2021. december 7. – 20:04
A West Side Story 1961-es filmváltozata a nyitány után New York városáról készült légifelvételekkel kezdődik, ahol a nagyváros mintha egy makett lenne, vagy egy térképasztal. A 2021-es változat viszont romokkal kezdődik, szürke sittel, ami azokból a házakból keletkezett, amelyeket majd ez a város beáldoz a jövő érdekében. Úgy fest a nyugati városrész, mint egy tájkép csata után, egy olyan háborúban, ahol egyetlen golyót használnak, az viszont mindig eltalálja az épületeket, amiknek az ablakain úgy festették oda az X-eket, mintha halott képregényfigurák lennének. Hirtelen az egész világnak van tapintása, van tartalma, van élete azon az osztályteremnyi figurán kívül, akik hatvan évvel ezelőtt szerepeltek benne.
A West Side Story 1961-es változata az amerikai filmgyártás egyik nagy klasszikus musicale, aminek a sikerét és a temérdek Oscar-díját nehéz egyetlen emberhez kötni, kellett hozzá Stephen Sondheim (nemrég elhunyt) dalszövegíró, Leonard Bernstein zeneszerző, Robert Wise rendező, Jerome Robbins koreográfus és kirúgott társrendező, New York utcái, New York utcái egy stúdióban felépítve, és kellettek hozzá olyan remek színészek, mint Rita Moreno vagy George Chakiris.
Még ma is lenyűgöző vizuálisan, de nehezemre esne tökéletesnek nevezni: a Puerto Ricó-i szerepeket játszó színészeket látványosan barnábbra sminkelték (még az egyébként Puerto Ricó-i származású Morenót is), Natalie Wood karibi akcentust imitál, Richard Beymer a másik főszerepben teljesen elveszettnek tűnik. De ezeknél nagyobb baj, hogy a drámai jelenetek eltörpülnek a tánchoz, zenéhez és dalokhoz képest, ami, hát rendben, musicalről van szó, de a West Side Story kiindulópontja egy sorsszerű, Rómeó és Júlia-alapú dráma, aminek a tragédiájának viszont nem hajlandó teljesen megadni magát.
Hogy lehet egy ilyen történetet, egy ilyen közeget, egy ilyen megközelítést a 2020-as évekre adaptálni? Steven Spielberg és Tony Kushner forgatókönyvíró a legjobb megoldást találták rá.
Amit lehetett, úgy hagytak, amit lehetett, gatyába ráztak, és amit lehetett, mélyítettek. A West Side Story egy pompás musical, tele szemet gyönyörködtető, grandiózus, elképesztő energiával megrendezett táncjelenetekkel, nagyon jól válogatott szereplőkkel, sokkal lendületesebb történetmeséléssel és kevésbé stilizált, kézzelfogható világgal. Amit Spielberg és Kushner változtat, azzal mélyíti a szereplőket.
Tony (Ansel Elgort) nemcsak egy volt bandatag, aki szívenütötten kódorog a sikátorokban, hanem egy börtönviselt srác, aki próbálja rendbe szedni az életét, és minden balhét maga mögött kell hagynia, ha nem akar visszakerülni a rácsok mögé. Riff (Mike Faist) sokkal érdesebb és veszélyesebb figura, mint a babaarcú artista Russ Tamblyn volt az eredetiben. Bernardo (David Alvarez) csibész, de veszélyes bokszoló is. Maria (Rachel Zegler) pedig tényleg egy 18 éves lánynak tűnik, aki a gazdagok áruházában takarít.
Az a pár háztömb, ahol a cselekmény jelentős része játszódik, szintén sokkal karakteresebb, akár kinézetben, akár abban, hogy valódi negyednek tűnik, nem csak díszletnek. Az eredetiből hiányzó fekete közösség itt már megjelenik a pálya szélén, járókelőként, takarítóként. Nincsen komoly szerepük, hiszen ez nem az ő történetük, ez a bevándorlókról szól, nem a behurcoltakról – de mégis, azzal, hogy néha felbukkannak, Spielberg és Kushner is tudomásul veszik, hogy léteztek.
Azt, gondolom, mondanom sem kell, hogy senkinek sincsen már mázolva az arca, hogy kreolnak tűnjön. A Puerto Ricó-i karaktereket mind latin-amerikai, javarészt ismeretlen színészek játsszák. És ami 2021-es woke-ságnak tűnik, az mind a hatvan évvel ezelőtti változatból maradt meg: itt is van transz karakter (Iris Menas), aki a férfiak megbecsülésére hajt,
és itt is arról szól az America című dal, hogy pompás hely ez az ország, ha fehér vagy.
A legnagyobb változás a történetben egyértelműen az, hogy a környék kisboltját vivő Doc karakteréből Doc özvegye lett, ez pedig remek lehetőséget adott, hogy visszahozzák Rita Morenót. Moreno a bemutató után lesz kilencvenéves, de ez láthatólag nem akadályozza meg abban, hogy még mindig erős jelenléte legyen, és egy dalt is kap: ebben a változatban ő énekli a Somewhere-t, Spielberg pedig egy adott ponton úgy vág, hogy a kép áttűnik a színésznő és az Anitát alakító Ariana DeBose között. Az 1961-es változatban Moreno játszotta Anitát, Oscar-díjat is nyert vele, azzal az egy darab áttűnéssel pedig olyan, mintha most örökre átadná ezt a szerepet másnak.
Spielberg már megint elemében van, bár hirtelen nem tudok mondani olyan pillanatot a karrierjéből, amikor ne lett volna. A West Side Story annyira lüktető, energikus, hogy néha duplán kell venni a levegőt hozzá, hogy tartani tudjuk a tempóját. A kamera pörög, forog, megbillen, elszáll, földet ér, és még akkor sem mindig bír a fenekén maradni, amikor emberek csak beszélgetnek.
Elég csak megnézni azt, ahogy Tony és Maria először találkoznak a táncon: a két főszereplő bemegy a lelátó mögé, ahol a reflektorfények úgy bevernek a képbe, mintha földönkívüliek szállnának le körülöttük. Amikor pedig rajtakapják őket, akkor látjuk, hogy életük legszebb romantikus pillanatát gyakorlatilag felmosóvödrök és elhajigált tornaeszközök között élték meg. Spielberg és Janusz Kaminski nem hagynak ki egy lehetőséget sem arra, hogy a film valahogy kinézzen, legyen benne valami vizuális érdekesség. Ez nem a lapos szürkeség, a szappanoperára fényelt dráma, amitől akár félni is lehetett előre.
Már csak azért sem lapos szürkeség, mert lenyűgöző musicaljelenetek vannak benne, minden csupa élet, mozgás. Van valami felvillanyozó abban, hogy igazi, valódi emberi testeket nézünk, amik elképesztő ritmusban képesek még elképesztőbb dolgokat művelni úgy, hogy az egyértelműen örömet okoz.
2021-nek sokan úgy álltak neki, hogy ez a musicalek éve lesz, de végül Magyarországra nem jutott el olyan sok, az In The Heights és a az Egyesült Államokban csúfosan bukó Dear Evan Hansen is lekerült a hazai mozik műsoráról még a premier előtt, a Tick, Tick… Boom!, az Everyone's Talking About Jamie és a Hamupipőke pedig csak a streamingszolgáltatókon látható. Ha valaki nagy vásznon, rendes hangerővel akar musicalt látni, a West Side Story az egyetlen esélye. De az is biztos, hogy nem fogja megbánni.
A West Side Story december 9-től látható a magyar mozikban. Ha valaki a szinkronos változatra vált jegyet, kivételesen az sem jár rosszul: a dalok feliratosak.
