2024. december 17. – 18:35
Ha valaki azt mondja nekem az Oscar-díjas Holdfény megjelenése után, hogy Barry Jenkins egyszer Oroszlánkirály-filmet rendez majd, hitetlenkedve nevettem volna. Akkoriban még talán maga Jenkins is így reagált volna, aztán 2020-ban bekopogott hozzá a Disney egy forgatókönyvvel, és felkérték, hogy rendezze a Mufasát, ami Simba apjának történetét meséli el. A rendező szkeptikus volt, és maga vallott arról, hogy eleinte el sem akarta vállalni a felkérést. Sokáig halogatta, hogy elolvassa a forgatókönyvet, aztán annyira megtetszett neki Jeff Nathanson víziója, hogy három évet szánt az életéből a Mufasára.
Jenkins rengeteg kritikát kapott, hogy behódol a Disneynek: felrótták neki, hogy „túl tehetséges” ehhez a „lelketlen gépezethez”, és magát eladva boldogan teszi zsebre majd a pénzüket, mire a rendező azzal vágott vissza, hogy semmi lélektelen nincs az Oroszlánkirályban, és meglépte karrierje legmegosztóbb húzását.
A közel négy évig készült Mufasa: Az oroszlánkirály közel sem annyira katasztrofális, mint ahogy azt a Disneyt és Jenkinst kritizálók jósolták. Mondom ezt úgy, hogy szerintem az első, 2019-es fotórealisztikus feldolgozás (ami szinte kockáról kockára az eredeti művet dolgozta fel) sem volt akkora tragédia, egyszerűen csak feleslegesen készült el. Amellett, hogy unalmas volt, maximum a profitszerzés indokolta a megszületését.
A régi Disney-klasszikusok egyre gyakoribb élőszereplős feldolgozásainak (lásd: A dzsungel könyve 2016-ból, illetve a Dumbó és az Aladdin 2019-ből) sorába illeszkedő Mufasa már nagyobb fába vágja a fejszéjét. Egy előzménysztori és új távlatokat nyitó folytatás is egyben, Rafiki meséli el benne Kiarának (aki Simba lánya és Mufasa unokája) királyi nagyapja hősies történetét egy barlangban, ahová bemenekülnek az eső elől. A fő cselekményszál Mufasa felnövéstörténetét dolgozza fel onnantól, hogy elkeveredik a szüleitől, és megismerkedik a nála fiatalabb trónörökössel, Takával és szüleivel. Bár Asha, a nőstény oroszlán a kezdetektől fogva fiaként szereti és támogatja Mufasát, az egyeduralkodó hím, Obasi nem akarja befogadni őt, és különféle ármánykodással és hazugságokkal próbálja megvédeni a vérvonalukat.
A filmre végül komoly A-listás szinkrongárda állt össze, Kiara hangját Beyoncé és Jay-Z kislánya, Blue Ivy Carter adja, Donald Glover (alias Childish Gambino) Simba hangját kölcsönözte, maga Beyoncé pedig az első filmhez hasonlóan ismét Nalát szinkronizálta. A stáb kiválasztásánál a készítők tudatosan szelektálhattak, Jenkins – aki filmjeiben kivétel nélkül a fekete közösség társadalmi problémáira és szociokulturális traumáira reflektál – mintha így tisztelegne az afroamerikai kultúra előtt: a szinkronszínészek nagy része fekete (kivétel Timon és Pumba, akiknek a hangját Billy Eichner és Seth Rogen adják), ráadásul a film az idén szeptemberben elhunyt James Earl Jones emlékére készült, aki az eredeti 1994-es alapműben Mufasát szinkronizálta.
Épp ezért okosabb döntés a filmből az eredeti szinkront választani, mondom ezt azután, hogy magyar szinkronnal láttam a filmet, így semmi nem jött át az eredeti betétdalokból és abból, hogy mit kezdett például a még mindig csak 12 éves Blue Ivy Kiara karakterével (annyi biztos, hogy az anyukája nagyon büszke rá). A Mufasát is telerakták az eredeti Oroszlánkirály szerves részét képező zenei betétekkel, amik magyarul bugyután szólalnak meg, így folyton azon rettegtem, hogy mikor rondít bele a legkedvesebb jelenetekbe egy musicales kiállás. Ez háromból háromszor sikeresen keresztülhúzza az élményt: az oroszlánok énekelnek, amikor barátkoznak, amikor szerelembe esnek és azelőtt is, hogy harcba indulnának.
A Mufasát mégsem lehet egyszerűen kalandfilmes elemekre alapuló musicalnek csúfolni, és a stáb tagjai is mintha még keresnék a helyes kifejezést a produkcióra. Bob Iger, a Disney vezérigazgatója szerint live action filmnek, Adele Romanski producer fotórealisztikus animációs filmnek hívja a Mufasát, Daniel Fotheringham animációs rendező viszont egyfajta virtuális alkotásként hivatkozik rá, mivel ez „már nem a hagyományos értelemben vett animációs film”, sokkal inkább a történetmesélés egy új formája, ami a jövőben egyre gyakoribb eszköz lehet. De a hangzatos műfaji kereteknél fontosabb kiemelni a legnagyobb – egyben leginkább szükségszerű – újítást a filmben:
a karakterek végre élőbbek, érzőbbek, és sokkal kifejezőbb a mimikájuk, mégsem veszítik el az állati mivoltukat. Az emberszerű gesztusaiktól pedig nem lesznek rémálmaink, úgy, mint például a Macskáknál.
Nem csak az oroszlánok fel-és lekonyuló szája, megremegő ajka, ráncolt szemöldöke és könnybe lábadó szeme lett szebb és igazibb. A Mufasa világa is gyönyörű és részletgazdag, az akciójelenetek dinamikusak és szédítőek, a színek ragyogóak és szépen alkalmazkodnak a rengeteg helyszínhez, ahol Mufasa és társai (Zazu, Sarabi és Taka) átvonulnak. A sivatag tikkasztóan sárga, a havas hegyek zord kékségében valósággal szétfagyunk, a naplementében pedig igazán kellemes az oroszlánokkal fetrengeni a fa alatt. Két mélypont azért csak van: abszolút giccses, ahogy a lassított felvételben hulló vízcseppben megjelenik Mufasa tükörképe, a csillagokból kirajzolódó apafigura képe pedig ilyen MI-festményeket idéz, és besározza a gazdag élővilág szépségét. Nagy szerencse, hogy csak pár másodpercekig tartó vizuális szennyezésről van szó.
A 2019-es filmnél még zavaró videójátékos hatás részben megmaradt, ez pedig nem véletlen egybeesés, mert a készítők a videójátékokhoz gyakran használt Unreal Engine motorral dolgoztak.
De ez már nem egy vontatott, két órás gameplay-videó a Mufasa nevű játékról, hanem az a precízen összepattintott előzetes, amit szégyenkezés nélkül mutogathatnak a készítők egy videójátékos expón.
„Csinált már bármelyikünk virtuális filmet, franchise-filmet, Disney-filmet, vagy a Disney örökségét követő filmet? Nem, de nem unalmas dolog újra és újra ugyanazt a dolgot csinálni?” – tette fel a kérdést a Vulture riportjában Adele Romanski producer. Jenkins és hozzá hű kreatív csapata valóban most először dolgoztak ilyen kommersz projekten, amihez több tucat embernek kellett kilépni a komfortzónájából. Mégis könnyen lehet olyan érzésünk, hogy ezt a filmet bárki rendezhette volna, ha pedig letakart szemmel ültem volna végig a stáblistát, most simán betippelném, hogy a 2019-es filmet jegyző Jon Favreau-val próbálták meg újra javítani a franchise renoméját.
A fenti állítást ellensúlyozandó érdemes elmondani, hogy a rendező még ebben a szűk mozgástérben is talált pár lopott pillanatot arra, hogy becsempésszen rá jellemző védjegyszerű elemeket a sztoriba. Egyértelműen ott van az ujjlenyomata akkor, amikor Mufasa és Kiara úgy bámulnak a lelkünkbe, mint a szexualitásával küzdő Chiron a Holdfényben. Jenkins továbbá mert egy kicsit lassítani, és hagyott időt a párbeszédekre és a drámára, ami egyszerre áldás és átok. Félúton picit elfogy a filmjéből a szusz, és az állatokat egyesítő finálé tud csak felérni a kezdeti tempóhoz.
A franchise két legszeretettebb arca, Timon és Pumba amolyan porondmesteri szerepet töltenek be Rafiki és Kiara oldalán, és fáj kimondani, de bár ne rondítottak volna bele a bölcs sámánmajom esti meséjébe. Idegesítő, ahogy pár erőltetett viccel megpróbálnak kirántani minket a sztoriból, és állandóan arról panaszkodnak, hogy ők mikor bukkannak már fel Mufasa eredettörténetében. Ráadásul a humorforrásuk abban merül ki, hogy Pumba büdös, ennél erősebb viccel pedig képtelenek előrukkolni több mint 120 perc alatt.
De (és ez egy nagyon hangsúlyos de) legalább nekik köszönhető a filmben is elénekelt Hakuna Mufasa, ami Seth Rogen és Billy Eichner közös, belsős agymenéséből lett az egyik legszórakoztatóbb betétdal a filmben, ami jól mutatja, hogy néha a legrandomabb ötletekből lesznek a kulcsmomentumok. A Mufasa nem kifejezetten vicces, de van pár tökéletesen emberi, és így mindenki által átélhető pillanata, például amikor Taka próbál flörtölni Sarabival, de csak kínos csevely lesz az egészből.
A Mufasa fináléjában ügyesen felvillantott, nüansznyi eszközöknek köszönhetően áll össze a kirakós legtöbb darabja és az 1994-ben megismert univerzum több eleme is, nagy kár, hogy aztán a biztonság kedvéért mindent a szánkba rágnak. Például azt, hogy pontosan kiből lett Zordon, pedig mennyivel elegánsabb lett volna megállni ott, amikor a karakter megszerzi a szemén éktelenkedő sebhelyet.
Nem toporzékoltunk érte, de végső soron nem gond, hogy a Mufasa elkészült, sőt mindannyian jobban jártunk volna, ha ez lenne az Oroszlánkirály-franchise első fotórealisztikus feldolgozása a mellékvágányon haladó 2019-es kísérlet helyett. Az a tesztüzem volt, hogy most élvezhessük, amit látunk: a Jon Favreau-féle Oroszlánkirály mérhetetlen kínok közt vonszolta magát a földön azért, hogy Barry Jenkins Mufasája járni tudjon.
A Mufasa: Az oroszlánkirály december 19-től látható a magyar mozikban.
