Kereken húsz éve, hogy megjelent az amerikai ABC csatornán a Lost (itthon Lost – Eltűntek címmel futott), ami nagyon hamar az egyik legnépszerűbb amerikai sorozattá vált. Mai szemmel nézve egyértelműen látszik, hogy a Lostnak elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a sorozatgyártás úgy alakult a 2010-es és az azt követő években, ahogy. A Lost volt az egyik első olyan szuperprodukció, ahol egy epizód bőven nemcsak addig tartott, amíg a játékidő. Itt próbáltak ki először több olyan történetvezetési megoldást, amelyek addig nem voltak jellemzőek a tévésorozatokra. Ahhoz kétség sem fér, hogy a sorozat nagyhatású volt, de akkor hogy lehet, hogy a színészek közül senki sem tudott azóta igazán nagy karriert befutni, miközben az alkotók ma már igazi hollywoodi nagyágyúk? Hogyan ihlette a sorozatot Tom Hanks egyik filmje? És ki lehet-e mondani, hogy minden idők egyik legsikeresebb tévésorozata csak egy hatalmas blöff volt?
A modern showrunner születése
A Lost ötlete a 2000-es évek elején fogalmazódott meg az ABC tévécsatorna vezetőjének, Lloyd Braunnak a fejében, amikor éppen Hawaii szigetén nyaralt. Braun nemcsak szimplán nyaralt, hanem helyszínt is keresett, ugyanis – a későbbi tévés trendeket megelőzve – sorozatot akartak csinálni Tom Hanks 2000-es sikerfilmjéből, a Számkivetettből, méghozzá úgy, hogy keverik a Survivor reality elemeit a Gilligan szigetével és A legyek urával. Sokan kétkedtek a koncepcióban, de végül Nowhere (Sehol) címmel berendelték a forgatókönyvet Jeffrey Liebertől, amivel finoman szólva sem voltak elégedettek az ABC-nél. Ezután került képbe J.J. Abrams, aki két másik egész sikeres tévésorozattal (Felicity, Alias) már bizonyította a tehetségét.
Abrams írta át a pilot forgatókönyvét, ekkor vált a sorozat végül azzá, amit Braun eredetileg kitalált. Eredetileg egy valósághűbb, túlélős sorozatot szeretett volna Braun, de amikor felmerült, hogy erős hangsúlyt kapna a természetfeletti, akkor Abrams azt csak úgy vállalta, ha felvesznek maga mellé még egy írót. Damon Lindelof addig csak kisebb tévés produkciókon (Nash Bridges, Undressed, Crossing Jordan) volt túl, de már régóta szeretett volna írni az Aliasba is, végül így kötött Abrams mellett.
Így történhetett meg, hogy a modern szórakoztatóipar későbbi legnagyobb alkotóiból kettő közösen dolgozhatott a Loston.
Abrams és Lindelof voltak azok, akik a Lost minden részletét kitalálták a karakterektől a látványon át a saját mitológiájukig, és már jó előre négy-öt évadra készültek, ami szintén elég szokatlan volt az akkori iparági sztenderdhez képest. Olyannyira, hogy a páros konkrétan átverte az ABC-t, hogy megvegyék a sorozatot: a csatorna azt kérte, hogy a Lost ne legyen olyan, mint az Alias, a készítők pedig azt ígérték, hogy nem is lesz, tehát lehet majd úgyis élvezni az epizódokat, ha az előzőekről lemaradt a néző. Aki látta a Lostot, az rögtön tudja, hogy ez nettó hazugság, de minimum bullshit.
A páros összeállítása azért is bizonyult nyerőnek, mert amíg Abrams klasszikusabb filmes háttérből jött, addig Lindelof már egy új iskolát képviselt. A sorozat inspirációjaként szolgált például az Alkonyzóna és a Myst nevű 1993-as videójáték is, ami szintén egy misztikus szigeten játszódik, ahol senki sem tudja a szabályokat. Hasonlóan nagy hatással volt rájuk a Babylon 5 tévésorozat, ahonnan az évadokon átívelő történetvezetést lesték el. Abrams azonban az első évad felénél kiszállt, hogy megrendezze a Mission Impossible 3-at, így a helyére beugrott Carlton Cuse lett Lindelof állandó alkotópartnere, aki jóval tapasztaltabb volt a másik két szakembernél, tekintve, hogy nem kevesebb, mint 122 Nash Bridges-epizód fűződik a nevéhez producerként. Abrams rövid időre visszatért, hogy megírja Lindeloffal a harmadik évad nyitórészét, de alapvetően Lindelof és Cuse volt a főnök a sorozat végéig.
A Lost indulása váratlanul gyengén sikerült, ami Braun állásába került. A kétrészes pilot a hírek szerint 10-14 millió dollár volt, ami mai árfolyamon is durva, de akkor egyenesen csillagászatinak számított, hiszen nem nagyon volt példa négymilliónál drágább pilot epizódra akkoriban egy országosan fogható kereskedelmi tévénél. Ráadásul az ABC nézettsége is csapnivaló volt akkoriban, így Braun még azelőtt kirúgták, hogy bemutatták volna a Lost első részét. Ő már nem az ABC alkalmazásában élte meg a csatorna reneszánszát, a Lost ugyanis végül elképesztően nagy siker lett, ahogy a csatorna akkori sorozatai közül a Született feleségek és a Grace Klinika is.
A Lost sikeressége volt a legnagyobb szerencséje Abramsnek és Lindelofnak, mert az ABC-nél hamar kiderült, hogy átverték őket az alkotók, és szó sincs arról, hogy értelmezni lehetne az epizódokat egymástól függetlenül.
Cuse, Lindelof és Abrams szerepe azért is különösen érdekes, mert azóta mindhárman menő és keresett alkotók lettek Hollywoodban. Cuse maradt talán leginkább radar alatt, de így is számos népszerű tévésorozaton dolgozott íróként, showrunnerként vagy producerként, mint a Bates Motel, a Colony, a Strain vagy a Jack Ryan. Lindelof és Abrams pedig valóságos szupersztárrá nőtte ki magát az évek során. Előbbit hamar felzabálta a franchise-okra, rebootokra és prequelekre (előzményekre) ráforduló hollywoodi gépezet, és sorra készítette hol íróként, hol forgatókönyvíróként a százmillió dolláros szuperprodukciókat. Ilyenek voltak az újkori Star Trek-filmek (az első kettőt Abramsszel közösen készítették), a Prometheus, a Cowboyok és űrlények és a Z világháború is, majd ezután az HBO bűvkörébe került. Ott ismét kiderült, hogy a tévésorozatokhoz ért a legjobban, A hátrhagyatottak (The Leftovers) egyenesen a Lost formuláját hozza vissza kicsit más körítésben, a Watchmen-sorozat pedig annak ellenére lett minden idők talán legjobb képregényes sorozata, hogy Alan Moore ki nem állhatta az egészet.
Lindelof mellett Abrams is a franchise őrület felé fordult, és talán még nagyobb karriert futott be, mint egykori alkotótársa. Ugyan A rejtély (Fringe) is a Lost formulát vitte tovább, vagyis megpróbálta megmagyarázni a megmagyarázhatatlant misztikumokon, rejtélyeken és paranormális eseteken keresztül, közel sem lett akkora siker, mint a Lost. Abrams ennek ellenére gyorsan keresett producerré vált, szinte nem volt olyan év, amikor ne jelent volna meg a nevével valami, legyen az horrorfilm (Cloverfield), börtönös sorozat (Alcatraz), nosztalgikus tinikrimi (Super 8), vagy bármilyen misztikus/tudományos fantasztikus széria a tévében (Almost Human, Revolution, Believe).
A mainstream áttörést mégsem ezek, hanem a Disney-éra Star Wars-filmjei hozták meg neki. Az új trilógiából rábízták az első és a harmadik film rendezését is, és hiába lettek ezek alapvetően sikeres filmek, meg sem közelítették azt a megbecsülést, amit az eredeti trilógia kapott. Akárhogy is, Abrams azóta is elképesztően keresett szakember Hollywoodban. Ő, Cuse és Lindelof gyakorlatilag letették az alapjait annak pozíciónak, amit ma showrunnernek hívunk. Ugyan a kifejezést már a '90-es években is használták, és a többség John Wells és a Vészhelyzet miatt hallhatta ezt a szót először, de összességében közel sem voltak annyira kirakatban a showrunnerek, mint ma.
Ez ugyebár az az ember, aki átlát egy komplett tévésorozatot és kvázi mindennek az atyaúristene, legyen az rendezés, írás, casting vagy bármi más, az ő szavuk dönt mindenben.
Az, hogy ma már egy tévésorozatnál a showrunner neve néha többet számít, mint a színészeké, az részben egyértelműen a Lostnak, azon belül is Cuse-nak, Lindelofnak és Abramsnek köszönhető. Persze ehhez az is kellett, hogy Abrams még időben kapcsoljon, és létrehozza 1999-ben a Bad Robot nevű produkciós cégét, amellyel olyan nagy költségvetésű projekteken dolgoztak az elmúlt 25 évben, mint a Westworld, a Mission Impossible- és Star Trek-filmek, a Castle Rock, a Lovecraft Country, az Ártatlanságra ítélve vagy a legújabb Batman-animációs sorozat.
Mindent elmond arról, hogy a Lost iparági és szakmai szempontból mennyire forradalminak számított a maga idejében, hogy a készítők voltaképpen nagyobb karriert futottak be, mint a színészek, akik a valódi arcai voltak a sorozatnak.
Hova tűnt Hurley?!
Hosszú-hosszú évekig tartotta magát az, hogy a film és a tévé nagyon külön van egymástól, tehát nincs annyira átjárás a két műfaj között. Ugyan voltak kivételt erősítő példák, mint George Clooney a Vészhelyzetben, de alapvetően csak a 2000-es évek végétől, 2010-es évek elejétől lehetett azt látni, hogy egy-egy sikeres tévésorozatból valaki hirtelen százmillió dolláros blockbusterekben találja magát, hogy aztán a streamingrobbanásnak már az legyen a következménye, hogy szinte minden A listás szupersztár kipróbálja magát tévében is. Ennek ellenére egészen furcsa arra rájönni, hogy hiába volt egy sor remek színész és karakter a Lostban, igazán nagy karriert senki sem tudott befutni közülük.
Pedig annyira megszerették az alkotók casting során a színészeket, hogy sokaknak direkt külön karaktert írtak utólag, csakhogy velük tudjanak dolgozni. Például Sawyer szerepébe jelentkezett Jorge Garcia és Dominic Monaghan is, akikből végül a kedves Hurley és a kiégett rocksztár Charlie lett, ahogy Locke-ot, Michaelt és a koreai házaspárt is azután találták ki Abramsék, hogy lement a casting. Miközben az átlag tévésorozatokban több évad kellett ahhoz, hogy 4-6 központi karakternél többet tudjanak kibontani a készítők, a Lost ezzel szemben rögtön azzal kezdett, hogy egy tucat fontosnak tűnő figurának adott nagyjából hasonló képernyőidőt, ezzel is érzékeltetve, hogy bárhol, bármikor, bármi történhet, senki sincs biztonságban, mert ebben a sorozatban a misztikumon, illetve a történeten van a fókusz, nem pedig a karaktereken. Ezt bizonyítja az is, hogy az első epizód végén eredetileg kiírták volna Jacket (akit eredetileg Michael Keaton játszott volna) a sorozatból, de ezt akkor nem engedte az ABC.
A hat évadban elképesztően sok karakter fordult meg, de úgy igazából három főszereplőt lehet kiemelni: Jacket (Matthew Fox), Kate-et (Evangeline Lily) és Sawyer-t (Josh Holloway).
A Lost egyik kevésbé kedvelt, mégis központi eleme volt a köztük lévő szerelmi háromszög, nem véletlen, hogy ők hárman kapták a legtöbb képernyőidőt a sorozat alatt. Olyannyira nem volt a Lost előtt egyiküknek sem komolyabb szerepe, hogy az első rész megjelenésének évében Lilly még csak egy névtelen statiszta volt a Feketék fehéren trash vígjátékban.
Hiába volt meg minden ahhoz, hogy mindhárman komoly karriert fussanak be, hármójuk közül csak Evangeline Lilly került ehhez a legközelebb, de neki sem sikerült igazán. Lilly kiugró alakítása a 2008-as A bombák földjénben volt, majd pár kisebb, kevésbé sikeres film után beadta a derekát, és elkezdett a franchise filmekben szerepelni. Taurielt alakította a Hobbit-trilógiában, illetve Hope Van Dyne-t, vagyis a Darázst játssza a Marvel-univerzumban, de egyik szerepe sem lett túl sikeres, sehol sem látni Taurielnek vagy Darázsnak öltözött gyerekeket farsangon vagy halloweenkor.
Holloway és Fox pedig még ennyire sem futott be, pedig még mindketten igazi szívtiprónak számítottak akkoriban. Holloway egyenesen a modellkedésből került a tévézésbe, és hiába választották meg éveken át a világ egyik legszexibb férfijának, a sorozattal járó állandó forgatások miatt nem tudta valódi filmes karrierre váltani az ismertségét. A Lost és pár bűnrossz film után kapott egy szerepet ugyan az egyik Mission Impossible-ben, és állítólag felajánlották neki Gambit szerepét is a negyedik X-Menben, mielőtt lelőtték és rebootolták volna a projektet. Az egyetlen valóban említésre méltó szerepe a Cuse által készített Colony volt, illetve nemrég egy fontosabb mellékszerepben felbukkant a Yellowstone-ban is, mint a Dutton család egyik fő ellenlábasa.
Velük szemben Matthew Fox már tapasztaltabb volt a tévézésben, hiszen évekig szerepelt az Ötösfogat (Party of Five) című családi drámasorozatban. Foxot egyértelműen a következő nagy akciósztárként kezelték Hollywoodban, de valahogy sosem tudott igazán jó szerepeket kapni, és csupa kritikai és/vagy kereskedelmi bukás fűződik a nevéhez, ilyen például a Speed Racer, a Nyolc tanú, az Alex Cross vagy A kihalás szélén. Egyedül a 2015-ös Csontok és skalpok című horrorwestern kapott valamennyire jó sajtót. Fox pályáján látványosan látszik, hogy a Lost óta csak az elmúlt két-három évben kezdett el újra tévés szerepeket vállalni. A sors érdekes alakulása, hogy Holloway után hamarosan ő is megjelenik majd a Yellowstone-univerzumban, ugyanis Michelle Pfeiffer mellett ő lesz a másik főszereplője a Madison névre hallgató spinoffnak.
Nemcsak a három kulcsszereplőből nem lett igazán semmi, a többi ikonikus mellékszereplő is szépen elkallódott az évek során. A Lostot annak idején még azzal promózták, hogy az elképesztően sikeres A gyűrűk urából itt lesz Trufa, aki most egy drogos rocksztárt alakít kifestett körmökkel. Charlie valóban népszerű karakter volt a sorozatban, de a sorozat közepén kiírták egy nagyon emlékezetes jelenetben. Neki azóta is a Lost és A gyűrűk ura a legsikeresebb projektje, és egyre többet dolgozik szinkronhangként játékokhoz és animációs sorozatokhoz, illetve természetfilmes műsort vezetett és gyakran ír cikkeket az angol focibajnokságról is. Érdekesség, hogy 2004-től 2007-ig, vagyis a karaktere haláláig egy párt alkottak Evangeline Lillyvel.
Egy másik, a sorozat végéig kitartó ikonikus karakter volt még Hurley, vagyis Jorge Garcia, aki annyira kilógott az egész sorozatból szerethetősége és nagyon eltérő személyisége miatt, hogy még egy – egyébként nem túl jó – Weezer-album címét és borítóját is megihlette. Garcia maradt a filmezésnél és tévézésnél, és ugyan voltak kisebb-nagyobb szerepei (Így jártam anyátokkal, Alcatraz, Hawaii Five-O), de megmaradt karakterszínésznek. Hasonló karrier jutott a sorozat legerősebb karakterfejlődését bemutató szereplőjének, a Locke-ot alakító Terry O'Quinnek is, aki egy sor kritikuskedvenc tévésorozatban tűnt fel szintén karakterszínészként, mint a Feketelista, a Resident Alien, az Emergence, a Patriot, a Castle Rock vagy a Falling Skies. Ugyan O'Quinn nem lett szupersztár, de a színészek közül egyértelműen ő volt az, akinek sikerült a lostos karakteréből sikeres tévés karriert csinálni.
A Sayidot alakító Naveen Andrews (Sense8, The Dropout), a Clairt alakító Emilie de Ravin (Once Upon a Time), a Milest alakító Ken Leung vagy a Julietet játszó Elizabeth Mitchell (Expanse, Once Upon a Time, Crossing Lines) szintén megmaradtak kevésbé ismert tévés színészeknek. Talán Leung az egyetlen, akinek kezdenek összejönni a dolgok azután, hogy korábban szerepelt X-Men-filmben és egy Maffiózók-epizódban is, az elmúlt pár évben pedig sorra kapja a jobbnál jobb munkákat, mint az élőszereplős Az utolsó léghajlító-sorozat a Netflixen, az Industry az HBO-n vagy a hamarosan megjelenő Joker-folytatás.
Volt még három fontosabb mellékszereplő, akiknek viszont kifejezetten jót tett a Lost: Nestor Carbonell, Henry Ian Cusick és legfőképpen Michael Emerson. Utóbbi annyira jó volt a Lostban, hogy a készítők utólag direkt hosszabb karakterívet írtak neki, és az eszelős tekintete annyira beleéghetett a castingosok agyába, hogy azóta kifejezetten keresett színész lett: éveken át szerepelt a Person of Interestben, rengeteg szuperhősös projektnek adja a hangját, és máig él az vele kapcsolatban, hogy ha az ember meglátja a képernyőn (mint például abban az apróbb szerepben a Falloutban), azonnal ismerős lesz neki valahonnan. És az a valahol azon a szigeten (ez amúgy Hawaii Oahu nevű szigete) van, ahol a Lostot is forgatták.
Cusicknak szintén fontos szerepe volt Desmondként a Lostban, és azóta ő is sikeres tévés színész lett a MacGyver-rebootnak, a The 100-nek és a Scandalnek köszönhetően. A legforróbb név pedig mostanában Nestor Carbonellé, aki sok kisebb tévés és filmes szerep után az elmúlt években találta meg igazán a számításait, hiszen a Bates Motelben eltöltött évek után most olyan sikersorozatok szereplője, mint a Morning Show vagy a legutóbbi Emmy-gálán taroló Sógun.
Még érdemes szót ejteni a Lost egyik legérdekesebb párosáról is. A sorozatban volt egy koreai házaspár, akik alapvetően legtöbbször csak az anyanyelvükön beszéltek, ami adott még egy érdekes ívet az egyébként is misztikus sztorinak. A Sunt alakító Yunjin Kim eredetileg Kate szerepére jelentkezett, de amikor megtudták a készítők, hogy folyékonyan beszél koreaiul, írtak neki egy teljesen új szerepet. Így lett Sun mellett Jin is, akit Daniel Dae Kim alakított.
Kim már bejáratott epizódszereplő volt ekkoriban (CSI, Star Trek-sorozatok, Bűbájos boszorkák, Shield, Seinfeld, Vészhelyzet, 24), mégis ez volt az első komolyabb drámai szerepe, ami a karaktere komplett háttértörténetének is volt köszönhető. Kettőjük közül a Daniel Dae futott be nagyobb karriert, és lett nagyon keresett színész és szinkronhang olyannyira, hogy hét éven át volt az egyik kulcsszereplője a Hawaii Five-O sorozatnak, amelynek köszönhetően elmondhatja magáról, hogy azon szerencsések közé tartozik, aki majdnem 15 évig Hawaiion dolgozhatott folyamatosan.
Ezzel szemben Yunjin Kim egy idő után hazatért Dél-Koreába, és ott folytatta a filmezést kisebb felhajtással, mint férfi kollégája.
Nagyon érdekes látni 20 év után, hogy a Lost mindenkinek beindította valamennyire a karrierjét, de igazi szupersztár státuszba érdekes módon inkább az alkotók kerültek a színészek helyett. O'Quinn vagy Emerson bejáratott karakterszínészek lettek, Daniel Dae Kim az egyre erősödő ázsiai-amerikai film- és sorozatgyártásba már bőven 50 felett csöppent bele, Lily pedig inkább azért ismert, amilyen nagy franchise-okban szerepelhetett, nem pedig fordítva. Ma már ez egészen másként működik, de az nagyon látszik, hogy egy hat éven át tartó sorozat forgatása alatt nagyon nehezen lehet párhuzamosan más produkciókban bekapcsolódni, utána pedig elég egy-két rosszabb döntés, hogy az ember a radar alatt találja magát.
Nagy hűhó látszólag a semmiért
2004 azért is volt érdekes év, mert pont egy-két évvel vagyunk a Youtube, a Facebook vagy a Twitter indulása előtt, vagyis egészen más volt még akkor az információáramlás. Ugyan már bőven léteztek korai közösségi felületek, mint a tematikus fórumok vagy blogok kommentszekciója, de ez közel sem volt annyira átgondolt és tudatos, mint manapság, amikor minden új tévésorozat azonnal saját subreddittel indul.
A sorozat idején még sehol nem volt a streaming, a klasszikus tévézés is jócskán le volt maradva az amerikaihoz képest, így hiába volt már sokaknak internetje, jóval később jutott el a háztartásokba minden olyan, ami épp nagy sikerrel futott Amerikában. Ekkorra tehető az első magyar tévés és sorozatos blogok megjelenése is. Már javában ment a Lost Amerikában, amikor itthon elindult a Sorozatjunkie vagy a Comment:Com, amelyek kifejezetten tévére és sorozatokra fókuszáló blogok voltak. Szintén ekkoriban kezdett el igazán terjedni az illegális torrentezés is itthon, és kialakult egy tipikusan kelet-európai jelenség:
emberek ezrei beszélgettek cikkek és posztok alatt olyan sorozatokról, amelyekhez legálisan nem igazán lehetett itthon hozzájutni.
Ahhoz képest, hogy a Lost az ABC-n 2004 szeptemberében debütált, hozzánk csak valamivel később, 2005 januárjában érkezett meg az RTL-en. És hiába igyekezett az RTL ezt a pár hónap különbséget egyre rövidebbre húzni, az igazán türelmetlen rajongók az amerikai megjelenést követték, hiszen torrenten a megjelenés után egy órával már elérhetőek voltak az epizódok, és pár órával később már volt letölthető magyar rajongói felirat is. Én magam is így lettem sorozatjunkie, hogy a tévés blogok és a Pirate Bay felfedezése után teljesen kinyílt a világ: amikről az amerikai és brit újságokban olvastam, azokat pár kattintással le tudtam tölteni, és nézni angol vagy magyar felirattal, nem kellett több hónapot várni a magyar megjelenésre.
Ebben az említett két magyar tévés blog az élen járt, így gyakorlatilag ráfüggtem a Sorozatjunkie-ra, ott találtam meg minden friss infót az új epizódokról, castinghírekről, majd aztán magukról a kibeszélőkről. A Lost volt az első sorozat, ahol minden epizód után még órákig ültem a gép előtt, és a Sorozatjunkie kommentszekcióját bújtam a különböző rejtett jelek dekódolására és a sorozatot övező misztikum megoldására. Nem voltak még tematikus kibeszélőhelyek, Reddit-fórumok, Facebook-csoportok, pláne nem olyan podcastek, ahol akár maguk a készítők elemzik részenként az epizódokat. Csak egy rakás sorozatrajongó félőrült, akik innen-onnan szedett infókkal és saját meglátásokkal igyekeztek rájönni, mi a tökömet csinál egy jegesmedve egy trópusi szigeten, és mit keres ott egy hatalmas szobornak a lába a semmi közepén.
Ez a fajta online misztikumelemzés akkor teljesen újnak hatott, bár hiba lenne azt gondolni, hogy korábban nem volt erre példa mondjuk az X-Akták, az Alkonyzóna vagy a Twin Peaks esetében. Ezek viszont nagyon rétegsorozatok voltak még egy olyan korból, ahol lenézték a tévézést a mozihoz képest, ráadásul az internet is nagyon kezdetlegesnek számított ahhoz, hogy mikroközösségek sorozatok titkairól diskuráljanak. A Lost viszont egy abszolút mainstream, országos nagy tévécsatornán elérhető produkció volt, ami jóval több embert tudott elérni, mint mondjuk David Lynch zsenialitása a Twin Peaksben. Érdekes adalék még a sorozat globális hatásával kapcsolatban, hogy a Lost egyik kulcsjelenete még a magyar Fran Palermo zenekart is megihlette.
Csakhogy az utolsó epizód után gyanússá vált sokaknak, hogy voltaképpen itt évek óta nem történt igazából semmi, és a Lost csattanója idézőjelbe tett mindent, amiért annyira lehetett a tömegeknek rajongani.
Tisztán emlékszem, hogy 2010-ben egy nagyon jó barátommal beszélgetünk a Lostról. Az ötödik évad volt talán a leggyengébb része a sorozatnak, és itt kezdett már nagyon gyanússá válni, hogy a készítők csak húzzák az időt, és ha esetleg választ is adnak egy-egy misztikumra vagy kérdésre, azzal a lendülettel kreálnak három másikat. A cimborám pedig állította, hogy higgyem el, a Lost megoldása az lesz, hogy az egész történet a purgatóriumban játszódott valójában, és mindenki meghalt azon a repülőn, ami lezuhant a szigetre.
Mondani sem kell, hogy kevés lehangolóbb teória létezett ennél, és a finálé után is nehéz volt elhinni, hogy minden idők egyik legjobb sorozatának tényleg ez lett a végső megoldása. A füstszörny, a Dharma kutatócsoport, a jegesmedve, a fura szobrok és megannyi más rejtély csak úgynevezett red herring volt, amelyekkel elterelték a néző figyelmét a lényegi dolgokról. Gondoljunk bele, micsoda csalódást okozhatott ez a befejezés azoknak, akik több mint fél évtizeden keresztül képkockánként elemezték minden epizód minden apró részletét, hogy valahogyan megfejtsék a sziget rejtélyét, hogy végül kiderüljön, az egész igazából meg sem történt. De ez közel sem ilyen egyszerű.
Az egész ott kezdődik, hogy a Lost első évada alapján még egy viszonylag könnyen leírható történet volt: lezuhan egy gép egy trópusi szigeten, páran túlélik a balesetet, és megpróbálnak valahogy megmenekülni, de közben mindenféle misztikus dolgok derülnek ki a szigetről. Ez eddig pofon egyszerű, azonban a készítők nagyon hamar nemcsak megkeverték a kártyákat, hanem még az egész pókerasztalt is a feje tetejére állították. Egyrészről ott van a természetfeletti és a scifi része a sorozatnak, hogy akkor mi is ez a sziget, mik történnek és történtek itt, mit lehet tudománnyal megmagyarázni és mit nem lehet egyáltalán. Évadról évadra hoztak be újabb fontos részeket a szigeten titokban élő emberekről, az ott évtizedek óta kutatásokat végző Dharmáról vagy arról a testvérpárról, akik több ezer éve élnek a szigeten, és megszemélyesítik a jó és a rossz állandó bibliai küzdelmét a sorozatban.
Ez már önmagában is elég lenne, azonban a készítők egy tévében ritkán, de ennyire nagy dózisban még biztos nem látott narratív megoldáshoz nyúltak: össze-vissza utazgattak az időben és az idősíkokon. Ez így leírva nevetségesnek tűnhet, azonban a flashback műfajt tényleg a Lost népszerűsítette el igazán a tévében, főleg azzal a hozzáállással, hogy minden epizód egy-egy szereplőre fókuszálva mutatja be a karakter sziget előtti életét. Ma már ez szinte természetesnek tűnhet, de ha nincs Lost, lehet, hogy a Walking Dead se nyúlt volna annyiszor ahhoz a megoldáshoz (a képregényekben például alig-alig van ilyen visszaemlékezés), hogy minden új, fontosabb karakternek elmeséljék az előtörténetét egy-egy epizódban.
És itt közel sem álltak meg, mert egy idő után behozták a flashforwardot, sőt, a flash-sidewayst is. Ezek a kifejezések talán nem is léteztek még tévés zsargonban a Lost előtt. Nem elég, hogy a misztikum és a scifi bőven adott elég fejvakarásra való lehetőséget a sorozat során, egy idő után kezdett teljesen elmosódni, hogy kit és mit és mikor látunk a képernyőn, és egyáltalán hogyan van ennek köze az egész nagy egészhez. Azzal, hogy történetvezetésben egy idő után nemcsak hátra, hanem előre ugrottunk, egészen egyedi narratívát kreáltak a Lostnak, ami tovább bonyolította a nézők fejében a potenciális megoldást.
Hogy miért terjedt el annyira, hogy a Lost csak egy blöff, és valójában végig a purgatóriumban játszódott az egész, arról javarészt az utolsó évad tehet. Ekkor hozták be a flash-sidewayst, amellyel nem előre vagy hátra ugrottunk az időben, hanem voltaképpen egy párhuzamos világot, egy másik, hasonló idősíkot is láthattunk a cselekmény során, ahol nem zuhant le a repülő, és mindenkinek kicsit másként alakult az élete. Ugyan rendesen máig nem támasztották alá a készítők a különböző teóriákat, de egyre nyilvánvalóbb, hogy ez a párhuzamos idősík volt valójában a purgatórium, minden más tényleg megtörtént, hiába kavarták meg még jobban a dolgokat azzal, hogy behozták végül még az időutazást is a történetbe, ha ennyi zavar nem lett volna már egyébként is elég.
A lényeg, hogy a gép a történet szerint tényleg lezuhant, tényleg voltak, akik túlélték, és olyanok is, akik később meghaltak a szigeten. A halottak azok, akikkel ezek a purgatóriumi jelenetek zajlottak, a vissza- és előreemlékezések, illetve a különböző évtizedekben játszódó jelenetek pedig mind a sziget misztikumával és a testvérpáros machinációival kapcsolatosak. Szóval a purgatóriumi elmélet alapvetően helytelen, de mégis fontos szerepet játszott a sorozatban. Mindaddig a purgatóriumban ragadnak, amíg nem találják meg egymást, és fogadják el a sorsukat. A sziget pedig voltaképpen a mérleg nyelvét szimbolizálta a világunkban, ami kiegyenlíti a jó és a rossz arányát. A szigeten több ezer éve élő testvérpáros jó tagja (Jacob) szándékosan alakította úgy a történéseket, hogy ezek az emberek zuhanjanak a szigetére, és majd lesz egy közülük, aki segít neki megölni a gonosz testvérét, majd átvenni a sziget védelmezője pozíciót. Egy Lost-író annak idején részletesen leírta a vallási, tudományos és társadalmi inspirációit a történetnek, érdemes elolvasni.
Ebben írnak például arról is, hogy a közhiedelemmel ellentétben az alkotóknak már a pilot megírása idején megvolt, hogyan fejezik be a sorozatot. Sokáig ugyanis tartotta magát az az állítás, hogy a készítők csak egy évadra terveztek, és a sorozat sikere után szándékosan bonyolították egyre jobban a sztorit, hogy így feleljenek meg az ABC-nek. Ettől még lehet, hogy azzal nem terveztek, hogy hány rész telik el az első és az utolsó között, de maguk Lindelofék állítják, hogy már eredetileg is 4-5 évadban gondolkodtak.
Éppen ezért ajánlott erős kétkedéssel kezelni azokat, akik szerint a Lostot nem érdemes újranézni, hiszen a lezárás idézőjelbe rakja a teljes cselekményt. A megoldás itt inkább az, hogy a nézők sokkal többet láttak a sorozatba és sokkal többet vártak tőle, mint ami a készítők eredeti célja volt. A Lost sokkal inkább szól az előre elrendelt sorsokról, az emberi kapcsolataink hatásáról az életünkre, a jó és a rossz állandó harcáról, illetve a tudomány és a hit közti különbségekről. Ma már teljesen alap szinte, hogy a Westworld első évadát úgy ízekre szedték a nézők, hogy sokaknak az évadzáró előtt nyilvánvalóvá vált, mi is az egyik legnagyobb rejtély megoldása, és tényleg az is lett. A mai modern high concept sorozatgyártás egyik nagy kihívása, hogy hogyan lehet elmesélni egy komplex és grandiózus sztorit sok meglepetéssel úgy, hogy a figyelmes nézők Redditen ne lőjék le előre az összes poént azután, hogy napokat töltöttek minden képkocka elemzésével.
Voltaképpen ezt a trendet a Lost indította el úgy, hogy a legvégén rácáfolt az egészre. Tényleg szórakoztató és izgalmas volt minden héten az új rész után órákig böngészni a netet apró kis rejtélyekért, de közben ez elvitte a fókuszt a sokkal nehezebben megfogható üzenetről, és egy sokkal általánosabb konklúzióról. Cuse, Lindelof és Abrams olyat alkotott 20 éve, ami azóta is csak nagyon keveseknek sikerült azóta, és hiába lehet egyeseknek rossz szájíze egyes megoldások vagy akár a befejezés miatt, mindent elmond a Lost fontosságáról, hogy még húsz év után is van mit rajta elemezni, és ez valószínűleg még húsz év múlva is így lesz.
