Kétség se férhet hozzá, hogy ami a Rambo volt a 80-as, a Die Hard a 90-es (bár technikailag az első 1988-ban jelent meg), és, mondjuk, a Crank a 2000-es éveknek, az a mai modern filmgyártásnak a John Wick. Nyilván minden évtizednek megvannak a maga akciófilmes sikersztorijai, de az első John Wick 2014-ben valami olyat csinált, ami a szuperhősök és űrlovagok dominálta mozikban újra meghozta az emberek kedvét az akciófilmekhez.
A nemrég megjelent A Majomembert képtelenség nem a John Wickhez hasonlítani, viszont amíg Keanu Reeves gyakorlatilag halhatatlan férfiként mészárol le egy kisvárosnyi bűnözőt a kutyája miatt, a saját magát rendező Dev Patel képes volt sokkal mélyebb értelmet adni a soha véget nem érő, látványos és nagyon nyers erőszaknak.
A Majomember látszólag egy totálisan elátkozott projektként indult, az Y generáció számára a Skins brit tévésorozat lúzer, indiai tinifiújaként ismert Dev Patel ötleteként. Patel a kétezres évek kultikus brit tinisorozatából talán a legkomolyabb karriert futotta be, miközben Hollywood valósággal felzabálta az akkori stábot, és Nicholas Houlttól Kaya Scodelárión át Jack O’Connellig egy sor fiatal brit színész karrierje ível máig felfelé ebből a garnitúrából. Ebből a brigádból mégis Patel tűnik olyannak, aki igazán nagy dolgokra hivatott.
Patel a Skins után rögtön nagyon jól választott, a Gettómilliomossal egy olyan nyolc Oscart nyerő produkcióban tűnt fel, ami elvitte a legjobb filmnek járó díjat is. Az ez után következő Az utolsó léghajlító viszont olyan óriási blama lett, hogy az indiai származású színész azóta sem vállalt ennyire nagy költségvetésű projektet. Vállalt helyette viszont egy rakás remek szerepet: az elmúlt 10 évben olyan kritikailag sikeres produkciókban volt látható, mint a The Newsroom tévésorozat, az Oroszlán, a Hotel Mumbai, A zöld lovag vagy legutóbb a Wes Anderson első Oscarját érő kisfilm.
Egyszemélyes hadsereg
A Majomemberben viszont nemcsak a főszerepet alakítja, hanem részben ő írta a forgatókönyvet és teljes egészében ő rendezte a filmet is. Eredetileg Neill Blomkampot kérték fel a rendezésre, de ő visszautasította azzal az ötletet, hogy ezt Patelnek kéne rendeznie. Patelnek nem újdonság, hogy egészen alacsony költségvetésű produkciókban dolgozik (A zöld lovag mindössze 15 millió dollárból készült), de A Majomember még így is óriási feladat volt neki, pláne első rendezésként.
Alapból mindössze 10 millió dollárt szedtek össze hozzá, és a forgatás szinte minden pillanata el volt átkozva. Eredetileg Indiában forgatták volna, de aztán kitört a koronavírus-járvány, és addig-addig tologatták, hogy majdnem lefújták az egészet. Emiatt végül egy indonéz szigeten forgott a film nagy része, de még itt sem értek véget a viszontagságok:
- Az első akciójelenet forgatása során Patel eltörte az egyik kezét és több lábujját is.
- A koreográfia nagy részét újra kellett tanulnia egy kézzel.
- Egy jelenet miatt (ahol többször beleverik a fejét egy kézmosóba) elfertőződött a szeme.
- A csúszások miatt elvesztette a produkciós tervezőjét, illetve a John Wick-filmekben is dolgozó kaszkadőreit, ezért rengeteg jelenetet saját magának és a színészeknek kellett megcsinálniuk.
- Forgatás közben infarktust kapott és meghalt a fényeléssel foglalkozó stábtagjuk.
- Szabályosan könyörögnie kellett a producereknek, hogy ne kaszálják el a filmet.
- A végén pedig annyira kicsúsztak minden időből, hogy a produkción dolgozó könyvelők és világosító emberek ugrottak be eljátszani kisebb szerepeket.
(Források: The Wrap, Fandomwire, Entertainment Weekly, Rolling Stone)
De itt még nem értek véget a viszontagságok, mert hiába vette meg a Netflix 30 millió dollárért a forgalmazási jogokat, a végeredményt állítólag túl erőszakosnak ítélték meg az indiai közönség ízléséhez képest, ráadásul nem igazán tetszett nekik a politikai éle sem a történetnek. Ugyanis a sztori főgonosza mind külsőleg, mind retorikájában nagyon hasonlít a jelenlegi miniszterelnök, a hindu nacionalista Narendra Modira. Ezért sunyiban elkezdték árulni a filmet, és majdnem lelőtték az egészet, amikor felbukkant egy váratlan megmentő: Jordan Peele-nek, a Tűnj el! író-rendezőjének annyira tetszett a film, hogy bűnnek tartotta volna nem bemutatni a mozikban, ezért beszállt producerként, majd rávette a Universalt, hogy vegyék meg a jogokat potom 10 millió dollárért. Milyen jól tették!
Ez a bosszú minden, csak nem édes
Valamilyen szempontból érthető, hogy az indiai piacon elég erősen jelenlévő Netflix túl rizikósnak találta a projektet, de ez legyen az ő bajuk. Azért is a bajuk, mert
A Majomember simán az egyik legjobb akciófilm az elmúlt évekből,
és lazán ott van a helye a harcművészetet újraértelmező modern akciófilmek panteonjában, mint a sokszor említett John Wick- vagy az indonéz Rajtaütés-filmek.
A különbség annyi, hogy amíg John Wick már-már szuperhősök szintjén érinthetetlen és elpusztíthatatlan, a Rajtaütés pedig egy nagyon lineáris történet egy soha véget nem érő akciójelenettel, addig A Majomember minden pillanatán érezni a valódi tétet.
A történet szerint a főhős édesanyját gyerekként a saját szeme láttára gyilkolják meg és gyújtják fel az egész faluval együtt, emiatt bosszút forral minden felelős ellen. Csakhogy a felelősök között maffiózók, rendőrfőnökök és politikusok is vannak, így nemcsak egy szimpla bosszúállásról beszélünk: ez itt a legeslegkisebb ember egyszemélyes háborúja minden és mindenki ellen.
Ugyan szinkronosan láttam filmet, de annyira kevés benne a szöveg és a dialógus, hogy ez kivételesen alig-alig vesz el az élményből. Egyedül a méltatlanul alulértékelt Sharlto Copley dekódolhatatlan akcentusa billeg egy kicsit, de a fókusz nem is ezen van. Az elálló fülű tiniből sármos férfivá (a bizonyíték, hogy mennyit számít az arcszőrzet!) érő Patel arca és szemei mindent elmondanak, nincs is szükség nagyon felesleges dumálásra. Meg nagyon hely sincs neki, hiszen a jelenetek nagy része vagy szenvedésből és visszaemlékezésből, vagy egészen látványos verekedésekből áll. Bobby (a rendes nevét nem tudjuk meg a filmben) egy mexikói pankrációra nagyon hasonlító, maszkos ketrecharcosként kapargatja össze a pénzét, és hozzászokott ahhoz, hogy neki más szerep nem jut, mint majommaszkban agyonveretni magát apróért. De mindez egy hatalmas, egy életen át szőtt mesterterv része.
Bobby mestertervének a része szép szisztematikusan addig pofozni mindenkit, amíg eljut a legfelsőbb szintekre bosszút állni. De ezek nemcsak szimpla pofozgatások, hanem a legnyersebb, legvéresebb, legőszintébb harcjelenetek, amiket életemben láttam. Képzeljünk el egy véletlenszerű jelenetet a John Wickből azzal a különbséggel, hogy itt a főhős ugyan képzett, de nem egy tökéletes harcos, ő is komoly sérüléseket szerez, és bizony néha övön aluli, már-már parodisztikus megoldásokhoz folyamodik, hogy ne maradjon alul a harcban.
Az egyik legbetegebb jelenet egyértelműen az, amikor egy liftben végül foggal és szájjal nyomja bele a kést premier plánban az ellenfele nyakába, majd őrülten izzó szemekkel még csavar is rajta egyet.
Szinte az arcomon éreztem minden csonttörést, minden vércseppet és minden lila foltot.
Patel pedig percről percre válik egyre erőszakosabbá, agresszívabbá, vagyis szó sincs arról, hogy az elejétől egy tökéletes gyilkológépet néznénk, hanem van egy íve az egésznek.
Fontos még kiemelni, hogy az indiai és indonéz helyszínek elképesztően sokat dobnak a hangulaton, gyönyörűek a színek mindenhol, az operatőri munka pedig egyenesen pazar. A Gettómilliomos legjobb jeleneteit idézik az utcai részek, a harcjeleneteknél pedig annyira közel van a kamera, mintha valaki telefonnal a kezében próbálna meg lepörgőrúgni mindenkit. Jancsó Miklós fia, Jancsó Dávid vágóként dolgozott a filmen.
Vegyük ehhez hozzá az egészen parádés zeneválasztást, ami hol követi a trendeket, és indiai elemekkel kevert, döngetős hiphop, hol valami teljesen meglepő szám, de a csúcs egyértelműen az, amikor a Jefferson Airplane Somebody to Love-ja szép lassan átmegy egy psytrance remixbe. Életemben nem láttam még olyan filmet, ahol ennyire működött volna a goa, és még önazonosnak is mondható, hiszen az egész műfajnak indiai gyökerei vannak.
Egy majom mindenki ellen
A történet nyílegyenes, nincs benne semmi váratlan csavar vagy bármi meglepő, de egy ilyen mélyről jövő bosszútörténetnél ez nem is hiányzik. Mindent elmond helyette a kontextus: a transzokat érő inzultusok, a politikai és hatósági korrupció, a faji villongások és erőszakos leszámolások mind komoly gondokat okoznak Indiában, ahogy azt sem takargatja a film, hogyan viselkednek a gazdag európaiak, amerikaiak vagy britek egy ennyire szegény országban. Bobbynak semmi veszítenivalója sincs ebben a közegben.
Mégis emberi az ő története, mert minden ütése fáj nekünk is, minden sérülését magunkon érezzük, és minden fájdalma a mi fájdalmunk is – könnyű úgy éreznie magát az embernek, hogy legszívesebben egymaga elindulna bosszút állni a hatalmon utána. Bobby ezt megteszi, és hiába van nála minden erkölcsi és morális fölény, mégis csak arról van szó, hogy egy kvázi terrorista politikusokon és rendőrökön áll bosszút.
Hogy némi rosszat is írjunk: a történet néhol már bántóan kiszámítható, a mellékszereplők színészi teljesítménye azért hagy kívánnivalót maga után, és a fináléban feltűnő felmentősereg is picit lelógott a vászonról, de még így is sikerült a sok akció és filozofálgatás mellé konkrét jellemfejlődést is adni, és értelmet adni annak, hogy miért A Majomember a címe ennek a filmnek. Van ennek részben vallási háttere is, de egészen bravúros, mi lesz a főszereplőből az első és utolsó maszkos harcjelenete között.
A lezárás pedig még annak a lehetőségét sem veti el, hogy akár folytatás is készülhet, de kétlem, hogy Dev Patel még egyszer alávetné magát ilyen kemény fizikai megpróbáltatásnak. Nem is baj, mert A Majomemberen látszik, hogy egyszeri és megismételhetetlen teljesítmény, ami azért jöhetett létre, mert volt egy erős vízióval és kitartással rendelkező színész, aki inkább maga csinált mindent, mint hogy lemondjon erről a történetről. És ezzel mi, nézők jártunk a legjobban.
A Majomember április 11-től látható a magyar mozikban.