Krúbi teljesen megőrült, de végre hazatért

Krúbi új nagylemezének első mondata arról szól, hogy úgy szopkodja a csiklót, mint egy FC8783/09 performer silent porzsákos porszívó – csak a szokásos, gondolhatnánk. Megszokott, hogy a nagy magyar popzenei generációváltás vezéralakja a provokációt használja belépőként a saját univerzumába: letolja a gatyáját, meghimbálja a farkát, kaján vigyorral bedob egy obszcén poént, pucérra vetkőztet minket, majd kilök az ötletei elé.

A kalózos koncepciót követő Magyar Tenger Kalózai (a továbbiakban gyakran csak MTK, nem összekeverendő a sportklubbal) azonban gyorsan jelzi, hogy ezúttal nem csak egy újabb gegparádé kezdődik. Ez egy sötétebb, a szokottnál is kaotikusabb kihajózás ismeretlen, vad vizekre, ahol egyedül Krúbi kezeli a kormányt. És ha már így alakult, kénye-kedve szerint vadul rángatja is azt.

A lemezt nyitó, baljósan beinduló Kapitány hamar kijelöli az irányt, a kántálás olyan benne, mintha nem is mezei kalózok lázadnának fel, hanem szétszteroidozott spártaiak, akiket a sátánian hörgő, morgó és ordító Krúbi vezet a vesztükbe. A lemez sok szempontból hazatérés is: Krúbi a rapkarrier előtt a Pregnant Whale Pain nevű metálzenekarban üvöltözött, így az MTK metálos dühkitörése nem idegen tőle, inkább egy régi identitás visszatérése. Annak az énnek a végérvényes hatalomátvétele, aki eddig csak fel-felbukkant dalokban, de sosem kapott ekkora teret.

A szörny a fiókban

Krúbi a lemez mellé kiküldött hosszú levélben írt arról, hogy sokáig ült a sötét, depresszív élményeket feldolgozó lemezen. Pedig az első demók már 2023 vége felé megszülettek, a kiforrottabb vázlat pedig 2024-ben öltött formát. Mégis 2025 őszéig a fiókban tartotta a rémet, nem merte kiszabadítani a szellemet a palackból, mintha még ő maga is félt volna a Frankenstein-szerű szörnytől. A lemezt teljesen egyedül csinálta otthoni stúdiójában, és állítása szerint senki nem hallotta, amíg el nem készült vele.

„Kívülről talán nem látszott rajtam semmi, belül mégis úgy éreztem, mintha egy végtelen óceán közepén egy tomboló viharban hánykolódnék a vízen, és akárhányszor vennék egy mély levegőt, egy újabb hullám nyomna le a víz alá. És mint megannyi korábbi alkalommal életemben, most is az segített abban, hogy megértsem a problémámat, és megoldást tudjak rá találni, hogy közben folyamatosan írtam róla. Így a 2024-es év második felére az új albumomba beleírtam az eddigi talán legsötétebb gondolataimat, és nagy részben ezáltal kievickéltem a partra” – írta. Kiemelte, hogy amikor az élete új fordulatot vett (megtudta, hogy apa lesz), nem akarta újra feltépni ezeket az érzéseket.

Az MTK Krúbi első olyan konceptlemeze, amit mindig is meg akart írni, amihez mindig is közel járt, de sosem tudta ilyen volumenben megvalósítani.

A III. Krúbi volt az első olyan anyag, ahol már nem szorult külső produceri segítségre, így már majdnem olyan albumot csinált, amit régóta akart. Az MTK ehhez képest monumentális, merész vállalás, ahol viszont a túlburjánzó ötletek néha a tartalom rovására mennek. Mindig jön egy újabb zseniális ötlet, ami miatt minden korábbi mellényúlást megbocsátunk neki, és ez így váltakozik a 29 perc alatt szinte dalonként.

Nem Krúbi például az első, aki beatswitchekkel (egy-egy dalon belüli váltás, egymásba folyó, folytatólagos dalstruktúra) dolgozik a hazai rapzenében (Mekvárt Szleng, Bongor, Wavy, Bobafett), de jó eséllyel ő használja ezeket a leghatásosabban már a kezdetek óta. Egy dalon belül most is több a gyors váltás (Senki), a rá jellemző dal a dalban struktúra pedig különösen hangsúlyos eszköze. A Magyar Tenger Kalózait ezért egyben kötelező meghallgatni, dalonként szinte értelmét is veszti ez a precízen összerakott, filmszerű eposz.

Mindent végig beleng egy groteszk, skizoid hangulat, mintha a tudathasadásos, paranoid, kincsét féltő kapitány nem bírná kontroll alatt tartani a Tourette-szindrómáját. Az egyik pillanatban boldogan dalolászik, aztán hirtelen üvölt, néha beglitch-csel a vokál, ilyenkor mintha kicsúszna belőle egy roham (Ördög). Magával és a belső hangokkal pöröl, nyugtatja magát, pedig úgy fel van baszva, mint még soha, ilyenkor vált („Salalalallallallallaaa / Velem nem basztok ki / Sajlalalallallallallaaa engem nem basztok ÁÁÁÁÁÁT”), aztán újra elcsendesedik.

Krúbinak lételeme a szerepjáték, a karakterek közt ugrálva születnek meg a lemez legjobb szövegei („Megöltem istent, a sorsot, a karmát / Szentül hittem, hogy a vesztem akarják / Egy távoli szigetre vittem el őket, elástam mindhármat / És az oszladozó testükre építettem magamnak várat”), amik üdítőek azután, hogy minden izgalmas gondolatrohanásra jut pár olcsón imitált, vicceskedő trapes flow, pár kínos mondat, vagy cringe szóvicc (fogazóiroda fogadóiroda helyett például). Vagy épp pár idejétmúlt oltás: „A korszakalkotásból annyit értenek, hogy Kors-Kors-Kors” – mire jó 8 évvel később Hirón és ByeAlexen leverni a Korskorskors bűneit?

Mintha ezt a lemezt Krúbi Horváth Krisztiánnak írta volna, nem elsősorban a rajongóinak. A szerepek mögé bújó, azokkal saját privát szféráját védő zenészről most lehull az álca, és megtudunk róla valami személyeset a zenei kedvencein, és azon keresztül, ahogy azok hangzását végre korlátok nélkül magáévá teszi. „Ne tévesszen meg a nagyszínpad, ez nem a Taylor Swift / Ez Dillinger, Meshuggah, Manson, Pantera, szabadság jelképe, Nelson Mandela” – jelöli ki a Senkiben nagy metálzenei hőseit Krúbi.

Az is ott van ebben a lemezben, hogy a III. Krúbi óta a baszásról már minden létező szinonimával rappelő Krúbi házas apa lett. Egy ilyen elementáris élmény mindenki életét megváltoztatja, a rappereknél ráadásul remek témát szolgáltat ahhoz, hogy új zenei korszakot nyissanak. Elég ha csak Kendrick Lamart, vagy Earl Sweatshirtöt nézzük, akik újabban mind dolgoznak ebből az élményből, és mind érintik az apaságot újabb lemezeiken. A szülővé válását a Szigeten elhintő Krúbi ezt megtette a Barna Szofiban, az MTK így nem az apaság témája köré szerveződik, de ennek a transzformatív élménynek a hatása indirekten ott van a lemezen.

A teljes egészében Krúbi által producerelt és írt MTK-n (amin az egyetlen közreműködő Krúbi felesége egy mondat erejéig) csavart egyet a formulán és visszavett a faszos-gecis-puncis poénokból, amik a Nehézlábérzés óta végigkísérték a dalait, és amiket sokszor nehéz volt szekunder szégyen nélkül hallgatni. Itt homlokra élvezés, megujjazás és faszra húzás helyett (lásd például a 2023-as Mini Krúbit) inkább faszméregetés, flexelés és a big dick energia fitogtatása megy, ezúttal a kalózos analógia mentén („Feszítsd a vitorlát ki, az árbóc merev, ágyú töltve és a kardom vége lila”). Az előadó nem kertel, rögtön az elején elmondja, hogy lehet már nem is születnek szerény számai – nem is kell, mert a kapitány Kanye West-szerű megalomániája szükségszerű és helyenként szórakoztató is.

Krúbi alapvető raptoposszal élve többször is kijelenti, hogy ő a legjobb („Ha kövire flexelsz, hogy te vagy a best, előbb tedd hozzá, hogy a Krúbi után” / „Én nem vagyok senki fia, max a minden idők top 1 magyar rap diszkográfia”). Fő ellenségei még mindig a type beatekre rappelő magyar újhullámosok, felsejlik egy feltehetőleg T. Dannynek szánt beef szikrája is („Néznek értetlenül, hogy az én arénám miért lett tele”). Kijelenti, hogy „évekig ringatta a szcénát”, és egy komplett generációnak kövezte ki az utat („Lehet még sincs aranykor? Csak egy bölcső, amit nektek gyerekeknek építettem szavakból”).

Krúbi iskolájából olyanok nőttek ki, mint Bongor, Young Bite, Lil Kubik a Creeper vagy a vele nagyjából egy időben felbukkanó Lil Frakk, aki bevallottan ikonjának tartja Krúbit, mint ahogy AKC Misinek is kiemelten fontos előkép az előadó. Utóbbiaknál a hatás direktebben, hangzásban, szövegekben és itt-ott a didaktikus megoldásokban érhető tetten. Abban egyértelműen úttörő Krúbi, ahogy a zenét, mint médiumot kezeli, tágítja és folyamatosan újraértelmezi – egy egész zenei generációnak mutatta meg ezzel, hogy lehet ezt másképp is csinálni, mint addig.

A 2023-ban megjelent III. Krúbi kritikájában írtunk arról, hogy az előadó eljutott oda a zenéjében, hogy már nem is szimplán csak dalokat ír, hanem saját univerzumot épít. Ez emelkedik új szintre a Magyar Tenger Kalózain, ahol Krúbiék azzal tették még hangsúlyosabbá ezt a világépítést, hogy többhetes egyedi promóval vezették fel a lemezt. Kitaláltak egy kalózos kincskeresős játékot, ahol különböző feladványokra kellett válaszolniuk a rajongóknak, végül a játék abban csúcsosodott ki, hogy kilenc magyar városban kalózos buszokon hallgathatták meg a legügyesebb keresők az új lemezt Krúbival.

Az előadó tehát lecserélte a palástot és a koronát, és a promóció, illetve a dalok terén is ismeretlen vizekre evezett. Ez a hajó érezhetően komfortosabb neki, mint a ló, főleg azért, mert most mindent ki mert adni, ami a csövön kifért. Valahogy úgy éri ezt el, hogy a lemez nem terjengős, de a feszes MTK (ami amúgy az eddigi legrövidebb Krúbi-anyag a maga 29 percével és 8 dalával) még így is végtelenül sűrű és kimerítő. Ezt a sűrűséget csak részben okozzák a szövegek, produceri szempontból ennél is rétegzettebb a projekt. Ott van benne a Megtűrtek és más edgy magyar webes barkácszenekarok íze, a magyar nightcore remixek nosztalgiája, elektronikus döngölés, trance-es, eurodance-es dilizés, és számos egyéb behatás (váratlan breakbeat-betét az Élet elején, vagy hipnotikus art pop a Halálban) a rapmetálos motívumok mellett, amiket ki nem állhatok, mégis tátott szájjal állok a bravúrok előtt.

Az első dalban Krúbi úgy énekel, mintha Fekete Giorgio lenne, aztán az Angyalban is visszatér ez a hatás. A nyávogós éneklés ezúttal különösen csúcsra van járatva, amit én kifejezetten nem szeretek Krúbinál. Jobban hiányoltam a kopogó szellemként oltogató Kendricket idéző, tompa motyogós-mormolós flowját, amit olyan hideglelősen villantott meg a zenei közegnek bemutató Csicskában.

Szintén hiányzik a lemezről az Ösztönlény elszállós nyugalma, és nincs a Jéghideghez hasonló szikár dal sem az albumon, de a fejlődés elképesztő, olyan korábbi dalok, mint például a Lejtő innen nézve teljesen amatőrnek hatnak. Már a 2020-as lemezen is voltak olyan indulószerű felhorkanások, mint a Felejtőben hallható „Követünk tűzön-vízen át, pirkadatig és tovább”, vagy magyar nóta feldolgozások, ezek most is visszatérnek, csak extrémebben és őrültebben: elég, ha az Orbánék által olyan gyakran eldalolt Kossuth-nótára gondolunk, ami itt síró, macsó gitáros aláfestéssel jelenik meg.

Az MTK-ra illene a tavalyi Mirror Glimpse-lemez címe (Hatalmasabb, mint gondolnád), mintha annak eggyel okosabb folytatása lenne ez szólóban, egy egyszemélyes hadsereg menetelése a zeneipari sztenderdekkel szemben („Mert ez a music nem a chart-okra készül / Ez a heart-okba való”).

Az MTK nagyobb, hangosabb, erősebb, mint bármi korábbról Krúbitól, de közel sem biztos, hogy művészileg minden eleme értékesebb is a korábbi megjelenéseknél.

Krúbi sokszor még mindig pont olyan irritáló rajta, mint amerikai ikrei, Hopsin, vagy Lil Darkie, csak sokkal profibb és tehetségesebb náluk. Az előadóra az Ösztönlény óta jellemző, hogy az elképesztő produceri és előadói kompetenciáit elfecsérli pár parodisztikus ötletre. Így is olyan lemezt írt most, mint itthon senki, de megnézném, mit adna ki, ha ezeket az energiákat máshova és máshogy csoportosítaná.

Krúbi, a szabadságharcos

Orbán namedrop nélkül nincs Krúbi-lemez, hogy is lenne, nagy múltú viszony az övék, a kormányfő az MTK-n viszont kevésbé parodisztikus figura, már fel sem merül, hogy leszopná Krúbit – ahogy a politikai élet is sötétebb verem lett, úgy ők is elhidegültek egymástól. Az MTK politikusabb sorait olvasva nyakon vág az érzés, hogy már rég túl vagyunk azon a korszakon, amikor még minden könnyebb volt, és nagyokat nevettünk azon (már aki), hogy a miniszterelnök kiveri a Ferinek. Krúbi új Magyarországán már roskadozik az egészségügy, és a politikától fosik a koncertszervező, aki azt kéri, hogy inkább ne legyen orbános dal a setlistben, mert az még visszaüthet, „de Krúbika úgyis lejátssza”. Krúbi a tavalyi nyarat uraló mocskosfidesz-hullámra is kitér:

„A sikeremet látva sokan felteszik a kérdést
Hogy miért tűri a vezér Krúbi szemtelenkedését?
Ti mocskos fideszeztek, ő nevet a végén
Minden jegy után, mit kifizettek, elveszi a részét
Téged se zavarna, ha egy pár jópofa rabszolga
Szidná az anyád, miközben összedob a jachtodra
A tömeg másnap újra melóban a faszt szopja
Fizetése felét pedig belenyomja markodba”

Olvasva végtelenül hatásos sorok ezek, hallgatva viszont néha billeg a kellemetlen és a tökös között. Abban azért mégis van valami heroikus, amikor Krúbi a vicces álcát letépve magáról szinte forradalmi hangon áll ki az ország becsületéért:

„A hazánk rég elesett, a testén véres sebek
éhes szemekkel nézi a minisztered, mi az, amit még elvehet
évtizedeken át a légkörbe mérget vetettek,
ezért lett különösen fontos, hogy értéket teremts”

Aztán így folytatja:

„Mégis hogy képzelted ezt
hogy te is a kultúránk vizét szennyezed?
balsorsból megéltünk már épp eleget
tényleg megéri neked, hogy ilyen áron pénzed lehet?
Tüzet köpök rád, az egész slepped égjen veled
Szabadságunk halálomig képviselem”

Miután az elmúlt egy évben Majkától kezdve a Hősökön át Gegéig mindenki (de tényleg mindenki) elmondta már a magáét a magyar politika pokláról, van némi fásultság a közéleti rapzenében jelenleg. Krúbi mégis rátapintott arra a dühre, ami ott fortyog a magyar társadalomban. Elég volt csak ránézni a csütörtök késő este debütáló lemez élő közvetítésének kommentszekciójára, ahol a macskás fadíszt emlegető emberek még a kevéssé politikai daloknál is arról írtak, hogy menjen mindenki április 12-én szavazni, vagy feltették a kérdést: „Vajon melyik propagandistát küldték ide meghallgatni?”. Krúbi politizálása így nem húgymeleg és öncélú kísérlet, hanem annál jóval nagyobb nemzeti ügy, a közös feszültséglevezetés platformja lett.

A politikai szálat sokszor mégis játékosan tálalja Krúbi. A közéleti kórképet festő Államhajó („Vállalj gyereket, kettőt-hármat, aztán adósodjál el egy-két évre / Majd költsd el a támogatás többszörösét, hogy a gyerek éljen, meg legyen ebéd pénze / Oktatásra, meg egészségre, az állami szar, vidd magánklinikára”) például abszolút filmszerű élmény a fagyiskocsi hangját idéző dallamával. Sokszor mintha Krúbi a Smiling Friends agyrohasztó, rapid ugrálását képezné le dalokban, de az Angyalban azt is megmutatja, hogy cuki folyású, kalandos Disney-dalt is simán tudna írni.

Én épp itt, az Angyalnál vesztettem el kicsit a türelmem, amikor Krúbi sokadjára veszi el az élét az érzéseknek, még úgy is, hogy jóval kevésbé didaktikus, mint mondjuk eszmei utódja, Bongor. A kalóz Krúbi az a fiktív arc a Bojack Horsemanből, aki viccelődik az öngyilkosságról, cinikus fekete humorral beszél komoly problémákról, de nehéz ezen a hálón átlátni, a párbeszéd pedig sokszor parttalanná válik vele. Ez az a pont, ahol úgy viselkedik, mint a trollkodó Azahriah a legutóbbi lemezein. Utóbbi random bedobálta dalokban a barátai nevét, a ChatGPT-vel beszélgetett, Andrew Tate-et és a Mobilfoxot emlegette, kifingott magából mindent, ami csak eszébe jutott. Krúbi szerencsére nem tesz ennyi hasraütésszerű kitekintést, de amikor például arról énekel, hogy a csónakja elsüllyedt a gecibe, egy dramaturgiailag ügyesen épített drámát gáncsol el.

A lemez utolsó előtti dala, a Halál viszont talán a komplett Krúbi-életmű egyik legszebb darabja, amiben a kalóz Krúbi süllyed, fullad, de lehet, hogy pont így ér célba, mivel már nagyon ki van a fasza, és csak nyugalomra vágyik. Összenyomta a saját gőgje, büszkesége és egója, de most végre talán szabad lehet.

Pedig minden olyan ismerősen indult, a bolondos kapitány csiklószopással kezdett, aztán fokozatosan bevitte a hajóját a viharba. Beszívta a mélység, sikítva, üvöltve húzta le az örvény – ennyi az Élet és ennyi a Halál, és csak a nagy Semmi van ezután. Zaj, halálhörgés, döngölés, majd fájóan hangos csend. Komoly bravúr így itthagyni minket a tenger közepén, de innen mégis hogyan tovább?