A kereskedelmi tévézés már rég nem csak a tehetségkutatókról és céltalan celebműsorokról szól, az utóbbi években a hazai kínálatban is találkozhattunk főzős vetélkedőktől a legózásig egészen sok mindennel. Ahogy arról korábbi After+ adásunkban is beszéltünk, tavaly főleg az RTL járt élen az új, nem feltétlenül megszokott formátumok honosításában, mint például a már említett Lego Masters, a tévénézők reakcióit középpontba helyező Kanapéhuszárok, vagy éppen a gyilkosos szerepjátékműsor, az Árulók.
Így év elején a TV2 is felült a vonatra, ők a német licencű Bares für Rares című koncepciót vették meg, ami itthon a Kincsvadászok címet kapta. A műsorban az RTL-es Cápák közötthöz hasonlóan átlagemberek próbálnak szakértők pénzéhez jutni, csak itt nem befektetőkről van szó, hanem régiségkereskedőkről, művészettörténészekről és galériatulajdonosokról, a szóban forgó portéka pedig nem valamilyen üzleti modell, vagy újonnan feltalált termék, hanem különböző régiségek és antik tárgyak.
A „zsűri” tagjai közti kémia még kicsit ingatag, a sorból elsőre kicsit kilógó Fejes Tamás – aki a műsor elmondása szerint nagy hangszergyűjtő, valamint régiségkedvelő, egyben a Tankcsapda dobosa is – felel a poénokért, a többiek pedig javarészt az ezek feletti kellemetlenkedésért. Az első delikvenst például egyből a nagymamája párkapcsolati szokásaival traktálják, de később is előfordulnak övön aluli beszólások. Pedig a Kincsvadászok egy meglepően kulturált műsor, amelyben a zsűri elé járulókkal először egy szakértő beszélget az adott tárgyról Till Attila társaságában, akinek a jelenléte abban merül ki, hogy folyamatosan úgy vigyorog, mintha a tarkóján húznák össze a fejbőrét.
Klasszikus értelemben vett műsorvezetőre ugyanis semmi szükség, az eladók jönnek, beszélgetnek az értékbecsüssel a 20. századi francia falikárpitjukról vagy ezüst gyümölcsöstáljukról, aztán bemennek a kicsit túltolt, romkocsma jellegű stúdióba a vevők elé, hogy megpróbáljanak egy jó üzletet kötni. Itt aztán elkezdődik egy hullámzó színvonalú alkudozás, amit dr. Katona Szandra és Fertőszögi Péter jelenléte emel a leginkább. Ők azok, akik a legtöbbet teszik hozzá ezekhez a párbeszédekhez, az ő szájukból és a szakértőktől hangzik el a legtöbb érdekes, fontos információ.
Ez a Kincsvadászok nagy erénye: remek érzés intelligens, művelt embereket látni, hallani a tévében hétköznap, főműsoridőben.
Még akkor is, ha a koncepció sokszor érezhetően eltolódik a Kőgazdag fiatalok kaliberű nagyzolás irányába. A kis asztalról, táskából, pénztárcából előkerülő százezreket (ami hangsúlyozottan a vevők saját pénze!) mindig nagyon akkurátusan megmutatja nekünk a műsor. Ettől függetlenül elvitathatatlan például Fertőszegi gesztusa, amellyel egy 800 ezer forint fölötti összegért megvásárolt palástot fel is ajánl egy múzeum számára restaurálásra, majd kiállításra, illetve a műsor alapvető kulturális, már-már ismeretterjesztő szándékát is érdemes kiemelni.
Furcsa, és kicsit szomorú, hogy a Kincsvadászok egy-egy epizódja mindössze 40 perc, reklám nélkül mindössze négy adásvétel fér bele a műsoridőbe. A konkurencia jóval kevésbé ambiciózus Kanapéhuszárokjába is beleszuszakoltak egy szünetet, itt is bőven el tudtam volna viselni még egy kanyar régiséget egy reklámblokk után.
A Kincsavadászok meglepően ártalmatlan, kulturális célú műsor, amivel talán kicsit mostohán bántak a gazdái, pedig az említett német anyasorozat már 10 éve fut, és mi vagyunk a tizedik ország, amely átvette. Reménykedem benne, hogy itthon is sikere lesz, és elég embert érdekel ahhoz, hogy megvesse a lábát, mert hiába hat kissé céltalannak egy epizód után, összességében mégis arról van szó, hogy művészettörténészek beszélnek műtárgyakról a tévében, aminél szinte csak rosszabbat tudok elképzelni.