2024. november 28. – 12:49
A nyugati szórakoztatóiparban mindig is voltak slágertémák, amelyek pár évig meghatározták a korszellemet. Ilyen volt a western a negyvenes évektől a hatvanas évekig, a macsó férfi akciófilmek a nyolcvanastól a kilencvenes évekig, a 2010-es évek geek/nerd kultúrája, vagy éppen az, hogy a 2020-as évek elején valahogy mindenki az amerikai őslakosokról akart okosakat mondani. Ilyen volt a Yellowstone, az Echo, A rezervátum kutyái vagy a Megfojtott virágok is.
Hasonló trend kezd kirajzolódni az elmúlt két-három évben ír, pontosabban észak-ír témában is: a filmektől a zenén át a tévésorozatokig egyre több helyen foglalkoznak az évtizedeken át tartó ír zavargásokkal (angol nevén The Troubles), azoknak a mai hatásával, miközben valamiféle ír nemzeti büszkeség kezdi felütni a fejét a popkultúrában. Ennek a csúcsteljesítménye egyértelműen a már itthon is mozikba került Kneecap, ami egy létező nyugat-belfasti rapcsapat történetét meséli el félig fikciósan, félig dokumentarista jelleggel.
A Kneecap 2017 körül robbant be a brit, pontosabban eleinte még csak az észak-ír köztudatba. A három írül beszélő férfi azzal hívta fel magukra a figyelmet, hogy rapzenét csináltak ír nyelven, amire addig szinte egyáltalán nem volt példa, ráadásul mind imidzsben, mind dalszövegekben erős nacionalista hangot ütöttek meg. A Kneecap zenéjét talán úgy lehet legjobban leírni, hogy
ez huligán hiphop, amelyben központi szerep jut az ír nemzettudatnak és nyelvhasználatnak, a rendőrséggel és az angol megszállókkal kapcsolatos ellenérzéseknek és a drogfűtötte a bulizásnak.
A rapcsapatot ma már nemzetközi szinten is jegyzik, és csak részben azért, mert a Sundance Fesztiválon közönségdíjas film készült az életükből. A tagok tradicionális ír neveket adtak magukat (Móglái Bap, Mo Chara, DJ Próvai), és rendszeresen megidézik az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) emlékét, amely 1969 óta azért küzd – hol passzívan, hol vérengzéssel –, hogy váljon ki Észak-Írország az Egyesült Királyságból, és egyesüljön Írországgal.
Ez a téma meglehetősen kényelmetlen, nemcsak a briteknek, de sok észak-írnek is. Amikor Skóciában tanultam, volt egy belfasti cimborám, aki gyakran elmondta nekem, hogy engem simán megvernének az utcán Belfastban szimplán csak azért, ahogyan kinézek. Ezt azzal indokolta, hogy Észak-Írország kulturálisan és társadalmilag kicsit megrekedt a '70-es években, amit könnyű elhinni, hiszen tényleg nehéz mondjuk zeneileg bármit kiemelni tőlük a 20. századból az Undertones punkzenekaron kívül.
Csakhogy mára felnőtt az a korosztály, akik már az IRA és a brit királyság közti tűzszünet megkötésének idején születtek (őket hívják ceasefire babyknek). Ők már jóval békésebb társadalomban nőttek fel, mint elődeik, akik évtizedeken át úgy éltek, hogy civilek tömegei haltak bele az IRA és a brit hatóságok közti küzdelembe, amelyek gyakran jártak robbantásokkal, fegyveres leszámolásokkal vagy hatósági vérengzésekkel. Nyugat-Belfast különösen komplikált környék, hiszen az itteniek évtizedeken át éltek úgy, hogy az utcákon brit katonák masíroztak és őrtornyokból figyelték a helyieket, miközben a helyi nacionalisták titokban azon voltak, hogy segítsék az elszakadás pártján állókat.
A tűzszünetes korosztály elvileg abba nőtt bele, hogy vége minden traumának, ami a szüleiket érte, de a valóságban a társadalmi szegregáció, a hatósági visszaélések és a vallási ellentétek továbbra sem szűntek meg, csak némileg enyhültek vagy átalakultak. Az IRA és a brit hatóságok maradványai továbbra is megtalálhatóak arrafelé, még mindig erős az ellentét a királyságpártiak és a republikánusok között, és sokáig az ír nyelv helyzete sem volt túl rózsás. Itt jön képbe a Kneecap zenéje és a róluk készült film.
A Kneecap mindhárom tagja úgynevezett gaelscoilba, vagyis ír nyelvű oktatási intézménybe járt, ami az elmúlt 30 évben egyre népszerűbbé vált Írországban, viszont Észak-Írországban mindössze pár százan tanultak ilyen helyeken, és félő volt, hogy az Ír-sziget északi részén szép lassan kikopik az anyanyelv használata. Ehhez képest ma már 7500-an tanulnak ilyen intézményekben Belfast és környékén, ami még mindig alacsonynak tűnhet ahhoz képest, hogy egy közel 2 milliós országról beszélünk. A mozgalomnak persze az is kellett, hogy – ahogy a filmben is központi szerepet kap – 2022-ben a Brit Királyság hivatalos nyelvvé nyilvánította az írt Észak-Írországban is.
Itt jön képbe a három huligán, akik teljesen a feje tetejére állították az ír könnyűzenét. Móglai Bap édesapja az IRA egyik fontos embere volt, akit mindenki halottnak hisz, de közben a brit hatóságok vadásznak rá, míg az édesanyja egy kilencvenes években ragadt házból ki sem meri tenni a lábát a sok trauma miatt. Mo Chara egy angol származású, de már belfasti lányhoz jár szexelni, és saját bevallása szerint arra gerjed, ha ír nacionalista szlogeneket kiabál élvezés előtt a fején ír zászlós símaszkkal. A harmadik tag pedig DJ Próvai, aki még a nevét is az Ideiglenes Ír Köztársasági Hadsereg-tagokra használt szlengből kapta, miközben civilben zenetanár egy középiskolában. A másik kettő egyébként drogdíler.
Fontos kiemelni, hogy a Kneecap, mint film, egyszerre fikciós és valós elemeket vegyít egymással, mégis meglepően igaznak hat minden eleme. Az alaphelyzetnek az a lényege, hogy van két melegítős, drogos huligán, akik nacionalista nevelést kaptak, fontosnak tartják az anyanyelvüket, és írül kezdenek el rappelni, amire addig nem igazán volt példa.
A szövegekben igyekeznek mindenkit magukra haragítani azzal, hogy pont ugyanolyan lelkesedéssel beszélnek az MDMA-ról és más drogokról, mint a brit megszállókról, az őket vegzáló hatóságokról vagy az IRA maradékáról. Miközben nagyon könnyű ráhúzni a politikát a Kneecapre, a film alapvetően két huligánról és a haverjukról szól, akik csak szimplán jól akarják magukat érezni úgy, hogy közben igenis fontos véleményt alkotnak az őket körülvevő világról. És ebben a világban legalább annyira fontos az anyanyelv szeretete és tisztelete mint az, hogy néha összekeverik a ketamint a kokainnal, amiből általában szórakoztató jelenetek kerekednek ki.
Ugyan van pár olyan eleme a filmnek, ami pont a túlzott filmes fókusz miatt kicsit billeg, de a Kneecap alapvetően rettentően szellemes, néhol kissé türhő vígjáték, ami a nyers humora ellenére nagyon is komoly témákat feszeget. És ami a legjobb benne, hogy nagyon jó érzékkel helyezi el ezt a korosztályt a mai világban. A nacionalizmust hajlamosak vagyunk összemosni a jobboldallal, de az íreknél ez érdekes módon egyértelműen a baloldalhoz köthető, bár ott ezt a jobbra-balra sorolást kevésbé értik, hiszen alapvetően függetlenség- és királyságpártiak vannak.
Az ír nacionalizmus viszont bizonyos szempontból kifejezetten progresszív, erőteljesebben próbálja különválasztani az egyházat az államtól, és az IRA gyökerei is a szocializmusból és abból az elvből indulnak ki, hogy ha az imperializmus jobboldali, akkor megszállt országként nacionalistának lenni csak baloldaliként lehet. A Kneecap ezt a témát nem is próbálja megfejteni, mégis rámutat a tűzszünetes generációs fiatalok mai problémáira.
A Kneecap nemcsak attól lett ugyanis hírhedt, hogy ír nyelven kezdtek el rappelni, rendőrségellenes graffitiket készítettek és a rendőrségi kihallgatóban sem voltak hajlandóak angolul beszélni. A kemény katolikus gyökerek miatt alapvetően konzervatív észak-ír társadalom egyszerűen nem készült eddig fel arra, hogy
felnő egy generáció, aki legalább annyira szereti az anyanyelvét, mint a kábítószereket.
Ez olyannyira igaz, hogy ír nyelven nincsenek is megfelelő szavak bizonyos kábítószerekre, ezért a Kneecap tagjai gyakorlatilag nyelvújítókká váltak azzal, hogy saját maguk találtak ki ír szavakat a kokainra vagy az MDMA-ra. Ezzel voltaképpen elérték azt, hogy magukra haragították
- a királyságpárti lakosságot és hatóságokat;
- a konzervatívabb időseket,
- a drogdílereket még a briteknél is jobban gyűlölő IRA maradékát,
- az ír nyelvért kampányoló konszolidáltakat,
- és a helyi közmédiát, illetve sajtót is.
Vagyis megtalálták azt a kvázi piaci rést, ahol isten igazából sehová sem lehet sorolni őket, és a zenekar ettől annyira hiteles. Igaz, hogy az Egyesült Írország pártján állnak, hogy büszkék az anyanyelvükre, és hogy nem annyira szeretik az imperializmust, de közben szeretnék úgy élni az életüket, ahogy azt a tipikus brit huligánok szokták: sok droggal, balhéval és lehetőleg talpig melegítőben egy üveg Buckfasttel a kezükben. Ami egyébként a világ legrosszabb itala, de ők tudják.
A film erre a semelyik oldalhoz sem tartozásra nagyon szépen rámutat a három főszereplő példáján keresztül, akik önmagukat alakítják, viszont egy pillanatig sem tűnnek civilnek a vásznon. Móglai Bap azzal küzd, hogy forradalmár, szökésben lévő édesapja az ír nyelvet és sorsot sokkal többre tartja annál, minthogy a fia ketaminról rappeljen kelta kiejtéssel. Mo Chara azzal küzd, hogy ki nem állhatja az angol megszállást, miközben beleszeret egy angol lányba. Próvai pedig kénytelen titkolni a rapcsapatban betöltött szerepét tanárkollégái és barátnője elől, miközben valószínűleg egész életében arra vágyott, hogy beateket rakjon össze pár rappernek, miközben símaszkban mutogatja pár tucat embernek egy kocsma színpadán a csupasz seggét, amire az van írva, hogy „britek, kifelé az országból”.
Már az kész csoda, hogy ez a film egyáltalán elkészült, és természetesen egyáltalán nem volt balhéktól mentes. A gyártási költségeket három különböző ország dobta össze, van benne ír, észak-ír és angol állami pénz is, utólag azonban óriási botrány lett ebből. Sokan azt kifogásolják, hogy az észak-ír adófizetők pénzét olyan film finanszírozására költötték, amelyben részben az IRA-t népszerűsítik, ami érthetően felzaklatja azokat, akik elvesztették családtagjukat vagy szerettüket a zavargásokban vagy pokolgépes merényletekben. Az észak-ír filmintézet mégis megvédte a döntést, mondván az első pillanattól kezdve világos volt, hogy nem fog mindenki örülni egy ilyen alkotásnak, de nekik a művészi értéket kell nézniük, és ez alapján a Kneecap egyértelműen támogatásra méltó. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy ez az első ír nyelvű film, amit levetítettek a Sundance Fesztiválon, és Írország ezt nevezi a külföldi filmek kategóriájában a jövő évi Oscarra.
A brit kormány viszont már nem volt ennyire elnéző. Ahogy más brit zenekarok, úgy a Kneecap is jelentkezett a Music Export Growth Scheme programra, egy olyan brit könnyűzenei exporttámogatásra, amellyel induló előadók finanszírozásába segítenek be. Kapott is a zenekar 15 ezer eurót, azonban a brit kormány képviselői utólag megvonták ezt a támogatást a Kneecaptől, mondván nem fognak olyan produkciót támogatni a brit adófizetők pénzéből, akik a Brit Királyság ellen szólalnak fel. A zenekar be is perelte a brit kormányt, hiszen ők is ugyanúgy adófizető brit polgárok, mint mindenki más, így őket is megilleti a támogatás pláne, ha meg is ítélték nekik hivatalos úton.
Köszönik szépen a figyelmet, folytatják tovább
A váratlan, most már világméretű siker még jobban felbátorította a zenekart. Idén júniusban hozták ki a második nagylemezüket Toddla T produceri munkájával, amit kifejezetten jól fogadtak a kritikusok. A film miatt pedig szép lassan bejárják a világot, és amerre járnak, ott kő kövön nem marad:
- a Sundance-premierre egy észak-ír, összefirkált rendőrautóval érkeztek füstgránátokat lóbálva,
- lemondták a fellépéseiket a világ legnagyobb showcase fesztiváljának számító austini SXSW Fesztiválon miután kiderült, hogy az esemény több szponzora is szorosan kötődik az amerikai hadsereghez és fegyvergyártó cégekhez,
- és lépten-nyomon támogatják Palesztina függetlenségét azzal, hogy hangosan felszólalnak a gázai háború miatt, illetve különböző pénzgyűjtési akciókat indítanak a háború áldozatainak;
- egy alkalommal pedig még az ír állami tévé késő esti beszélgetős műsorában is Palesztinát támogatva mentek el, pedig a készítők előre szóltak nekik, hogy nem vetítik le az adást, ha Palesztinát támogató öltözetben ülnek be a stúdióba.
Mindegy, hogy a Kneecapet zeneként, filmként vagy művészeti entitásként kezeljük, mert mindezeknél egy jóval magasztosabb projekt kezd kirajzolódni. A kifejezetten brit telepi kultúrán keresztül három ember az elnyomott kisebbségek műfaján (hiphop) keresztül egyszerre kommunikálják azt, hogy ők fiatalok és buliznak, és azt, amit a világról gondolnak. Ez nagyon működik, hiszen másként biztos nem tudtak volna olyan színészeket meggyőzni a filmhez, mint az írül anyanyelvi szinten beszélő Michael Fassbender, Josie Walker vagy Simone Kirby.
A film egyébként azután válik igazán bravúrrá, ha az ember kicsit utánaolvas annak, mi igaz belőle és mi nem. A zenekar és a film címe például onnan kapta a nevét, hogy az észak-ír zavargások idején a különböző félkatonai egységek egyik bevett szokása volt, hogy ellőtték a térdét (extrémebb esetekben a csuklóját és/vagy a bokáját) azoknak, akik drogdílerek vagy gyerekmolesztálók voltak, vagy annak hitték őket. Ahogy az is tényleg megtörtént, hogy Móglai Bapot gyerekként egy olyan vallásilag fontos sziklánál, egy Belfast melletti erdőben keresztelték meg, ahol 200 éve nem volt erre példa, és a brit hatóságok tényleg helikopterrel felettük figyelték az egészet. És persze az sem kitaláció (bár nem velük, hanem egy haverjukkal történt), hogy egy alkalommal egy rendőrségi kihallgatás során nem voltak hajlandóak angolul, csak kizárólag írül vallomást adni a hatóságoknak.
Már az a jelenség megérne egy külön cikket, hogy miért számít most forrónak az észak-ír és ír téma. Az ízig-vérig ír filmnek számító A sziget szellemei 2023-ban kilenc Oscar-jelölést kapott, bár végül egyet sem nyert meg. Hollywood legmenőbb nevei között olyan ír vagy észak-ír színészeket találunk jelenleg, mint Barry Keoghan, Colin Farrell, Cillian Murphy, Saoirse Ronan, Domhnall Gleeson vagy Jamie Dornan, és a listát még bőven lehetne folytatni a már említett Michael Fassbendertől Andrew Scotton át Ciaran Hindsig. A napokban jelent meg (itthon a Maxen elérhető) a Ne mondj semmit! című tévésorozat, ami a már említett Troubles idején játszódik, de meglepően népszerűvé vált az elmúlt években a Lányok Derryből sorozat is.
Arról nem is beszélve, hogy a világ talán legjobb kurrens rockzenekarát is az írek adják a Grammyre is jelölt, jövőre Budapesten is fellépő Fontaines D.C.-nek köszönhetően, akiknek a 2022-es lemezük nyitódalát az ihlette, hogy egy Angliában elhunyt ír nőnek nem engedtek ír szöveget felvésni a sírkövére, mert az angliai egyház azt túl politikusnak és provokatívnak ítélte meg. Nem véletlen, hogy a zenekar énekese, Grian Chatten közre is működik a Kneecap idei lemezén, és az a dal a filmben is hallható. Vagyis nagy utat járt be az ír populáris kultúra ahhoz képest, hogy pár éve még az amerikai trendeket követő, angolul szövegelő Rejjie Snow-t kiáltották ki a következő ír szupersztárnak, vagy amikor a U2 az emberek megkérdezése nélkül rakta fel az új albumát mindenkinek az Iphone-jára.
A kortárs ír populáris művészetnek sikerült úgy találnia magának egy erős nemzeti identitást, hogy nem fél politikus lenni, nem fél hazafiként viselkedni, de mégsem megy el radikálisan extrém irányokba, hogy mindenki számára befogadható legyen.
Ha valakit az egész politikai töltet nem érdekel, annak az NPR írta le legjobban a filmet úgy, hogy kicsit olyan, mintha a Hard Day's Night-ot kombinálnák a Trainspottinggal. Egyszerre ismerjük meg egy szinte elfeledett ország jelenét és múltját, annak fiataljainak gondolkodását és mentalitását, miközben alapvetően szétröhögjük magunkat azon, ahogy mindezt kendőzetlen őszinteséggel és rengeteg önkritikával teszik. A Kneecap ezért nem is lehetne 2024-ebb semminél, hiszen egyszerre egy anti-imperialista, baloldali nacionalista, konzervatívokat pukkasztó, drogokkal és rapzenével teli félig fikciós önéletrajzi vígjáték, aminek így leírva igazából semmi értelme nincs. Mégis pont azért annyira szórakoztató, mert igaz. Nagyrészt.
A Kneecap már látható a magyar mozikban.
