Az elmúlt évek legegyedibb sci-fi sorozata sokáig velünk marad

(A kritika enyhén spoileres.)

Már az első részek után érződött, hogy az Apple TV új sorozata valami egészen más irányból közelíti meg a sci-fi műfaját, mint amit az elmúlt években megszokhattunk. A Pluribus a Breaking Bad-univerzumból kiszabaduló, korábban az X-aktákon is dolgozó Vince Gilligan sorozata, amiben a Better Call Saulból ismert Rhea Seehorn egy konfliktusmentes, mégis pokoli világban próbál boldogulni, ahol nincsenek egyének és szinte minden ember egy, nagy kollektív tudat irányítása alatt áll.

Ez a kollektív tudat egy rádiójelen keresztül, vírusként érkezett a Földre, de hála istennek, a sorozat nem igazán koncentrál az eredetére, mint ahogy abba a csapdába sem esik bele, hogy a főszereplőt különleges tudással ruházza fel. Carol ugyanis nem egy tudós, csillagász vagy mérnök, de még csak nem is filozófus, hanem egy nehéz természetű, ponyvákat író szerző, aki amellett, hogy nem könnyű eset, a végére kiderül, hogy nem is túl következetes, ha egy szép nő kerül a képbe.

A Pluribus legnagyobb erőssége a csend és a sajátos tempója, és az, hogy túltolt akció nélkül is képes feszültséget teremteni, sőt, kifejezetten kerül mindent, ami hangos, látványos vagy túl direkt. Látszik, hogy Gilligan makacsul bízik benne, hogy a lassú, kifinomult történetmesélés és az erős színészi játék elviszi a hátán a sorozatot. Ez pedig így is van, ráadásul a sztori a funkcióját tekintve arra is tökéletes, hogy a néző elgondolkodjon egy rakás érdekes, de jellemzően nyugtalanító dolgon.

A történet rétegekből építkezik, és ezek a rétegek önmagukban is elvinnének egy-egy külön sorozatot. Identitás, közösség, hatalom, önmegvalósítás, morális kompromisszumok – mind olyan témák, amelyekhez általában nagy gesztusokkal, látványos eszköztárral szoktak nyúlni. A Pluribus ezzel szemben egészen visszafogott, már-már minimalista, de mégsem felületes. A sorozat nem magyaráz túl, nem tolja az arcunkba az állításait, inkább hagyja, hogy lassan rakódjanak egymásra a kérdések és hagyja, hogy a néző gondolkodjon el a válaszokon. Abszolút igaz rá, hogy a történet a részek vége után is ott ragad az agyunkban.

A Pluribus talán pont azért működik, mert Gilligan nem próbál meg mást csinálni, mint amit a legjobban tud: sztorit mesélni. Mindezt a saját eszközeivel teszi, kevés effekttel, szinte nulla látványos trükkel, a sorozat gyakorlatilag csak a történet erejével helyezi a nézőt egy másik, izgalmas, de ugyanakkor nagyon félelmetes és nyugtalanító világba. Hogy ez jól áll-e egy sci-finek? Nagyon is: a sci-fi lényege, hogy kimozdítson a megszokott valóságból, a Pluribus pedig ezt úgy tudja elérni, hogy nemcsak, hogy a Földről nem mozdul ki, de még csak a Breaking Bad-univerzumból ismerős Albuquerque városából is alig.

A sorozat sok nyugtalanító kérdéssel szembesíti a nézőt: például azzal, hogy mit jelent embernek lenni és hogy mennyire keservesen tudunk ragaszkodni ahhoz, ami egyedivé tesz minket? Mi van akkor, ha azok a dolgok, amik emberré tesznek minket, pont azok, amik miatt nem tudunk békében együtt élni? Mennyire fenntartható a világbéke, ha azért még embert is kell ennünk?

Az első évad végére kiderül, hogy egyik szereplő sem teljesen olyan, mint ahogy megismertük őket, és hogy legmakacsabb lélek is betörhető, ha elég magányos. A főszereplő Carol az egész évadot tekintve sokszor maga sem tudta eldönteni, hogy szereti vagy gyűlöli a kollektív tudatot, de a megkedvelésében sokat segített, hogy egy olyan kapcsolattartót küldtek mellé, aki pont az esete.

Mint ahogy Carol nem maradt megingathatatlan a hitében, miszerint meg kell menteni a bolygót, úgy a kollektív tudat sem maradt hű a jószándékú mivoltához, pedig ők elvileg még egy almát sem tudnak leszakítani egy fáról, egy hangyát sem tudnak agyontaposni. A sorozatban a mindig mosolygó, hazudni nem tudó tudat nemcsak információt gyűjt, hanem alkalmazkodik, manipulál és játszik is a még nem bekebelezettekkel: mindenféle földi jóval látja el őket, miközben lassan ráveszik őket, hogy csatlakozzanak.

Erős élmény azt látni, hogy a fináléra Carol pontosan azzá válik, akiket a történet elején még megvetett: jól érzi magát az új világrendben, utazgat, szexel, élvezi azt az életet, amit a megszállók biztosítanak neki. Ez a pálfordulás önmagában csalódáskeltő és mélyen emberi, megmutatja, hogy mennyire függünk egymástól és hogy majdnem mindennél jobban félünk a magánytól. A sorozat végül nem így ér véget, hanem egy újabb fordulattal, ami miatt visszatérünk az alaphelyzetbe, az attól való rettegéshez, hogy mindenünket elveszíthetjük, ami emberré tesz minket.

Bátran merem állítani, hogy Pluribus az egyedi hangvételével, a mesteri tempójával és a különleges történetmesélésével az elmúlt évek talán legjobb, de mindenképp legegyedibb sci-fije. A lezárás és a hírek alapján biztosak lehetünk benne, hogy lesz még legalább egy évada a sorozatnak, a kérdés már csak az, hogy a folytatásban Gilligan meddig mer elmenni annak a dilemmának a kibontásában, hogy az emberi szabadság, az egyediség és a konfliktusok ára valóban magasabb-e, mint egy látszólag tökéletes, de embertelen béke ígérete.

Ha a Pluribus a következő évadban is megőrzi ezt a makacsul lassú tempót, a kényelmetlen kérdésekhez való ragaszkodását és azt a bátorságot, hogy nem ad egyszerű válaszokat, akkor nemcsak egy különleges sci-fit kapunk, hanem egy olyan sorozatot, ami hosszú távon is velünk marad és nem hagy minket nyugodni.

A Pluribus első évada az Apple TV-n nézhető.