A premier körüli felhajtás a lehető legjobb és legrosszabb dolog volt, ami a Nincs baj, drágám című filmmel történhetett. A legjobb, mert aki próbálta követni, hogy egész pontosan mi történik, kivel, és milyen erővonalak mentén, az már a premier előtt hetekkel korábban tudta, hogy Olivia Wilde rendezett egy filmet, amiben Florence Pugh, Harry Styles és Chris Pine szerepelnek, és valami állítólag nagyon nem smakkolt közöttük a forgatáson. És a legrosszabb, mert akármennyire is elrötyögtünk azon, hogy egyikőjük potenciálisan a másik ölébe köpött a film premierjén, a Nincs baj, drágám semmi nyomát nem mutatja annak, hogy a készítése közben villámokat szórtak egymásra a résztvevők.
Ami kár, mert akkor lenne benne érzelem és valami emberi is: jelenlegi állapotában a Nincs baj, drágám nagyjából annyira érdekfeszítő, mint egy pofás brosúra egy álomnyaralásról, amire ha eljutunk is, sosem lesz olyan jó, mint az ígérete.
Az ígérete pedig a következő: valamikor, a modernista építészetből kiindulva a második világháború utáni Egyesült Államok nyugati partján, egy lakóközösségben minden nagyon csodálatos. A férfiak reggeltől estig dolgoznak egy rejtélyes munkahelyen, aztán hazatérnek a fantasztikus feleségeikhez, akik minimum steakkel, de még legalább négy másik fogással várják őket, szexelnek egyet, barátságos vacsorákat tartanak egymásnak, aztán a következő nap folytatódik minden, hála az urak főnökének, a rejtélyes Franknek (Chris Pine).
Ilyen tisztességes feleség Alice (Florence Pugh), és ilyen mintaférj Jack (Harry Styles), amíg aztán egy nap kizökken minden: a szomszéd asszony mentálisan összeomlik, mintha egy repülőgép száguldana a valószerűtlenül kék égen, Alice pedig egyre jobban úgy érzi, hogy van valami a tükör mögött, ami szinte karnyújtásnyira van, de mégsem tudja elérni.
A Nincs baj, drágám nem éppen a legfinomabb eszközöket használja arra, hogy sejtesse, valami van a színfalak mögött. Az ötvenes évek atomkorszakának harsány színvilága, nem ergonomikusra formatervezett autói, és maradi nemi szerepei már azelőtt egyet jelentettek a belső rothadással, mielőtt Harry Styles megszületett volna, mindegy, hogy a Kék bársonyt vagy Billy Joel-videóklipeket húzunk elő. Alice beszélő neve sem rejt sokat a véka alá, és mintha még nem értenénk, hogy ebben a világban tényleg valami nem smakkol, Katie Silberman forgatókönyve eljátszatja a főszereplővel, hogy egymás után morzsol szét a kezében tojásokat, amiknek csak a héja marad a kezében. Ugyanis a belseje mindegyiknek üres. Három darab tojással történik meg mindez, és nem azért számoltam meg, mert unatkoztam, hanem mert Olivia Wilde nem bízza a véletlenre, és érzékletesen, képben és hangban bemutatja mindegyik héjat.
Azt mindenképpen el kell ismerni, hogy az a felszín, amit a Nincs baj, drágám bemutat, mesésen néz ki: a csupa él házak, a hatalmasra nőtt pálmafák, a végtelen sivatag, és az abban a konzervatív-hedonista életet élő, makulátlanra fazonírozott színészek tényleg bizsergetik a szemet, és elcsépelt, de szép régi világot teremtenek. Amint viszont elkezd felsejleni a felszín, Olivia Wilde filmje pont olyan lesz, mint az a három ominózus üres tojás, amit szét lehet roppantani egy mozdulattal, de csak egy halom kosz lesz belőle.
Abban nincsen nagy meglepetés, hogy a Nincs baj, drágám cselekménye egy csavaron alapszik, egy csavaron, amit most nem fogok elmondani, egy csavaron, ami új alapokra helyezi azt, amit a sztori jelentős részében láttunk, speciel egy olyan csavaron, ami az új alapok helyett inkább kihajítja az ablakon azt, ami előtte történt.
A csavarja még jobban olcsósítja azt, ami előtte történt, nem is a nyakatekert magyarázat, és a rengeteg zavaros részlet miatt, hanem azért, mert mindent erre tesz fel: ha a csavar működik, akkor a Nincs baj, drágám is működik. A csavar nem működik. A Nincs baj, drágám nem működik.
És főleg azért, mert ekkora hangsúllyal támaszkodik rá, és mint egy rendszerformázás, szinte mindent értelmetlenné tesz, ami előtte történt. Még a film megítélését is, hiszen egy kifejezetten béna színészi gesztusról, egy elnagyolt történetszálról, egy zavarba ejtő vágásról is kiderülhet, hogy szándékos volt. A Nincs baj, drágám ritmusa kifejezetten hektikus, az idő megnyúlik és összetöpörödik, Alice-nek víziói vannak, amik olyanok, mintha Busby Berkeley-táncjeleneteket kevernék a Lelkek karneválja mázolt fejű élőhalottjaival, miközben a hétköznapi rutint még mindig úgy viszi végig, mintha frissítették volna a háztartásbeli oprendszerét.
Napok folynak össze, események pörögnek vissza, néha a valóság is szétreped. Amikor a Nincs baj, drágám ezt a paranoiaérzést tudja vegyíteni az ötvenes évek sivatagi burzsoáesztétikájával, akkor a legjobb, csak kár, hogy aztán a lehetőségek sorából kiválasztja a legpancserebb megoldást.
És ezen Florence Pugh sem tud felülemelkedni. Pugh érzelmi zsarolástól pánikoló arca sokkal jobban működött a Fehér éjszakákban, ahol érezni lehetett a zsigeri rémületet benne és rajta – a Nincs baj, drágám nyomasztása absztraktabb, és elsőre nem egyértelmű, de ugyanazokkal a színészi eszközökkel reagál rá.
Sajnos a sajtóvetítés szinkronos volt (a film a magyar mozikban vagy szinkronnal vagy eredeti nyelven, felirat nélkül megy), ezért nehéz Harry Stylesról bármit is állítani, külsőleg megfelel a szerepének, de amikor bonyolultabb érzelmekre van szükség tőle, akkor a szinkronhangjának kellett a feladat súlyát cipelnie.
Bosszantó a Nincs baj, drágám, mert minden eleme jelen van ahhoz, hogy egy kompetens, eredeti közönségfilm legyen. Már amennyire eredeti lehet az, amiről mindenki tud mondani legalább három filmet vagy sorozatot, amire hasonlít. De a belső és külső építészete hibátlan, a teremtett kora tapintható, a fenyegetése valós, és minden hebehurgyasága ellenére állít valamit a mi világunkról is. Kár, hogy ennyire elbaltázott eszközökkel.
A Nincs baj, drágám szeptember 22-től látható a magyar mozikban.
