Túl messze kell elmenni ahhoz, hogy kiderüljön, milyen messze is mehetsz
– mondta egy hatvanas évekbeli előadásában a Nobel-díjas német író, Heinrich Böll, aki később lényegében ezzel a maximával magyarázta a hetvenes évek Németországát megrázó szélsőbalos terrorizmust is. Az HBO március végén debütáló The Truth vs. Alex Jones (kb.: Alex Jones az Igazság ellen) című dokumentumfilmje isazt a kérdést járja körül – na jó, inkább pedzegeti –, milyen mélységekig lehet alászállni a valóság tagadásában, a cinizmusban és embertelenségben; és hol van az a pont, amikor egy több százezer követőt befolyásoló amerikai konteósra áldozatai ráborítják a bilit.
Az alapanyag még egy kétbekezdéses hírcikkben leírva is brutális (itt írtunk róla részletesebben): 2012. december 14-ének reggelén a húszéves Adam Lanza betört a Connecticut államban található Sandy Hook általános iskolába, és lelőtt 26 embert, majd magával is végzett. Az áldozatok közül húszan hat-, illetve hétéves gyerekek voltak. A tömeggyilkosság híre azonban az együttérzésen kívül fals visszhangokat is kiváltott. A kétezres évek messze legismertebb és legbefolyásosabb konteópápája, Alex Jones, teleharsogta az internetet azzal, hogy az egész csak színjáték volt, a kamerák elé álló gyászoló szülő az FBI ügynök-színésze; és a megrendezett „tömeggyilkosságra” hivatkozva a kormányzat el fogja venni a Becsületes Amerikai Polgároktól a fegyvereiket, és a lefegyverzett Egyesült Államokat betereli majd az Új Világrendbe.
A milliós nézettségű InfoWars című műsorában Jones rendszeresen kifigurázta az áldozatok nyilvánosság elé lépő szüleit, trollok ezreit uszította az áldozatok emlékére létrehozott csoportokra, oldalakra, sőt a gyászoló családok zaklatására.
A szülők abba a józan ésszel nehezen felfogható helyzetbe kerültek, hogy annak az eseménynek a valóságáért kellett harcba szállniuk, amit a legszívesebben kitöröltek volna az életükből.
Végül azonban az egymással összefogó szülők az Egyesült Államok jogtörténetének legnagyobb kártérítésiper-sorozatát zúdították Alex Jonesra. 2022 folyamán a bíróságok összesen 1,5 milliárd dolláros (akkori értékén kb. 583 milliárd forint) kártérítést ítéltek meg az influenszer áldozatainak.
„Emberi lényként bizarr azt megélni, hogy semmiben sem reménykedhetsz”
Az HBO különböző platformjain látható filmet producerként és rendezőként is az ismert és termékeny brit dokumentarista, Dan Reed jegyzi. Reed Michael Jackson zaklatásaitól a Capitolium ostromáig az elmúlt évtizedek tucatnyi botrányos/felkavaró ügyéről készített már dokumentumfilmet, és most is egy letisztult szerkezetű, a beszélő fejeket, archív videókat és a tárgyalótermi felvételeket jó ütemben vegyítő alkotást tett a képernyőre.
Az Alex Jones az Igazság ellen alapvetően egy tárgyalótermi dokudráma; a konteós perére, a tárgyalás résztvevőinek mimikájára és gesztusaira koncentrál. Ehhez azonban szükség van a szembenállás felvezetésére, és ez Reednek elég jól sikerül. Egy feszes összeállításban bemutatja, hol is tartott 2012-ben Alex Jones, és plasztikusan ábrázolja, milyen is a hangulata, a lendülete az InfoWars műsorainak. Mivel Magyarországon szerencsére az Alex Jones-izmus (még) jórészt ismeretlen, ezért megpróbálom leírni.
Képzeljenek el egy 100 kilós napbarnított bohócot, aki a műsor előtt a szerkesztőjétől kap egy kazalnyi hírt kinyomtatva, azokon felbassza magát, és máris foroghat a kamera, ami előtt Alex Jones szabályosan elpantomimezi az általa kitalált vagy előkapart összeesküvés-elméleteket.
A másik felvezető szál nem is szál, hanem egy érzelmi taserezés, ami a Sandy Hookban lemészárolt gyerekek utolsó reggelének elbeszélésével kezdődik, majd az ügyben nyomozó tiszt részletes beszámolójával folytatódik – a rendőr nyilván nem először adja elő a történteket, de az emlékek súlya alatt láthatóan összeroppan. Ezután jönnek a film főszereplői, az áldozatok szülei, akik elmesélik, milyen volt az, amikor hallották az első híreket, amikor kiderült, hogy gyerekük is az áldozatok között van, vagy amikor látták gyerekük (még egyszer, az áldozatok többsége 6-7 éves volt) holttestét. Ahogy egyikük egy archív felvételen a tetthelyről kijövet elmotyogta:
Emberi lényként bizarr azt megélni, hogy semmiben sem reménykedhetsz. Nem tudod, erre hogyan reagálj.
Erre a megrázkódtatásra eresztette rá Jones a gyűlölettől csöpögő konteóját, csinált karikatúrát a zokogó szülőkből, és uszította rá a trollokat az áldozatok emlékére létrehozott honlapokra. A filmben látszik, hogy a szülőket még a mai napig is sokkolja a teljesen váratlan fordulat; a durva doxolások (angolul doxing; korábban titkos vagy csak nehezen elérhető személyes információk összegyűjtése és közzététele – a szerk.) legdurvábbika, amikor az egyik anya elmeséli, kapott olyan levelet is, amelynek írója elmesélte neki, hogy megkereste, és levizelte a gyereke sírját, és azzal is megfenyegette őt, hogy ki fogja hantolni a holttestet.
Az Alex Jones által elindított konteó ráadásul nem csak egyszeri böfögés volt, a filmből kiderül, hogy a „Sandy Hook egy megrendezett színjáték” visszatérő témának számított az InfoWarsban, a témának egy állandó „szakértője” is volt – retinába égő jelenet, ahogy az iskola felügyelőbizottságának tagjai emberfeletti önfegyelemmel hallgatják Alex Jones a nyílt napra delegált emberének „kérdéseit”. Az egészet pedig a narratíva szerint kizárólag a haszonszerzés vezérelte: az InfoWars stábja pontosan látta, hogy a Sandy Hook-konteót kitárgyaló részekre harapnak a nézők, ezért vissza-visszatértek az ügyre. A megugró nézettségből ráadásul nemcsak különféle hirdetéseken keresztül csurgott vissza a profit, hanem a saját webshopban forgalmazott, Alex Jones legaljább tévéshopos promóciónál is ripacskodóbb módon tukmált – táplálékkiegészítők csodaszerek megrendelései is megugrottak.
A filmnek egyébként is a legnagyobb erőssége az ütős mozzanatok halmozása:
- amikor az egyik anya felmosolyog könnyeiből, és kijelenti, hogy a perrel totálisan meg akarja semmisíteni Alex Jonest;
- ahogy az eleinte pökhendi konteósról a tárgyalóteremben lemállik a magabiztosság, és torokműtétjére panaszkodva, szánalmas műköhögések közepette cukorkát bontogat a vádlottak padján; vagy
- amikor megpróbál odafurakodni a vádlottakhoz, hogy bocsánatkérést mímelve a kamerák előtt tagadja le felelősségét.
És valóban meg lehet bizonyosodni arról, hogy
Alex Jonesnak nincs gerince sem a saját nézetei mellett való érveléshez, sem az őszinte megbánáshoz; az összeesküvés-gyártó influenszerek pedig valójában nem az igazságot akarják kimondani, hanem a saját fanatikusaikat akarják megfejni.
Hiányzik az igazság néhány szelete
Azonban az emlékezetes jeleneteknek, a nagy letisztultságnak, a Jones és az őt vádló szülők sokrétű gesztusain való időzésnek megvan az ára: az az igazság, amelynek vállalása a film egyik legfontosabb morális üzenete. Az igazságnak ugyanis egy dokumentumfilmben nem kellene megtorpannia a bemutatott ügy mögötti kontextus előtt.
Márpedig az Alex Jones az Igazság ellen elszörnyülködik azon, hogy Alex Jones dollártízmilliókat (a periratok szerint csak 2015 és 2018 között 165 millió dollárt) keresett az InfoWarsra tóduló látogatókra rásózott csodaszerekből, de közben arról hallgat, hogy az oldal 2010-es években élvezett gigantikus népszerűségét nem az organikus növekedésnek, hanem a közösségi platformok Jonesénál nem kevésbé cinikus forgalommaximalizáló törekvéseinek köszönheti. Ahogy azt sokan feltárták már – én Max Fisher The Chaos Machine című könyvéből ismerkedtem meg a jelenséggel –, Alex Jones a Facebook, de még inkább a YouTube elborult szélsőségeseknek kedvező algoritmusainak egyik első kedvezményezettje volt (tanulságos, hogy a videómegosztó és annak 2023 elején leköszönő vezetője, Susan Wojcicki, egészen 2021-ig nem került olyan kritikai kereszttűzbe, mint a Facebook vagy a Twitter), és a videómegosztó összefoglaló néven „ampligandá”-jának köszönhetően 2016-ban az InfoWars műsorai váltak a YouTube legnézettebb választási tartalmaivá. És arról sem esik szó, hogy miután Jones elveszítette a legnagyobb nyilvánosságot biztosító platformjait, decemberben Elon „Szólásszabadság” Musk visszasegítette őt a Twitterre.
És miközben az egyik perben a szülőket képviselő ügyvéd arra figyelmeztet, hogy „Meg tudtuk oldani az Alex Jones jelentette problémát, de nem tudjuk megoldani azt a nagyobb problémát, ami ezt az ügyet megalapozta”, a készítők nem nevesítik, mi is ez a „nagyobb probléma”, és ennek a nagyobb problémának a szereplői meg sem jelennek. Már az is visszás, hogy Reed és alkotótársai nem akartak belenyúlni az Egyesült Államokra – és nyomában már a világ egyre több országára – jellemző politikai polarizáció darázsfészkébe, az pedig súlyos hiányosságnak tűnik, hogy a filmben egyetlen, a „megrendezett mészárlás” konteójának bedőlő egykori zaklató sem jelenik meg, csak Jones hajdani – részben bűnbánó – munkatársai szólalnak meg.
Az is zavaró, hogy miközben a forgatókönyv Alex Jones bírósági kálváriájára és a meghurcolt szülők 2022-es győzelmére fut ki, a vége főcím előtt egy felirat közli, miszerint Jones a fizetés elkerülésére magáncsődöt kért, a kártérítés kedvezményezettjei a mai napig sem kapták meg a pénzüket, az InfoWars pedig szabadon működhet. Mivel ezek a fejlemények elég nagy csavart adnak a történetnek, igazán elfértek volna magában a filmben.
Így annak ellenére, hogy az amerikai kritikusok által nagyra tartott film három perc híján két óra hosszú, nem több, mint egy érzelmi bungee-jumping az összeesküvés-elméletek világába. Az ugrásból felmerülve a megértés helyett inkább csak benyomások maradnak meg a konteókat hajtó cinizmusról és exhibicionizmusról, és nem éreztem úgy, hogy a film olyan messzire merészkedne, hogy kiderüljön, milyen messzire is nyúlnak az Alex Jones-jelenség szálai.