önmagát. Akárhogy is, a lemez valóban az egyik legkoherensebb Kanye West-projekt közel 5 év után. Ez a tény sokat elmond arról, hogy milyen mélypontok voltak a karrierjében, például amikor X-re posztolt morbid dalkezdeményeket. Többek közt egy olyat is, amiben gyerekként átélt vérfertőzéses viszonyról vallott a fiú unokatestvérével.
Minden eddigi lemez egyben
A lemez úgy indul (King), mintha Ye leporolta volna a 2013-as Yeezus kiadatlan dalkezdeményeit, és ezeket keverte volna az alapokkal, amiket Travis Scott Utopiájára gyártott. Nem csak én érzem így, a repper a Yeezuson található On Sightra többször is visszautal a szövegben, és a hangzás is ismerős. Innen nézve a Bully valódi aranybánya a hardcore Kanye-hívőknek: ott van benne a Yeezus nyers, itt-ott elektronikus zúzása, az 808s & Heartbreak autotune-os dalolászása, a The Life of Pablo kendőzetlen csapongása, és a The College Dropout, illetve a korai korszak soulos, mintaközpontú, boom bapes hagyományőrzése is.
A baj annyi, hogy mindez csak ötletfoszlányok szintjén jelenik meg a lemezen, a magnum opusnak tartott 2010-es My Beautiful Dark Twisted Fantasy kidolgozottságának már a szikrája sem villan fel. Ráadásul sok bullys dal már évek óta létezett és kisebb-nagyobb változtatásokkal keringett a neten, és van, amelyiknek a végső, kiadott formája rosszabbul szól, mint a kiszivárgott vázlatok. A demószerű hatást csak erősíti, hogy sok dal alig haladja meg a 2 perces hosszt, de vannak másfél perces számok is (Circles), amiket mintha elfelejtett volna feltölteni tartalommal a repper.
Itt jön képbe az MI-dilemma, ami nagyban meghatározta a Bullyt: a repper a 2024-es bejelentés után arról beszélt, hogy mesterséges intelligenciával fogja színesíteni a lemezt, el is készült több olyan dal, amiben a vokáljait így erősítette meg. Aztán az idő haladtával visszatáncolt az ötlettől, és már arról posztolt, hogy egyáltalán nem lesz MI a Bullyn, és újravett mindent, amit korábban promptolással ért el. A gond csak az, hogy ez egyszerűen nem igaz, a Bully korábbi verzióit jól ismerő hallgatók szerint az All The Love, a Last Breath, a White Lines, a This One Here, a Highs And Lows és a Circles is minimum részben tartalmaz még MI-elemeket, a dallamokban, a háttérvokálokban és a fő verzékben.
Az eredetileg single-ként kiadott Preacher Man a lemez egyik kulcsdala (itt az egyik leghangsúlyosabb, hogy miért is tartják Kanye Westet korszakos producerzseninek), és a fentiekkel ellentétben erről valóban lekerültek az MI-vokálok. Az viszont szinte nevetséges, hogy így a maradék élet is kiveszett a hangjából, és szinte visszasírjuk a korábbi, feljavított verziót:
itt még a lelketlen MI-ből is több lélek szivárog, mint Ye-ből.
A New Yorker már arról ír, hogy Kanye West a mesterséges intelligencia-érához illő lemezt csinált. „A Bully talán a mesterséges intelligencia korszakának első jelentős albuma – vagyis az első, amelyet elsősorban annak alapján értékelnek, hogy mennyire használja vagy éppen nem használja a mesterséges intelligenciát. Semmiképpen sem nevezhető nagyszerűnek. De ennek ellenére mérföldkő” – olvasható a lapban.
Egyértelmű bocsánatkérés nincs a Bullyn, de az önreflexív számvetés már az első trackben hangsúlyos. Ye arról reppel, hogy a hatalom és a hírnév megrészegítette, a lelki fájdalmai miatt pedig nem tudott józanul gondolkodni. Ez kevésnek érződhet, de Ye nagyon rég nem beszélt ilyen belátással önmagáról. Önfényezés azért persze akad bőven a lemezen, Ye kinyilatkoztatja, hogy ő a király, előjön az én kontra ők rapklisé, szóba kerül, hogy hősből gonosztevő lett, és még Martin Luther King is kap egy főhajtást. Mint reppeli, ha King nincs, Ye sem vezet egy fehér nőt – vagyis Bianca Censorit – az oltárhoz. Hát hol vagyunk már attól, hogy a rabszolgaság csupán a feketék saját döntése volt? A beszédes című Highs and Lows is személyes hangvételű, gyónásszerű szám, ami Ye és felesége kapcsolatát írja le, végighaladva az érzelmi feszültség, a megbékélés és a bűntudat stációin.
A This Is A Mustban és a Punch Drunkban buknak ki a Bully legnagyobb hibái. Olyanok ezek, mint valami félkész demók, az előbbinek ráadásul teljesen váratlanul vége szakad, ez pedig nem tudatos alkotói döntésnek érződik, sokkal inkább a felületes, összecsapott munka jele. Az underground trapszíntér ismerőinek jó hír, hogy a dalhoz Nine Vicious, az egyik leghájpoltabb feltörekvő repper is hozzájárult pár sikoltással és színesítő bekiabálással. Olcsó vigasz, de úgy látszik, Kanye West még mindig nyitott arra, hogy hangot adjon az új generációnak, ahogy tette azt korábban Chief Keef-fel, Big Seannal, vagy 070 Shake-kel.
A repper névváltoztatása óta visszatérő téma, hogy Ye a gonosz én, a sötét Sith nagyúr, miközben Kanye West az igazi ember, a valódi, önazonos én, az inspiráló alkotó, akit a világ egykor megismert. Többen azt jósolják, hogy a Bullyval Ye-ből újra Kanye West lett, vagy legalábbis elindult ezen az úton. A Mama's Favorite című dalban (ami a Hey Mama újkori, amatőrebb verziójának is tekinthető) például anyja, Donda West beszél hozzá – a rajongók szerint az anya már nem Ye-hez, hanem újra a régi Kanye Westhez szól, akit egykor úgy szeretett.
Egy fontos dolog viszont végleg elveszett: Kanye West régen mesterien hozta ki a közreműködőiből a legjobb formájukat. Porondmesterként mélyítette a dalainak a dramaturgiáját a vendégek képességeit kihasználva, és gyakran köréjük épített dalokat, amik mára modern klasszikussá nőttek. Ennek a produceri, kurátori minőségnek lőttek a Vultures óta, a közreműködők (Travis Scott, Don Toliver, Peso Pluma, Cee Lo Green) pedig a Bullyn is csak beugró biodíszletek, akik csak rontanak a hangulaton.
Nincs szimbiózis, nincs kémia, nincs semmi. Ha vannak is mellette, Kanye West a Bullyn igazából egyedül van, és még így sincs a legjobb formában.
Vagyis csak majdnem, üdítő kivétel André Troutman talkbox előadó, akire újabban Ye zenei igazgatójaként hivatkoznak, és több dal társproducere is a lemezen. Vele készültek a Bully valódi gyöngyszemei, az All The Love és a White Lines. Utóbbi Frank Ocean egyik korábbi dalához hasonlóan Stevie Wonder régi, szintén talkbox-szal előadott örökzöldjét mintázza, Ye-nek pedig újra nagyon jól áll, amikor kicsit esetlenül, mégis érzelmesen énekelget az autotune-nal dúsított hangon.
A lemez végére mintha Ye elfogyna, sokszor egy-két verze vagy refrén után egyszerűen le is száll a trackekről, és csak az instrumentális alap és a minta megy szépen tovább. Ez a szinte amatőr szabálytalanság pedig az egész albumot meghatározza, ami egyszer áldás, máskor meg inkább átok. Sosem gondoltam volna, hogy ezt mondom, de valahogy épp az MI-vel felhúzott számok a legszebbek (Damn, vagy az albumot záró This One Here), itt legalább felsejlenek kézzel fogható érzelmek is a katatón, monoton szövegelés helyett.
Nehéz megmondani, hogy hova tovább innen, a Bully dalait hallva viszont kijelenthető, hogy Kanye West képtelen visszanyerni a régi dicsfényét, és egyszerűen nem tud olyan koncentrált energiával összerakni egy épkézláb lemezt, mint régen.
Az eltörléskultúra csapásait túlélő Ye karrierjét eközben szépen rehabilitálták: a Pepsi például beállt szponzorként a londoni Wireless fesztivál mögé, ahol a repper zsinórban három napon át lesz főfellépő a nyáron. Emellett több koncertet is ad majd többek között Isztambulban, Új-Delhiben, Madridban és Marseille-ben. Aggódnia így maximum azért kell, hogy mikor tud újra élettel telibb zenét írni a mesterséges intelligenciánál.
