Köszönöm szépen, jóllaktam az Avatárral

James Cameron has done it again. Kíváncsi vagyok, hogy hányszor írták le ezt a mondatot a sajtóban, amikor Cameron valamelyik, hosszú kihagyás, csomó kreatív akadály és hatalmas ellenszél ellenére elkészített filmje kilőtt népszerűségben. Kis túlzással a Titanicot és az Avatar első részét is temette a sajtó a premier előtt, az Avatar második részét pedig már annyi évig kellett várni, hogy talán a premierig nem lehettünk biztosak abban, hogy tényleg készen van. Aztán az is kilőtt. A világ legtöbb pénzt termelt filmek közül az első négyből hármat Cameron rendezte.

James Cameron has done it again. Nem gondoltam volna, hogy az Avatar 3. (teljes címén Avatar: Tűz és hamu) után ezt a mondatot szó szerint is lehet érteni. Ugyanis a harmadik rész olyan, mintha a másodikat mondaná el újra, kicsit hangosabban. Ugyanazok a tétek, ugyanazok a konfliktusok, ugyanazok a helyszínek, ugyanazok a nagyon hasonló akciójelenetek, kisebb-nagyobb variációkkal. Mintha egy rokont kellene hallgatni, aki egyszer kitalált egy jó sztorit, majd újra és újra, minden egyes ünnepi vacsoránál elmondja. Csak éppen Cameron előző két sztorija között tizenhárom év telt el, most viszont csak három év különbséggel mondja el őket újra. Mindig is megvoltak az életművében visszatérő motívumok: bivalyerős nők, drámaian elpusztuló, általában tengeri járművek, merülések, kritika a fegyveres testületek felé, a kék szín. Az Avatar 3. viszont pontosan úgy keveri ezeket, mint az Avatar 2., James Cameron úgy ismétli magát, mint talán eddig soha.

Persze lehet, hogy elkényeztetett minket. Cameront a kilencvenes évektől kezdve aktívan érdeklik a számítógéppel generált szekvenciák (a mélytengeri merülés mellett), az Avatar-sorozat pedig szándékos hosszútávfutás azért, hogy a nézők ne érezzék természetellenesnek az ilyen szekvenciákat. Ahogy elhisszük a Terminátor T–1000-esét, úgy embere válogatja, de bizonyos időkre elhisszük, hogy a Na’vik léteznek, pedig csak a vásznon látjuk őket. Az Avatar 2. nekem már megugrotta ezt a szintet, az agyam leválasztotta az animátorokat, a motion capture színészeket, a mérhetetlen adatmennyiséget, és ezeket a karaktereket néztem. Sokat segített az, hogy az egész olyan hangulatot árasztott, mint egy képernyővédő a kilencvenes évekből vagy egy túldíszített autosztereogram, leöntve new age sztorimaszlaggal, megtámogatva a polinéz és más szigetvilágbeli kultúrák földönkívülire színezett motívumaival. Röhejes volt, de gyönyörűen, megkapóan röhejes, mint a kedvenc szereplőm, a telepatikus úton, feliratok segítségével kommunikáló, saját fajából is kitaszított bálna.

Az Avatar 3. viszont sem technikailag, sem környezetben, sem megközelítésben nem olyan radikális váltás. A cselekmény ugyanott kezdődik, ahol az előző rész: Jake Sully és családja tengődik és gyászol a vízparton az emberszabású, fogadott fiukkal, Gekkóval. A Sully család viszonylag hamar rájön arra, amire a nézők még korábban, hogy nehéz embernek, vagy legalábbis életben maradni a bolygó mérgező világában, ezért hosszú távon nem működik az, hogy oxigénmaszkot hord. A család ezért felkerekedik, hogy elkísérjék Gekkót az útra, mikor megtámadják őket a mangkwanok, a címben szereplő tűz és hamu vidékéről származó na’vik. A tengeri népek vívódnak, hogy most akkor harcoljanak-e ők is, vagy sem, mindeközben pedig a kolonizáló földiek még mindig vadásszák Sullyt.

Még mindig – az Avatar 3. a helyben toporgás filmje, ami nem lenne akkora baj, ha nem az eddigi leghosszabb Avatar-film lenne a maga 197 percével – majdnem a Sátántangó fele, azt pedig szünetekkel szokás vetíteni. A hossz nem lenne önmagában baj, ha nem lenne azoknak is különösen, kísértetiesen ismerős, akik az előző részből csak a telepata bálnára meg a víz alatti színpompára emlékeznek. Minden konfliktus pontosan ugyanott maradt, ahol a második részben: a gonoszok még mindig bálnákra vadásznak, a természet visszavág. Sully és Gekkó még mindig a hadsereg célpontjában van, különböző okokból. A Sigourney Weaver karakteréből klónozott Kirinek még mindig megvannak a misztikus problémái. A telepata bálnát megint kitagadják.

Ez jó hír azoknak, akik szeretnek belemerülni az Avatar világába, és izgatottan hallgatnak olyan mondatokat, hogy „ő itt Varang, a mangkwanok cahíkja” vagy hogy „levágják a kurut, mert abban van a toa”, miközben tényleg tapinthatóvá válik minden abban a sohasem létezett varázserdőben. Rossz hír viszont azoknak, akik a nagyszabású, sci-fi-akciófilmektől olyasmiket várnak, amiket még sosem láthattak. Én a másodikba tartozom, és az Avatar 3. felénél úgy éreztem, hogy köszönöm, ennyi elég volt, elment az életemből legalább egy sátántangónyi idő az Avatar világára, most várnék még 10-15 évet a következőre, ha lehet.

Ezen a mitológiai frissítések vagy a néha tényleg elképesztő látvány sem segít sokat. A már emlegetett mangkwanok, a tűz és hamu népe annyira jellegtelenek, mint a hadifiúk a Mad Maxből vagy az orkok A Gyűrűk Urában: vad, zabolátlan egyenarcok, akiket le lehet nyilazni vagy szitává lőni. A világuk törzsibb az összes többi, eddig ismert na’vinál, vagyis megfelelnek a vademberek európai sztereotípiáinak, nagy bőrdobokat vernek, organikus kábszit fújnak egymásra, rituálékon lemennek hídba, és egymást vagdossák pengékkel, miközben egy élettelen, csontokkal díszített helyen laknak. Náluk valahogy nem fontos bemutatni úgy az infrastruktúrát és a mindennapi életet, mint a jó na’viknál.

A vezetőjük, Varang egy videójáték vérszomjas papnőjének tűnik, aki úgy sétál, mint egy Victoria’s Secret-modell. Egy adott ponton behálózza Quaritchot, a közös jeleneteikben van legalább valami digitális-erotikus feszültség, de Cameron odáig már nem megy el, hogy a mesebeli lényei olyan emberi dolgokat is műveljenek, mint a szex. Az előző rész egyik abszolút mellékszereplője, Gekkó pedig a mostani részre nemhogy majdnemfőszereplővé, de a cselekmény fontos részévé is előlép, ami egyáltalán nem válik az előnyére. A kényszeresen a na’vik között élni akaró, ezért mindenki mást veszélybe sodró fehér raszta már nem annyira szórakoztató, mint kisebb adagokban.

Quaritch figurája az Avatar 3. egyik nagy kérdőjele. Az emberi teste elpusztult, ő már csak klónozott na’viként létezik. Ő is tisztában van azzal, hogy bármikor fel lehet éleszteni, újra lehet gyártani, és aztán megindulhat újból megkeresni Sullyt – megint egy cameroni motívum, a folyton újragyártott mesterséges gonosz. Ha nem pusztulhat el soha, akkor mi értelme van bármilyen rizikónak, amit vállal? Miért kellene megelégedettséget érezni, amikor veszélyben van? Mi értelme lehet a halálának, ha utána megint kipottyanhat egy digitális fénymásolóból? Gekkó apjaként kap emberi jellemzőket, miközben a mangkwanok felé is elkezd húzni – de miért érdekeljen ez bárkit, ha bármikor klónozhatják? Az Avatar 3. állítása az, hogy a kolonizáló földiek az igazi gonoszok, de ezt a következtetést nehéz levonni abból, hogy Edie Falco ezredese vagy Giovanni Ribisi techbrója aggódva figyeli a központban a képernyőket.

Csak valamibe szeretnék kapaszkodni, valamibe, ami tartalmasabbá teszi az Avatar 3. élményét. Mondhatnám azt, hogy van két új csápos lény, az egyik a szélkalmárok hajóját húzza (vezetőjük: David Thewlis), a másik pedig a mélytengerek raptora, egyszerre tintahal, tengeri ingola és valami iszonyatos rettenet – de az is csak egy variáció, egy újabb lény, ami veszélyes mindenkire, de legfőképpen a gonosz emberekre.

A film dilemmái ezerszer ismertek: hiszünk vakon a vallásban, amikor a gyászban az marad csak nekünk, vagy maradjunk logikusak? A fegyverek tesznek minket gonosszá, vagy már azok vagyunk, amikor meghúzzuk a ravaszt? Mit várhatunk el a gyerekeinktől? Miért nézzünk mesterséges lényeket, ahogy megküzdenek ezekkel a gondokkal, amikor emberek is ugyanezeken vívódnak? Az Avatar 3. nagy kérdése az utolsó. Az Avatar 2. lesöpört minden kérdést az asztalról azzal, hogy elképesztően nézett ki. Az Avatar 3. elfelejt megteríteni.

Az Avatar: Tűz és hamu december 18-án kerül a mozikba. A sajtóvetítést 3D IMAX-ben tartották, magyar szinkronnal, váltakozva a 24 és a 60 képkocka per másodperces frissítéssel. A váltások feltűnőek, egyik jelenetről a másikra vagy szaggatottnak, vagy természetellenesen simának érződnek a mozgások. Ez szándékos.