A Csillag születik nem egyszeri kísérletezés volt, nagyon úgy tűnik, hogy a hollywoodi színészek krémjéhez már régóta csatlakozó Bradley Cooper rendezőként is legalább ilyen szintű elismertségre törekszik. Ambícióból és tehetségből nem szenved hiányt, de a Leonard Bernsteinről szóló életrajzi filmjét túlságosan áthatják a műfaji klisék és az érzés, hogy kendőzetlen Oscar-vadászatot látunk.
A zenei ikonokról szóló életrajzi filmek ismét nagy trendjüket élik Hollywoodban, és ezek rendszerint nemcsak a mozipénztárnál teljesítenek jól, hanem az akadémiánál is. Ami jelentősen megkülönbözteti a Netflix által gyártott és a velencei filmfesztiválon debütáló Maestrót a Bohém rapszódiától vagy az Elvistől, hogy nagy profitot nem érdemes várni tőle. Leonard Bernstein a komolyzene kedvelőinek körében legendás alak, és a pályatársaihoz képest ő tudott leginkább bekerülni a szélesebb köztudatba – főként a West Side Story zeneszerzőjeként –, de megkockáztatom, hogy nincs box office-ban mérhető Bernstein-rajongótábor.
Úgyhogy már ezért is gyanús, hogy szerelemprojektről van szó, amit egyébként Cooper két óriástól örökölt. Eredetileg Martin Scorsese tervezte elkészíteni a filmet, de helyette inkább Az írt választotta, majd Steven Spielberg lett a következő jelölt, aki végül a Csillag születiket látva döntött úgy, hogy rábízhatja az önként jelentkező Cooperre a feladatot. Scorsese és Spielberg producerként jegyzik a filmet, és két ilyen név a stáblistán már önmagában legitimálja Coopert mint rendezőt. Aki egyébként brutális feladatot vállalt magára, mert az egy dolog, hogy magát rendezte a filmjében, de mindezt több kiló maszkban, miközben lényegében elsajátította a karmesterkedés művészetét is.
A hatalmas vállalás okát viszont nehéz megtalálni, ha eltekintünk attól a cinikus megfejtéstől, hogy Cooper Oscar-díjakat akar magának.
A Maestro egy Bernstein-idézettel indul, és ezekről mindig lehet tudni, hogy a film tézisét foglalják magukba. „Egy műalkotás nem válaszokat ad, hanem kérdéseket provokál, a lényegi jelentése pedig az egymásnak ellentmondó válaszok feszültségében rejlik.” Cooper filmje valóban kérdéseket provokál, de azok leginkább olyanok, hogy „kinek szól ez?”, és „mit akar mondani Bernsteinről?”.
Miután az életrajzi filmeket érő egyik leggyakoribb (jogos) kritika, hogy olyan érzés őket nézni, mintha Wikipédia-bejegyzést olvasna az ember, Cooper jó ráérzéssel döntött úgy a társforgatókönyvíró Josh Singerrel (Spotlight, Az első ember) együtt, hogy Bernstein személyiségének és életének egy bizonyos aspektusára, a feleségével való viharos kapcsolatára koncentrálnak. Bernstein biszexuális volt, és több férfivel is viszonyt folytatott a házassága alatt, de feleségével nagyon szoros kapcsolatot ápolt annak tragikusan korai haláláig – ez a kettősség már önmagában gazdag alapanyagot szolgáltat egy párkapcsolati drámához.
A Bernstein feleségét, Feliciát alakító Carey Mulligan a film egyértelmű csúcspontja: egészen fantasztikus a lehetetlen helyzetbe ragadt nőként, aki ha boldoggá akarja tenni élete szerelmét, kénytelen osztozni rajta. Mulligan a naiv szerelmes lánytól a dühös megcsalt nőn át a megbocsátó asszonyig járja végig Bernsteinék házasságának különböző stációit, Felicia küzdelme a rákkal pedig a film legmegrendítőbb jeleneteit adja.
A Maestro empátiával vizsgálja egy komplex házasság anatómiáját, elkerülve a könnyű megoldások és a moralizálás csapdáját.
Csakhogy ettől még nem tudja levetkőzni életrajzi film voltát, és ez főként Cooper Bernstein-imitációján csapódik le. A Maestro előzetese felháborodást okozott a színész-rendező prosztetikus orra miatt, aminek méretét többen indokolatlanul nagynak találták, és a szigorúbbak az antiszemita karikatúrák zsidóábrázolásához tették hasonlatossá. A maszkmester Kazu Hiro munkája viszont nem (csak) az orrméret miatt kizökkentő. Technikailag elképesztő teljesítmény, ahogy Cooper a huszonévestől a hatvanévesig megjeleníti Bernstein különböző életszakaszait: hihetetlenül részletgazdag a maszkja a jellegzetesen szolibarna bőrszíntől az öregkori májfoltokig. Ugyanakkor annyira azért mégsem hiteles, hogy egy pillanatig is el tudjunk attól vonatkoztatni, hogy Bradley Coopert látjuk több réteg prosztetikus sminkben imitálni Bernsteint.
Bernsteinként Cooper inkább a megdöbbentő átalakulást és a pontos utánzást pipálja ki ahelyett, hogy egy igazinak érződő karaktert alkotna meg. És bár a korábbi Oscar-díjazottakon végignézve lehet tudni, hogy az akadémia az előbbit tekinti magasabb szintű színészi teljesítménynek, számomra nem kérdés, hogy Cillian Murphy – aki Cooper legnagyobb vetélytársa a legjobb férfi főszereplő kategóriában – messze Oscarra érdemesebb alakítást nyújtott az Oppenheimerben. Ami szintén életrajzi film, mégis egy karaktert látunk, nem egy attrakciót. De nem is kell az Oppenheimerig menni, hiszen ebben a filmben Carey Mulligan szolgáltatja az átélhető alakítást, aki megtarthatta a külsejét és normális beszédhangját – ellentétben a végig orrhangon beszélő és elmaszkírozott Cooperrel.
Hiába fókuszál a házassági drámára, Cooper nem bír ellenállni a kísértésnek, hogy betegyen egy jelenetet a Bernstein házaspárral készült tévés interjúról, amiről már a film nézése közben is lehet tudni, hogy felkerülnek majd az internetre az interjú archív felvételeit és a filmbéli jelenetet egymás mellé helyező videók, és ezt nézve mindenki elámulhat a tökéletes hasonlóságon. A film csúcsjelenete szintén hasonló célokat szolgál: Cooper egy hat és fél perces vágatlan snittben rekreálja Bernstein karrierjének legendás pillanatát, amikor 1973-ban levezényelte Mahler Feltámadás szimfóniáját az angliai Ely-székesegyházban. Mutatványnak lenyűgöző, csak éppen ezt a hat percet lehetett volna arra is használni, hogy kiderüljön, Felicia miért ment vissza a csélcsap férfihoz: a jelenet alapján elég volt látnia ezt az előadást, és mindent megbocsátott a hatására.
Bár Cooper végig kreatívan válogatja az adott jelenethez illő Bernstein-szerzeményeket aláfestő zeneként, a több mint kétórás film alatt keveset tudunk meg a művészetéről.
Az egyedüli kézzelfogható információ, amit a zenéhez fűződő viszonyáról megtudunk, hogy Bernstein küszködött a karmester és zeneszerző szerep közötti választással, ami jó nyom lehet a megfejtéshez, hogy mi vonzotta Coopert a történetében. Ezt a konfliktust ugyanis párhuzamba lehetne állítani Cooper saját karrierjével is, aki talán pont azt a kérdést teszi fel éppen magának, hogy inkább legyen a legnagyobb mesterek vízióinak életre keltője (színészet/karmesterkedés) vagy kockáztatva váljon a víziók alkotójává, még ha esetlegesen ezért kevesebb elismerést kap (rendezés/zeneszerzés).
Esélyes, hogy a bernsteini utat választva egyikről sem mond le, és nem is érdemes, mert hibái ellenére a Maestro szép rendezői teljesítmény. Cooper jó érzékkel találja meg, hogy mikor kell közel vinni a konfliktushoz vagy éppen távol tartani a kamerát, és van pár egészen virtuóz megoldása; kezdve rögtön az egyik első, szinte teljes sötétségben játszódó jelenettel, amikor a fiatal Bernstein megkapja az életét megváltoztató telefont egy karmesteri beugrásról, vagy Felicia és Lenny hálaadásnapi nagy veszekedéséről, aminek hátterében a lehető legváratlanabb módon cameózik Snoopy.
A Csillag születiket is fényképező Matthew Libatique képei jobbat érdemelnének a Netflixnél, és bár az előzetes láttán még húztam a számat az elcsépeltnek ható fekete-fehér és színes idővonalak váltakozása láttán, a film kontextusában remekül működik a klasszikus screwball komédiákat idéző, pörgős és felszabadult kezdeti korszak színbeli leválasztása a nehéz házasság későbbi éveitől – a színváltás időpontja emellett érzésre leköveti a fekete-fehér korszakot váltó színes film megérkezését is.
A 2018-as Csillag születikkel Cooper egy olyan párkapcsolati drámát készített két művész bonyodalmas kapcsolatáról, amit nem kötnek gúzsba az életrajzi filmes klisék. A Maestróban ugyan vannak az első filmhez hasonlóan erős jelenetek és alakítások, de pont azért nem tud felérni a rendezői debütáláshoz, mert a karakterek és a kapcsolatuk kellő kibontásának rovására mennek a kötelező műfaji elemek. A címbéli maestrónak állított méltó megemlékezésként pedig egyáltalán nem működik a film, mert Bernstein helyett sokkal inkább szól Bradley Cooperről.