Harry Styles diszkójában jó a buli, mégsem érzem otthon magam

Sok minden történt azóta, hogy emberek betépve videózták magukat TikTokon a 3,2 milliárd Spotify-, és 421 millió YouTube-lejátszásnál járó Watermelon Sugar című slágerre, ami Harry Styles szólókarrierjének abszolút csúcsra érése volt a karantén alatt. Aztán jött az ennél is nagyobbat taroló As It Was, és Styles elhozta az év lemezének járó díjat a 2023-as Grammyn a Harry's House-ért. De kiadott egy vibrátort, vállalt pár középszerű filmszerepet, és rengeteget futott, konkrétan két maratont is – tavaly ősszel egészen szenzációs idővel, három órán belül teljesítette bajuszban és napszemüvegben a 42,195 km-es távot. Szóval eléggé belelendült az elmúlt években, és ez a lendület olyannyira kitart, hogy nemrég megjelent a legújabb nagylemeze, a Kiss All the Time. Disco, Occasionally.

2025 májusában aztán komoly fordulat történt, olyasmi, ami minden harminc közeli performatív férfi életét alapjaiban forgathatja fel: Styles Olaszország után Berlinbe költözött, ahol friss lemezén dolgozott, és szinte új ember lett. Egy friss interjúban felidézte, hogy sokat járt táncolni berlini klubokba, és egy ilyen alkalommal különösen felszabadító élményt élt át. Azt mondta, a tánctéren állva először érezte azt, hogy nem figyeli senki, és teljesen szabad lehet, a pillanat pedig annyira megérintette, hogy transzszerű állapotban táncolva potyogni kezdtek a könnyei.

Itt látta a Radioheadet is játszani a visszatérő európai turnéjukon, ez az élmény pedig emlékeztette rá, hogy miért is szeret színpadon állni, ahol olyan élményt adhat embereknek, amit ő is látott a közönség soraiban Thom Yorkék koncertje alatt. És volt itt még valami: Harry Styles rácsavarodott az LCD Soundsystemre, ez az élmény pedig rányomta a pecsétet arra, hogy milyen irányt fog követni négy év után kiadott új szólólemezén.

A március 6-án megjelent, tizenkét számos Kiss All the Time. Disco, Occasionally. (mi a továbbiakban a rajongók által kitalált Kissco megnevezést fogjuk használni) egy lelassulós, útkeresős, terápiával teli időszakból nőtt ki. A lemezhez nemcsak a berlini klubok tettek hozzá, Styles előtte hónapokat töltött Rómában, ahol saját elmondása szerint végre volt ideje megnyomni a stop gombot, és átgondolni, hogy tényleg ezt akarja-e csinálni. Jogosan fáradhatott bele a zenélésbe, a 2022-es Harry’s House kiadása után ideje nagy részét lefoglalta a 173 állomásos, két éven át tartó Love on Tour nevű turnéja, amely több mint ötmillió eladott jeggyel minden idők ötödik legnagyobb bevételű koncertkörútjaként zárult, és még a One Direction teljes turnébevételét is túlszárnyalta.

Egy ilyen méretű siker után sok popsztár kerül válaszút elé, kicsit mintha megszédülnének attól, hogy már mindent elértek. Nem véletlen, hogy a poptörténetben időről időre megjelennek azok a lemezek, amelyek a csúcspont után érkező önvizsgálat termékei. A Kissco is ilyen, hiszen Styles a dalokban egyszerre reflektál a karrierjére, a hírnévvel járó nehézségekre és kihívásokra, és arra, hogy milyen érzés, amikor a világ egy idealizált képet alkot rólad, miközben te próbálod kitalálni, hogy ki is vagy valójában.

Az önvizsgálatban több személyes tényező is szerepet játszhatott. 2024 őszén halt meg Liam Payne, Styles közeli barátja és egykori zenésztársa a One Directionből, Styles ráadásul túl van egy, a bulvár által szorosan lekövetett szakításon Olivia Wilde színésznővel, akivel a Nincs baj, drágám forgatásán jöttek össze. Az új lemez dalai közül több is érinti ezt a történetet, de főként azt a tanulságot emeli ki, hogy a kapcsolatok sokszor nem tartanak örökké, ez pedig végső soron nem baj, mert rengeteget lehet tanulni belőlük.

A Kissco dalait szinte tökéletesen két csoportra lehet osztani: az egyik oldalon ott vannak a diszkógömbös, táncos számok, a másikon pedig a szomorkásabb, szikárabb dalok, amik ezúttal is jobban állnak az énekesnek. A lemez egyik csúcspontja épp ezért a Coming Up Roses, ami eredetileg karácsonyi dalnak indult, és Styles szerint szinte csak úgy kicsúszott belőle – ezt az ösztönös ihletést pedig érezni is a balladaszerű dalon. Az egyik adag (Ready, Steady, Go!, Are You Listening Yet?, Pop, Dance No More) a klubban játszódik, a másik pedig mintha már a zárás előtti pillanatok alatt szólna, amikor felkapcsolják a villanyt, de Styles még halkan dudorászik a pultnál (Coming Up Roses, Paint By Numbers).

A hangzás kialakításában Styles állandó producerei, Kid Harpoon és Tyler Johnson segítettek vezető producerként, de Tom Skinner, a Sons of Kemet jazz-zenekar és a Radiohead-közeli The Smile dobosa is dolgozott a lemezen. Harpoon és Johnson azok a slágergyárosok, akik évek óta nagyon jól marketingelhető, művészkedő köntösben képesek popérzékeny és eladható zenét csinálni Stylesnak. A receptet ismét tökéletesre fejlesztették, emiatt túlzás lenne a Kisscót olyan határfeszegető albumnak tekinteni, mint amilyennek Styles el akarja adni. Ez egy biztonságos, könnyen fogyasztható poplemez, eggyel kísérletibb klubzenei referenciákkal, amire eddig még tényleg nem volt példa a zenész karrierjében.

Styles profi imitátor, a Kissco egyedisége viszont erősen megkérdőjelezhető. Lehet, hogy épp erre gondolt, amikor azt mondta egy friss interjúban, hogy „szeretett volna újraalkotni valami briliánsat”: az LCD Soundsystem, a 1975, az MGMT és Jamie xx hatása végig érezhető. Az ebből születő elegy pedig pontos, sokszor nagyon élvezetes, de nem túl autentikus.

A 2002-ben New Yorkban alapított, James Murphy vezette LCD Soundsystem a kétezres évek közepén szólt nagyot azzal, hogy az indie rock energiáját klubzenei elektronikával keverték. Styles többször beszélt arról, hogy a koncertjeik örömteli energiája inspirálta, és a lemezen szinte túl is teng ennek a hatása. Az Are You Listening Yet? például abszolút Murphy világát idézi, a repetitív groove és a beszédszerű ének pedig a Losing My Edge vagy a Tonite hangulatát idézi fel.

A hangzást tekintve az mindenképp izgalmas, ahogy Styles a hangjával kísérletezik. A Ready, Steady, Go!-ban például felpitchelt vokálok vannak, amit az elmúlt években Frank Ocean, Justin Bieber vagy különböző underground rapperek lemezein is hallhattunk. Viszont a Kissco szövegei ritkán ütnek nagyot, a valódi érzelmeket most inkább Styles egyedi hangja, és a producerek szabadjára engedett kreativitása közvetíti.

A Kissco egy átmeneti, zaklatott állapot utáni összegzés lenyomata, hangzásában és arculatában is egy új korszak nyitánya. Ez a folyamatos újradefiniálás egyébként Styles egész karrierjére jellemző, aki a szólólemezein szinte mindig új férfi karaktert teremtett magának. A Kisscón a klasszikus rockos sármőrhöz (lásd: a Harry Styles című bemutatkozás), az androgün popsztárhoz (a 2019-es Fine Line) és a retróbb, szintipopos fiúhoz (a 2022-es Harry’s House) képest már sokkal hétköznapibb karaktert látunk. Egy trendi klubokba járó, két lábbal a földön járó harmincast, aki jó úton van, helyrejött testben és lélekben is, viszont a dalai helyett érdekesebb azt hallgatni, ahogy erről a folyamatról az interjúiban beszél.

A New York Times írt arról, hogy az utóbbi években olyan popsztárok jelentek meg, mint Benson Boone, Alex Warren vagy a fiatal New York-i Sombr, akik már a Harry Styles által formált popkulturális térben mozognak, a retro hangzások, a nagyon kitalált, esztétikailag is kigondolt popprodukció és rugalmasabb férfiidentitás keveredik náluk. Miközben Styles néhány évre hátrébb lépett a reflektorfényből, ezek az előadók részben az általa kitaposott úton indultak el, sokszor egy, az ő zenéjénél is felvizezettebb verzióval. A popközeg tehát átalakult Styles körül, a Kissco pedig részben erre is reagál, a baj csak az, hogy minderre olyan zene a válasz, ami nem sokban szárnyalja túl a fenti figurákat.

Styles hamarosan elindítja Together, Together nevű turnéját, ami gyakorlatilag a rezidens modellre épül. Ez azt jelenti, hogy nem minden este más városban lép fel, hanem hosszabb időre „beköltözik” egy-egy helyszínre, és ott ad majd több koncertet. Londonban például tizenkét estén játszik majd a Wembley Stadionban, New Yorkban pedig harmincat a Madison Square Gardenben. A zenész ezt azzal indokolta, hogy jobb show-t tud csinálni, ha nem kell folyton utaznia, és így fejlődni tud a produkciója. Ez pedig egy újabb jele az önmagára jobban figyelő, magát újragondoló popsztárnak.

A Kissco felemás élmény: sírós, nevetős tavaszi kaland, ami pár gyönyörű csúcspont ellenére (Carla's Song, Aperture) a nap végén teljesen langyos marad. Ott vagyok Harry Stylesszal a táncparketten, neki potyognak a könnyei, felszabadultan táncol, én pedig valahogy mégsem érzek semmit.