Egy hód is elég a populista politikusok leállításához

Mi történik, ha néhány megszállott, állatimádó egyetemi tanár órák után összeül, és megalkot egy technológiát, amelynek segítségével emberek állatok testébe költözhetnek? És mi van akkor, ha ebbe a képletbe még bekerül egy természetvédő, lázadó kamaszlány is, aki szembeszáll a természet ledózerolására készülő polgármesterrel? A Pixar legújabb filmje, az Agyugrász (Hoppers) ebből a sci-fi-szerű alapötletből bont ki egy szépen végigvitt történetet empátiáról, felelősségről és a természethez fűződő viszonyunkról.

„Nehéz mérgesnek lenni, ha azt érzed, része vagy valami nagynak” – ez az a mottó, amit Mabel Tanaka, a főszereplő megtanul a zen buddhistát idéző, békés nagymamájától, illetve ez az üzenet lesz a film morális iránytűje. Mabel a fent már emlegetett tudományos áttörés segítségével képes „átugrani” (innen az eredeti cím, a Hoppers) egy robotállat testébe. Ő egy hódrobot testében találja magát, így testközelből éli át az erdei állatok mindennapjait, majd az ember- és állatvilág között egyensúlyozva próbálja megérteni mindkét oldal nézőpontját.

Tanaka fiús, deszkás, környezettudatos lány, aki barátok és család híján (szülei elköltöztek az állam másik szegletébe) annyira szereti az állatokat, hogy számára az agyugrás szó szerint valóra vált álom. Feminista olvasatban is izgalmas figura, mert nem a Disney hercegnős vonalat hozza, hanem egy Jeanne d’Arc-szerű (ezt konkrétan ki is mondják róla), makacs, idealista vezető, aki végül a Hódkirály „mancsa”, azaz tanácsadója lesz.

Az Agyugrász az első Pixar-film az Oscar-jelölt Elio óta (kritikánk a filmről itt), és bár hasonlóan nyúl sci-fis és tudományos elemekhez, messze túlszárnyalja elődjét minden fronton. Az alapszituáció egyszerű, de ismerős: a város polgármestere, Jerry – a tökéletes populista – keresztülveri a Hódvárosi körgyűrű megépítésének tervét, hogy négy perccel előbb lehessen beérni a városba. Az emberi önkény itt szó szerint ledózerolja az állatok harmóniáját, a konfliktus viszont nem fekete-fehér. Bár könnyen lehetett volna Jerry a mindenek felett álló, egybites gonosztevő, a film árnyalja a személyiségét: ő egy politikai logikával gondolkodó, mégis esendő és változni kész figura, akit nem démonizálnak a végletekig.

Frissítő, hogy az Agyugrász nem uszít direktben az elit és a hatalmasok ellen,

jelzi a hibáikat, de lehetőséget ad a javulásra, a közös gondolkodásra, a túlradikalizálódás kritikájára. A vezetőink elmeállapotát látva ilyen szempontból lehet, hogy szinte túlzóan optimista is a film, azért meg külön piros pont jár, hogy az állatok a csattanóban jót szakadnak a politikusok primitívségén.

Akárhogy is, az Agyugrász rámutat, hogy az erőszak egyik oldalról sem megoldás, ami jó üzenet épp akkor, amikor lángol a világ. Itt mindkét oldal elmondhatja a magáét, és végül lesz egy középút, amivel a film megugorja a megszokott népmesei toposzt, ahol a jó győz, a rossz pedig veszít. Ez az érett gondolkodás teszi értékessé Daniel Chong filmjét, aki mellett Jesse Andrews (Luca; Én, Earl és a meggyilkolt lány) íróként is brillírozik az okos fordulataival és humorával.

Chong, a Cartoon Networkön bemutatott Medvetesók alkotója testhezálló feladatot kapott az Agyugrásszal, nála jobb embert aligha lehetett volna találni a rendezői szerepre ebben az állatos műfajban. Érződik, hogy érti az állati karakterek működését, és mer egyszerre komolyan és játékosan beszélni identitásról, együttélésről és arról, hogy épp melyik oldal lázad fel a másik ellen. A legjobb pedig az, hogy végig kerüli a boomer humort, és még az emojihasználattal is jól tud viccelni, pedig ezen már sokan elhasaltak. Ez így egy sokkal természetesebb, hitelesebb alkotói együttállásnak tűnik, mint amikor nagy társadalmi témákra érzékeny rendezők nyúlnak klasszikusokhoz, amilyen például a Holdfényt rendező Barry Jenkins élőszereplős Oroszlánkirálya volt. Utóbbinál maximum jól hangzott, hogy berántottak hozzá egy húzónevet, Chongnak viszont ez tényleg hazai pálya.

Ha megnézzük a stáblistát, az Agyugrász igazi sztárparádé. A főcímdalát (Save the Day) a Grammy-díjas SZA, Kendrick Lamar alkotótársa írta – ez is egy jó párosítás, az erdős film tökéletesen illik a természetről gyakran posztoló énekesnőhöz. Nagy kár viszont, hogy a filmet nagyjából lehetetlen lesz itthon eredeti szinkronnal megnézni, mert olyan színészek dolgoztak rajta, mint Jon Hamm (Jerry polgármester) Dave Franco (Titusz, a lárva) vagy Meryl Streep (rovarkirálynő), ami szintén plusz ízt ad a karaktereknek. Az emlőskirály, vagyis George, a hód hangját pedig Bobby Moynihan adja, aki meg a Medvetesókban dolgozott együtt évekig Chonggal.

A rendkívül cuki Agyugrász a sztori előrehaladtával egyre több rétegét fedi fel, és percről percre csak jobb lesz. Az egész film óriási hullámvasút, a szó legjobb értelmében: eleinte volt, hogy temettem, és azt éreztem, hogy elég lett volna az állati szálat kidomborítani mindenféle tudományos és emberi mellékszálak nélkül, de az alkotók végül olyan szépen építik a kettőt együtt, hogy minden célba ér a fináléra. A film második felére ráadásul Chongék mintha nagyon beszívtak volna, és mintha rendesen elengedték volna a kormányt. Épp emiatt van Halálos irambant megszégyenítő autós üldözés, emojikkal szórakozás, abszurd cápás akció és egy teljesen elborult robotos megőrülés is, ami simán ijesztő lehet egy kisgyereknek, ráadásul nyomasztóan hozza az uncanny valley-hatást.

Az állati világ felépítése is jól kitalált, a Hódkirály ugyan az emlősök királya, de létezik egy nagyobb állati tanács, ahol minden rendszertani osztály – madarak, hüllők, kétéltűek, halak – képviselteti magát. A tanácstagok bevonulása például epikus vizuálisan is, és az is remek, hogy Szuperlakban (az állatok kommunaszerű menedéke, ahol azok élnek, akiknek el kellett hagyniuk az otthonukat) nemcsak ők, hanem a legkisebbek, például a hangyák is számítanak. Pozitívum, hogy az agyugrás technológiája mögött is van ötlet, és bár egyszerű a technológia szabályrendszere, nem lett összecsapva. Lehet vele kísérletezni, de nem szabad felborítani vele a természet rendjét, különben baj lesz. Az ilyen sci-fis elemeket nézve több ponton eszünkbe juthat például a Pluribus (ellenünk fordulhat-e egy ideálisnak tűnő technológia, hogyan kommunikálunk, ha csak hangfelolvasással és emojikkal értjük meg egymást) vagy az Avatar is, utóbbit meg is említik a filmben.

Az Agyugrász ökomese, politikai szatíra és felnövéstörténet egyben, egy csomó kitekintéssel a természetvédelemre, az elmúlt években egyre égetőbb erdőtüzekre, a technológia és a felelősség kapcsolatára, de emellett szól az empátia és a természetes élőhelyek megőrzésének fontosságáról is. A legnagyobb bravúrja végső soron az, hogy nem lesz belőle kisiskolás tanmese, és szájbarágós állásfoglalás sem. Ritka az ilyen ambiciózus vállalás egy mainstream stúdiótól, és még ritkább, hogy működik is. A Nerdő helyett én inkább ebben az erdőben akarok élni.

Az Agyugrász március 5-től látható a magyar mozikban.