A Zöld lovag az a fajta film, amire angolul azt szokták mondani, hogy a saját dobjának ritmusára jár. Néha pedig fog egy kis törmeléket, fát, agyart, avart, fölé rak egy tálat, és azt veri, és arra masírozik tovább. A 2020-as évektől szinte teljesen idegen lovagköltemény-feldolgozás olyan, mintha a hetvenes évekből teleportálták volna ide, amikor nemhogy teljesen oké volt olyan fantasyfilmeket készíteni, amik furák voltak, hanem a furcsaságuk mellett még pénzt is hajlandóak voltak rá költeni. Mostanában csak ritkán bukkannak fel ilyen filmek: a Valhalla Rising vagy A zuhanás kettő olyan, amiből ki lehetne keverni. Szép, egyedi, markáns, ami nem nézi teljes hülyének a nézőjét, és ami megköveteli, hogy mi kövessük őt, és ne ő kövesse a mi elvárásainkat. Nem tökéletes, de a tökéletlensége még egy dolog, amiért szeretni lehet.
Hogy mennyire is fura 2021-ben ez a film, az nem az Arthur-legendában, a kosztümökben, a puritán díszletekben vagy a sokszor elidegenítő effektekben, hanem kapásból a főhősében keresendő. Nem abban, hogy Dev Patel játssza a középkori lovagot, Arthur király unokaöccsét, hanem abban, amilyen ember. Gawain ugyanis nem az a hős lovag, aki felpattan a lovára, hanem az a típus, aki inkább elszalad minden elől. Amikor először látjuk, csak azért nem szalad el az őt ébresztő vödör víztől, mert épp alszik egy bordély padlóján. Gawain ott töltötte a karácsonyi misét, de kis szundi után megy Arthur királyhoz, a kerekasztal mellé ülni.
Ahol egyszer csak megjelenik a címbeli zöld lovag, aki úgy néz ki, mintha Szauront fából faragták volna ki: hatalmas, az arca csupa kéreg és ág, a bárdját pedig egy darabból öntötték. A lovag azzal érkezik az asztalhoz, hogy lenne itt egy dolog, amire hajlandó. Most lecsaphatja őt bárki, azzal a feltétellel, hogy egy évvel később ezt a csapást vissza fogja adni az illetőnek egy zöld kápolnában. Gawain, a tapasztalatlan lovag készen áll a feladatra, hátha ezzel meglesz végre a szerinte méltó hírneve. A lovag fejét lecsapja, ráadásul a kölcsönkapott Excaliburral, a faember pedig fogja a levágott fejet, felkapja, és kijelenti: egy év múlva. Majd kilovagol a teremből. Gawain pedig következő karácsonykor megindul megkeresni a zöld kápolnát.
A Zöld lovag nagyjából az eredeti költemény történetét követi, de minden változtatás – például az, hogy hogyan és miért is jelenik meg az udvarban a lovag – egy érdekes csavart ad neki. A legérdekesebb viszont mindenek felett a film vizualitása, ami egyesíti a színpadias, nem feltétlenül realista díszleteket hosszú beállításokkal, pszichedelikus szűrőkkel, víziókkal, és pompázatos erdei képekkel. Az amerikai rendező, David Lowery, eddig nem pont arról volt ismeretes, hogy középkori legendákat dolgoz fel, de a mindennapi misztériumok eddig is mentek neki: talán a legjobb élőszereplős Disney-remake volt az általa készített Elliott, a sárkány, és hát elég jól bemutatta már azt is az A Ghost Story című filmjével, hogy mi történik a mindennapokban az e világi élet leplén túl. (Ebben a filmben a főszereplő szellem egy kivágott szemű lepedőként kóvályog múltban és jövőben.)
Lowery karrierje kezdetekor inkább tűnt egy Terrence Malick-tanítványnak, mint rendezői egyéniségnek, és mostanra már úgy tűnik, hogy mestert váltott, a Zöld lovagról az sem túlzás, ha valakinek Andrej Tarkovszkij jut eszébe. Vagy azoknak a fantasyregényeknek a borítói, amiket gyerekként szokott forgatni az ember, aztán azokból a borítókból elképzeli az egész történetet. Óriási, ködbe vesző látképek, a lefejezett zöld lovag, a természet közepén álló Gawain – mind olyan beállítás, amire energiát és főleg fantáziát pazaroltak. Illetve a francokat pazaroltak, mert jó helyre ment minden, bele abba, amit a szemünkkel látunk, és a fülünkkel hallunk.
Garantálom, hogy ha valakinek sikerül megnéznie, akkor lesz 2-3 dolog, amire nagyon sokáig emlékezni fog.
Lehet, hogy csak Dev Patelre (Gettómilliomos, Oroszlán), az alkalmatlan lovagra. Vagy a dupla szerepet játszó Alicia Vikanderre. Az először mintha medvealakban feltűnő Joel Edgertonra. Vagy az olyan bizarr részletekre, mint a látványosan beteg Arthur király, a vajákolást megpecsételő sperma vagy az egészen váratlan camera obscura. Vagy egyszerűen csak szórakoztatni fogja a néha modorosba – és olvashatatlanba – hajló fejezetre bontás, aminek néha a címeit ember legyen a talpán, aki kellő gyorsasággal ki tudja olvasni. Vagy a csigalassúságú tempó, amit csak néha tör meg a cselekmény.
A tempó és a sok-sok elidegenítés, töredezettség néha a kárára megy a Zöld lovagnak, és úgy megerőlteti az ember figyelmét, hogy azt hiszi, sokkal kevesebbet kap, mint amit valójában. Nem mondom, hogy Gawain lassú lovaglását a harcmezőn különösen izgalmas lenne nézni, még amikor Barry Keoghan is odakerül mellé, az én figyelmem arra kezdett el kalandozni, hogy vajon mennyi a látványból a díszlet, és mennyi a CGI. Ugyanezek a kérdések dolgoznak bennem minden egyes Roy Andersson-filmnél is, de ott tuti, hogy a svéd rendező mindent megépített. A Zöld lovag csak ezt az illúziót adja, amúgy elég jól.
Ahogy a története is. Az első bekezdésben azt írtam, hogy ez szinte teljesen idegen a mai kortól, mintha valami extrém elvágyódás lenne valami varázslatosabb, egyszerűbb, erőszakosabb korba. De azért meg lehet találni a mi időnkben is azokat az embereket, akik a dicsőségért feláldozzák a jövőjüket.
A Zöld lovagot (Green Knight) a Karlovy Vary-i filmfesztiválon vetítették, műsoron kívül. A jelenlegi állás szerint Magyarországon nem fog moziba kerülni.
