Hat napra kicsekkoltunk a valóságból, és csoda, hogy élünk

És még mindig olyan, mintha az Island of Freedomra érkezne meg az ember?

– kérdezi tőlem a lakótársam, miután hat nap távollét után újra találkozunk a lakásunk konyhájában. Én egyelőre darabokban, a fejem és fülem még mindig zúg a dübörgő zenétől, a torkom fáj, így röviden csak annyit tudok kinyögni, hogy „hát nézd, az emberek úgy öltöznek, olyan extravagánsan, ahogy akarnak, és nekem az volt az érzésem, hogy mindenki nyitott, bárkihez oda lehetett lépni beszélgetni”. Nem tudom pontosan, hogy erre a válaszra volt-e kíváncsi, és azt sem, hogy mindenkinek ezek ugranak-e be elsőre, ha arra gondol, milyen lehet a szabadság szigetén, vagyis a Sziget Fesztiválon. Fogtam a vízzel megtöltött poharam, bementem a szobámba, lehúztam a redőnyömet, és végre lefeküdtem aludni – múlt csütörtök óta először csendben.

Abban már az elején biztos voltam, hogy nem lesz egy leányálom kint sátrazni a Szigeten elejétől a végéig. Már jó párszor átéltem hasonlót, és tudtam, hogy ilyenkor az ember egy rövid időre kicsekkol a valóságból, és egy totál más téridő-kontinuumba kerül. Az életre szóló koncertek és bulik mellett a Sziget-lakónak be kell vállalnia, hogy mindennap órákon át kutyagol A-ból B-be, majd onnan vissza (én 118  490 lépést tettem meg a fesztivál ideje alatt a telefonos applikációm szerint, ennyi erővel Barcelonának is nekivághattam volna gyalog, és lehet, hogy azzal még jobban is járok) csak azért, hogy újra tudja tölteni a vizeskulacsát, és baráti áron tudjon a boltban vásárolni némi péksütit és talán még egy smoothie-t is, reménykedve, hogy a cukros gyümölcsital visszapótolja az előző esti sörök és felesek után elvesztett vitaminokat.

Az „interkontinentális reggeli” kifejezés újraértelmeződött, amikor reggelente egy szabad, lehetőleg árnyékos hely után kutakodtam az Aldival szemközti padokon. Egyik nap olasz srácok mellé ültem le reggelizni, akikkel egyetértettünk abban, hogy 2023-ban David Guettának semmi keresnivalója a nagyszínpados fellépők között, másnap két londoni csajszival szörnyülködtünk egy sort a benti árakon a kávénk fölött. Ez az, amit én mindig is nagyon szerettem a Szigetben: itt valahogy könnyebben kapcsolódnak az emberek egymáshoz. Persze lehet azért, mert

ebben a hat napban a való élet gondjai kevésbé vannak jelen, és nem számít más, csak az itt és most,

ettől pedig mindenkit átjár a felszabadultság érzése, amint besétál a színes üdvözlő zászlókkal feldíszített K-hídon. Hétfő este például egy Izraelből érkezett társasághoz csapódtam egy vegán food truck előtti sorban, akik meghívtak magukhoz Jeruzsálembe, majd együtt buliztak velem az Analog Balaton-koncerten – hát mi ez, ha nem az ultimate Sziget-élmény?

A Szigeten sokféle nemzetiségű és mentalitású emberrel lehet találkozni, és itt most a „sok” szó a hangsúlyos, ami jelentősen leszívja az ember szociális energiáit. A tömeg főleg esténként volt iszonyú, az Imagine Dragons-koncerten konkrétan a pultig álltak az emberek, és bár elég szívósnak tartom magam, de engem is pánikroham kerülgetett, mikor próbáltam megtalálni a kiutat az egyébként állati jó koncertről, amit az új brit barátnőimmel énekeltünk és táncoltunk végig.

Amikor megláttam a K-híd felé vonuló tömeget a koncert végén, a piros tetős FreeDome-ba menekültem, ahol nagyjából még egy órát lépegettem két random taggal, és bár kérdeztem tőlük, hogy mi is történik pontosan, a hangzavar miatt nem tudtam kivenni, hogy ki játszik épp a színpadon. De ez az élmény, vagy talán az öröm, hogy megmenekültem a tömeg elől, annyira feltöltött, hogy még arra is volt erőm, hogy összegyűjtsek néhány árván maradt repoharat a földről, amiből másnap, a poharak beváltása után egy extrásabb aldis reggelire, néhány szem nektarinra és egy doboz humuszra is futotta.

Az Imagine Dragons mellett nekem maradandó koncertélmény Caroline Polachek volt, akinek a létezéséről hétfő délutánig nem is tudtam. Egy darabig én is ott álltam az amerikai énekesnőért fanatikusan rajongó tömeggel, akik bevállalták, hogy tűző napon tombolják végig a koncertet, végül egy ponton feladtam, és inkább a közeli füves placcon, a fák árnyéka alatt élveztem a színpadról szóló zenét egy jó hideg sörrel a kezemben.

Akkor már sokadik napja nem aludtam rendesen, mindenem sajgott, és a szervezetem kezdte feladni a szolgálatot. Persze ez is a velejárója annak, ha valaki egy fesztiválon sátrazik, ami közel sem olyan kényelmes és csendes, mintha a saját szobájában dőlne le éjszaka az esti buli után. A sátrazást már ott elbuktuk, hogy az első sátortársammal, Molnár Réka kolléganőmmel rossz helyre pozícionáltuk az átmeneti otthonunkat a fesztiválon.

Ugyanis az, hogy van fa a sátor közelében, nem jelenti azt, hogy másnap reggel hét óra magasságába nem lesz dög meleg odabent. Reggelente olyan volt, mintha egy kemencében aszalódnék, ezt az élményt pedig csak tovább fűszerezte a szomszédaim magasröptű beszélgetése arról, hogy ki fingott be a sátrukba, illetve fehér vagy kék pólót vegyenek-e fel az esti Macklemore-koncertre. Mivel sem a beszélgetés, sem az nem volt kedvemre, hogy tovább izzadjak a sátornak nevezett műanyag pokolban, általában ébredés után rögtön elindultam fürdeni. Amit jól tettem, mivel így sorban állás nélkül jutottam szabad tusolóhoz.

Még csak a fesztivál felén voltunk túl, amikor szombat reggel a zuhany alatt már azon gondolkodtam, hogy a fenében vagyok még életben. Pedig mivel napközben Sziget-homeoffice-ból dolgoztunk, viszonylag mérsékelten buliztam, sosem voltam ultramásnapos, de az egész napos kutyagolás, a hőség, a folyamatos zaj és nemalvás nagyon sokat kivett belőlem. Olyannyira, hogy bármennyire szeretem és vártam Billie Eilisht, a felénél ott kellett hagynom a koncertet, mert éreztem, hogy a Sziget-betegség a takonykórral, torokgyulladással, lázzal kezdi kikezdeni a szervezetemet, úgyhogy FOMO ide vagy oda, az utolsó este egészen korán pizsibe bújtam – értsd termomelegítő és egy térdig érő kapucnis pulcsi –, és már a Happier Than Ever alatt elaludtam.

És még így is én bírtam a legtovább. A hat nap alatt két sátortársam is volt, azonban útközben mindketten lebetegedtek, úgyhogy én voltam az egyetlen bentlakó, aki egy percre sem hagyta el a Hajógyári-szigetet. Így utólag nem mondanám, hogy megérte. Tényleg le a kalappal azok előtt, akik végigtolnak egy Szigetet úgy, hogy bent alszanak, esznek, isznak, fürdenek, én a jövőben – legalábbis egy jó darabig – biztosan nem fogok ezzel próbálkozni. Jó dolog ez a Sziget, de én azt mondom, hogy ha tehetitek, inkább járjatok haza. Sokkal jobban tudjátok élvezni a fesztivált, mintha bent laknátok. (Kaiser Orsi)

Teljesen bent élni, azaz bent is fogyasztani a Szigeten szinte lehetetlen kategória. Az árak minden évben forró témának számítanak, hiszen a Sziget évről évre közelít a nyugati nagy fesztiválok árszabásához, idén ráadásul az élelmiszer-infláció és a gazdasági válság után biztosra vehettük, hogy ha a mindennapok árai így elszállnak, akkor a Sziget végképp el fog – és ez így is lett. Itt már írtunk arról, hogy a Sziget erre válaszul budget foodot (maximum 2500 forintba kerülő ételt) vezetett be, ami a vendéglátóhelyeknek sem lehetett könnyű, és az ezeket napi szinten fogyasztó fesztiválozók gyomrának sem.

Ahogy teltek a napok, amiket szinte végig a Szigeten töltöttem, három dolgot vettem észre magamon. Az egyik, hogy ha visszanézem a költéseimet, a sör volt az egyetlen (dobozos Dreher közel 1900 forintért), amit ennyiért is hajlandó voltam megvenni. Ezt talán kicsit azért is, mert valahogy mindig találkoztam olyan társaságokkal, akik valamilyen úton-módon juttattak be sört a fesztivál területére. A tőlük elfogadott ingyenes sörök után azt éreztem, kicsit kompenzálják a – számomra legalábbis – borzasztóan drága sörárakat. De amit vettem, abból is csak dobozosat. A Sziget repoharas rendszere ugyanis olyan, mint egy harmadik világbeli, sikátorba elrejtett valutaváltó, ahol furcsa módon órákon belül fel tud borulni bármilyen fizetőeszköz árfolyama. Röviden: átverésnek éreztem volna megvenni egy poharat 800 forintért, hogy aztán 400 forintot kapjak vissza, ha beváltom.

Ételben már ennél válogatósabb voltam: míg a dobozos sörért képes voltam mélyen a zsebembe nyúlni, az ételnél már nem voltam hajlandó ezt megtenni. Ki-be sétálgatni se volt nagyon kedvem, inkább azt vettem észre, hogy a reggelizésem kitolódott egy késői reggeli-ebéd irányába, akkor ettem valamit, amivel kihúztam aztán a nap többi részét a sátorban, meg a táskámban lévő müzliszeletekkel. A 7500-as gyrostálat elvből nem akartam megenni, a budget foodok közül pedig egyetlen olyan opciót találtam (krumpli vega fasírtgolyókkal), amiről azt éreztem, hogy nem borzongat a gondolata is annak, hogy a szervezetembe kerüljön. Ezenkívül csak szénhidrátbombákat tudtam volna vásárolni, de nem enni is sokkal jobb volt, mint súlyos bűntudatot érezni mindennap az albán pizzaszeletekben rejlő szénhidrátmennyiségtől.

A szigetes árak harmadik, talán legérdekesebb hatása az volt, amikor kiszabadultam a fesztiválról és boltba mentem. Ilyen árak mellett hirtelen úgy éreztem magam egy átlag budapesti boltban, mint régen, amikor Szerbiába jártunk át Szegedről a családdal vásárolni. A bolti élelmiszerárak hirtelen olyan alacsonynak tűntek, mintha évek után először látnék újra 400 forintért sört vagy ételt kétezer forint alatt.

A Sziget magas árai legalább arra biztos jók voltak, hogy hat napra újra olcsónak tűnt a város.

Legtöbbször azt éreztem, hogy ha az ember magyar a Szigeten, tényleg elkapja az a fájdalmas nosztalgikus érzés, amit tiniként élt át: hogy a szórakozás része lesz a fifikás spórolás, a Maslow-piramisom alsó szintje pedig elfelejtheti, hogy erre az időszakra kielégül. A magyarok igazi Szigete talán pont emiatt is azért még mindig, törhetetlenül a Csónakház, ahol idén már fele annyiba került a sör, mint a fesztiválon (a Csónakház a Hajógyári-sziget evezős klubja, ami, lévén a Sziget helyszínén van, a fesztivál ideje alatt is működhet). Az árak itt mindig olcsóbbak voltak, mint a fesztivál árai, de idén igazán szembetűnő volt a különbség: a főételeket itt 1800 forintért árulták, a korsó sört pedig 900-ért.

„Idén már a külföldiek is felfedezték, hogy jobban megéri a Csónakházba jönni” –mondta nekem valamelyik nap a pultos, amikor a sokadik napunkat itt töltöttük. Itt találkoztunk olyan magyarokkal is, akik 20 éve töretlen Sziget-látogatók, itt söröztünk nagyokat, ez volt nekem az alfa és az omega az idei fesztivál alatt – és ahogy láttam, nemcsak nekem, hanem minden más magyarnak is, akik italt csempészve, otthon csomagolt szendvicseket majszolva megpihentek egy-egy főfellépő előtt az árnyékos sörpadokon. (Molnár Réka)

Két este sikerült megtapasztalnom a Sziget-bentlakást, aztán sajnos betegség miatt én is kiestem a kísérletből.

Ezen kívül viszont szinte mindennap bent tartózkodtam a fesztiválon, nagyjából délelőtt 11-től este 11-ig. Így nemcsak a két estéről tudok beszámolni, de az általános tapasztalataimról is.

Az idei legpozitívabb dolog, ami miatt talán még a bent alvás is elviselhetőbbé vált, az a kisebb tömeg volt. A koncertek nagy részén is lehetett levegőt kapni, még akkor is, ha igyekeztél viszonylag közel állni a színpadhoz (ebben természetesen a kevesebb por is segített). Sőt, többségében talán az is elmondható, hogy jóval kultúráltabban szórakozott az idei közönség, mint az előző évben. Nem láttam földön fekvő/hányó/síró/visítozó embereket, mint tavaly, láttam viszont konkrét példákat arra, hogy figyelnek a másikra – még pogózás közben is – a fesztiválozók.

Valahogy azt tapasztaltam, hogy idén a bulizók nem vesztették el teljesen az emberi mivoltukat. Ezt leszámítva elmondható és talán logikus is, hogy egy sátorban már éjfélkor az elalvással próbálkozni, hogy másnap el tudd látni a feladataidat a munkahelyen (vagyis a Telexnél), szinte lehetetlen. Ha nem is válnak állatokká az emberek, attól még biztos, hogy valaki fixen ordibálni fog a sátrad mellett, amikor te már rég aludni készülsz. És ebben a legrosszabb valójában az, hogy nincs jogod rájuk szólni, mert hát tulajdonképpen te vagy az őrült, hogy elvállaltad azt a felállást, Magyarország legnagyobb fesztiválján bent alszol, másnap tíztől pedig tartalmat gyártasz.

Ha őszinte akarsz magaddal lenni, be kell látnod, hogy ezt te gondoltad rosszul, és nem nekik kéne csendesebben bulizni.

Úgyhogy a két este ezzel a kellemes gondolattal forgolódva igyekeztem elérni egy alváshoz közelítő állapotot. A legtöbb koncert egyébként még új barátságokkal is szolgált, végtelenül kedves emberek jöttek oda hozzám táncolni vagy beszélgetni. Az Aurevoir-koncerten például – ami egyébként is az egyik legjobb élményem volt a fesztiválon – olyan jót szórakoztam egy hozzám csapódó csoporttal, hogy két nappal később is mosolyogva köszöntünk egymásnak, amikor összefutottunk.

Meglepően működött a „nincs toitoi” elképzelés is, leszámítva az első napot, amikor csőtörés miatt helyből két mosdót is be kellett zárniuk. Ki is alakult egy kisebb pánik az emberek (leginkább természetesen a nők) körében, hiszen ezek viszonylag frekventáltabb területen helyezkedtek el. Ilyen probléma a következő napokban viszont nem jött elő újra, hála az égnek. A zuhanyzórendszer is használhatónak tűnt, általában gyorsan lehetett haladni.

Sajnálatos, hogy én éppen egy olyan napon vetődtem arra reggel zuhanyozni, amikor talán a legrosszabb állapotában találhattam azt a helyiséget, ami a sátorhoz közel esett. Egyébként nagyon kedves, melegvizes kis fülke várt, ami akkor adott vizet, ha megnyomtál egy gombot. A víz ezután maximum két-három percig folyhatott, majd elállt. A gomb fölött pedig egy felirat buzdított arra, hogy ne nyomd meg többször 2-3 alkalomnál, ne fogyassz feleslegesen vizet. És valóban, három gombnyomással le lehetett tudni az egyébként nem kellemes folyamatot.

Nem kellemes, mert közben sárban csúszkál a papucsom és a kabinomra felaggatott függönyt nem lehet úgy elhúzni, hogy legalább az egyik oldalon ne lássanak be. Utána felöltözni is a saras padlón tudsz, úgyhogy a reggeli jógás foglalkozásokat simán ki is hagyhattam, mert egészen extra pózok megtartásával igyekeztem elérni, hogy ne legyek még koszosabb, mint ahogy bementem. Ez az élmény persze nem egyedülálló fesztiválozáskor vagy táborozáskor, valójában előzetesen sokkal rosszabb állapotokra számítottam.

Fontos újra kikötni, hogy dolgozni érkeztem a Szigetre, tehát nem számítottam nagy ereszd el a hajamra esténként. Maga a lineup sem ígért túl sok olyan előadót, akit személy szerint kifejezetten vártam volna. Talán Billie Eilish koncertje volt az, amiről előre tudtam, hogy meg fogom hallgatni. Így külön iróniája ennek a kísérletnek, hogy épp azon a napon lettem annyira beteg, hogy végül ki is kellett hagynom. Az viszont meglepett, hogy mennyire jól tudtam érezni magam a fesztiválon azokon a koncerteken, ahol nem annyira ismertem a fellépőket. Többségében nem is kifejezetten a nagyszínpados koncertekre néztem el, hanem nekiálltam nézelődni a fesztivál egész területén. Keresgéltem, hogy melyik helyszíneken, milyen zenére számíthatok – ezt a folyamatot talán a Telex TikTokján közölt videóval tudjuk legjobban szemléltetni.

Mivel szinte minden nap reggeltől estig kint tartózkodtam, két videó forgatása között úgy döntöttem, hogy nem ülök csendben valahol, hanem felfedezem az egyéb programokat is – és milyen jól tettem! Elképesztő, hogy ha az ember el szeretné tölteni az üres idejét, a fesztivál biztosan nyújt rá helyből hat-hét lehetőséget. Kezdve a látszólag soha meg nem álló, napközben dübörgő, mozgó dj-pulttal, amit végül minden alkalommal kihagytam a kedves idegenek unszolása ellenére. Mindenesetre, ha valaki masszíroztatni akar egyet, táncworkshopon szeretné kipróbálni magát, esetleg leugrani egy kötéllel kibiztosítva, mindenre van lehetőség. És természetesen megjósoltattam a jövőmet is, meglestem a secret partyt, és ha már ott voltam, lenéztem a fesztivál egészére az óriáskerékről is.

Összességében viszont borzasztóan fárasztó tapasztalat, hogy a Sziget minden percében történik valami. A munkámat ez ugyan pont megkönnyítette, de a mentális állapotomat hosszú távon nagyon lerontotta. Nem lehet ennyi ideig, ilyen intenzíven befogadni ennyi történést, még úgy sem, hogy állítólag a korosztályom direkt ezt az állandó impulzuscunamit keresi. Bent lakni borzasztó kellemetlen dolog, de ha nem dolgozni akarsz, el tudom képzelni, hogy megvan ennek is a bája. Ezt láttam is a szomszédainkon, akik kiköltözéskor mondták is nekünk, hogy a többnapos táncolás és alkoholfogyasztás után nekik nem volt nehéz jót aludni. Többet ezzel én biztosan nem próbálkoznék meg, ezt a tanulságot tudom leszűrni, még úgy is, hogy csak két estét kellett bent aludnom. (Krajnyák Luca)