Egyértelműen az utolsó, keddi nap volt a legfontosabb az idei Szigeten, hiszen Billie Eilishnál aligha tudtak volna nagyobb és kurrensebb nevet hozni a szervezők a fesztiválra. A fiatal énekes felemás koncertet adott több tízezer embernek a nagyszínpadon, de azért szó se volt hakniról vagy félvállról vett produkcióról. Előtte a girl in red mutatta meg, milyen, amikor valaki képtelen nem furán viselkedni a színpadon, 070 Shake pedig nagyon kevés embernek adott egy kifejezetten kínos bulit.
Billie Eilish
Az utolsó napra maradt az idei Sziget legnagyobb dobása, Billie Eilish koncertje. A még mindig csak 21 éves énekesnőnél nem lehet ma nagyobb és aktuálisabb nevet mondani a popzenében, és ez meg is látszott este a nagyszínpadnál: több száz méterre a színpadtól is sűrű tömeg állt, és aki az utolsó pillanatban érkezett, annak már csak a kivetítők bámulása maradt.
A hatalmas tömeg helyett engem jobban érdekelt, hogy Billie Eilish rácáfol-e arra a jó pár éve létező sormintára, hogy míg a brit vagy európai főfellépők rendre több mint tisztességes, vagy akár kiemelkedően jó koncerteket adnak a Szigeten, addig az észak-amerikai szupersztárok gyakran csak a minimumra hajlandóak, legyen szó Rihanna vergődéséről 2016-ban, Kendrick Lamar rettenetes koncertjéről két évvel később vagy Justin Bieber nagyon fura előadásáról tavaly. A különbség előzetesen annyi volt, hogy Billie Eilish még mindig nagyon fiatal, és a rengeteg Grammy-díja és generációs szupersztár státusza ellenére még azért a karrierje elején jár. Gyorsan le is lőjük a poént:
sokszor azt lehetett érezni, hogy itt az igazi élményt az adta, hogy egy ekkora világsztárt láthat több tízezer ember élőben, nem pedig az, amit és ahogyan előadott.
Az énekesnő úgy lépett színpadra, mint egy kazincbarcikai My Chemical Romance-rajongó MyVip-profilja 2007-ből. Egy túlméretezett fekete hokimez, rengeteg nyaklánc, a hőmérséklethez képest indokolatlan ördögszarvas téli sapka és kesztyű is volt rajta. Szinte minden mozzanata elképesztő üdvrivalgást váltott ki az első sorokból, és még egészen hátulról is, de ahogy lement az első pár szám, a hátsóbb részeken mintha kezdett volna eltűnni az energia a közönségből. Ennek valószínűleg az lehetett az oka, hogy a fellépés első fele kifejezetten közepes volt, kétszer-háromszor is azon kaptam magam, hogy ott ásítozom a tök mozdulatlan tömegben, miközben azt figyeli mindenki az óriáskivetítőn, hogy az énekesnő pár alkalommal már a látszatra sem próbál adni, hogy félplaybackről énekel.
Itt azért fontos megállni egy pillanatra, mert a félplayback sajnos mára iparági sztenderddé vált a legnagyobb sztárok körében: egy dal részben felvételről, részben élőben megy, az énekes viszont nem mindig énekel rá a saját hangsávjára. Billie Eilish esetében azt lehetett látni, hogy sok helyen (például az Oxytocin című számnál) már meg sem próbál úgy tenni, mintha tényleg ő énekelne, sokszor még a mikrofont is eltartotta magától, miközben ment a vokálja. Ez a jelenség ilyen elit fellépők esetében egyre ijesztőbb, és még úgyis baromi gáznak tartom, hogy itt azért kicsit komplikáltabb volt a helyzet.
Billie Eilish énekestílusa kifejezetten suttogós, motyogós és halk, nem véletlenül mondják a szakértők, hogy a sikerének egyik kulcsa, hogy az elsők között tudta integrálni a Youtube-on a fiatalok körében annyira népszerű ASMR-videók hangzását a zenéjébe. És azt is fontos kiemelni, hogy ezek a félplaybackes produkciók jellemzően a bulizósabb, elektronikusabb számaira mentek, a koncert második felére egyre kevésbé lehetett azt tapasztalni, hogy csak felvételről hallani a hangját.
Ez még úgy is jót tett a koncertnek, hogy a második felére előkerültek a lassabb, líraibb számok, és egészen hátul a tömeg is egyre gyérebb kezdett lenni. Az énekesnő ugyan próbált kommunikálni a közönséggel, de nem igazán tudott semmi extrát nyújtani, cserébe a koncert egy pontján odaültette maga mellé a bátyját és zeneszerzőjét, Finneast egy gitárral. Miközben egy-egy széken ültek, egymás szemébe néztek, elkezdett arról beszélni, mennyire sokat jelent neki a testvére, és nélküle biztos nem zenélne tovább. Fogalmam sincs, hogy ez gyakori show-elem nála, vagy csak a Szigeten nyomták ezt, de magasan a koncert legőszintébb és legemberibb pillanata volt.
Talán itt fordulhatott át ő is a holtponton, és utána már kezdett kifejezetten szórakoztató lenni a buli, ami két fantasztikus zárószámmal ért véget. A Bad Guyra szabályosan megőrült a közönség, de az énekesnő igazán extrát a Happier Than Everben nyújtott, amit annyira felrockosítottak élőben, hogy kifejezetten keményen hangzott, és nagyon kellett már így a fesztivál végére.
Nagy kár, hogy a koncert ennyire furcsán kezdődött, mert az rányomta a bélyegét az egész élményre. Tényleg ez volt A Nagy Zenei Esemény idén a Szigeten, mindenki epekedve várta, hogy élőben láthassa a Z generáció ikonját, de amikor az emberek realizálták, hogy az énekesnő gyakran bele sem énekel a mikrofonba, az rendesen el tudta venni sok nézőnek a kedvét. Nyilván az első sorokban teli torokból ordító tiniknek ilyen szempontból halál mindegy, de mint zenei produkció, elég kiábrándítónak hatott az elején. Ami viszont plusz volt, hogy végig elképesztően jó vizuális effektek mentek a kivetítőkön, nem is tudom, hogy láttam-e már a Szigeten valaha ennyire menő megoldásokat az élő közvetítésre.
A koncert második felére viszont nem lehet panasz, és aki alapból is jobban szereti a halkabb és nyugodtabb Billie Eilish-számokat, annak ez simán élete zenei élménye lehetett. Akit viszont inkább Finneas produceri munkája és az elektronikus tánczenét popzenei finomsággal ötvöző hangzása fog meg jobban, annak csalódást jelenthetett, hogy az énekesnő ezekre a mélyebb, basszusosabb, bulizósabb számokra egyszerűen nem tud úgy ráénekelni élőben, mint felvételen. Azt egyáltalán nem mondanám, hogy Billie Eilish is beállt a korábban felsorolt észak-amerikai szupersztárok sorába a Szigeten, akik lehozták egy sablon haknival a kötelezőt, de mégis csak maradhatott a végén egy kicsi rossz szájíz sokakban. De a legtöbben azért valószínűleg úgy mentek haza, hogy látták élőben azt a lányt, aki az elmúlt pár évben feje tetejére állította a nemzetközi popzenét, és lehet, hogy ennél már nem is kell több. (sajó)
girl in red
Marie Ulven Ringheim, vagy ismertebb nevén girl in red popkultúrába berobbanását talán azzal lehet a legjobban érzékeltetni, hogy amikor az eddigi egyetlen lemezét hallgatva megszólalt az Apartment 402, azonnal elkezdtem azon kattogni, hogy ez mire hasonlít annyira. Aztán rájöttem, hogy semmire, csak azért ilyen ismerős, mert ezerszer hallottam a FIFA 22-ben. Nem rossz egy még mindig csak 24 éves norvég lánytól, aki hét éve a hálószobájában vette fel az első számát arról, hogy beleszeretett egy másik lányba, aki – mint később kiderült – vele ellentétben nem volt leszbikus. Cserébe a szám óriásit ment az interneten, és girl in red pár év alatt nemcsak Norvégiában, hanem szerte a világon befutott.
Az i wanna be your girlfriend miatt egy csapásra queer ikon is lett belőle, miután pedig a későbbiekben is teljesen őszintén énekelt az érzelmeiről, 2020-ra konkrétan leszbikus kód lett a TikTokon abból, hogy „és te hallgatsz girl in redet?”. A szerelmi életét és a nemi identitását feldolgozó szövegei mellett viszont nem mellesleg tényleg jó zenét is csinál, és kedden a Szigeten egyből megmutatta az érem mindkét oldalát, amikor nekivetkőzött parasztnak öltözve messze a legjobb számával, a természetesen egy lányról szóló You Stupid Bitch-csel kezdte a koncertet. Később aztán még ő is megjegyezte, hogy hoppá, már a sokadik szám következik egy volt szerelméről, de miután Taylor Swift az egyik legnagyobb példaképe, ezen kár lenne meglepődni.
Innentől aztán minden fontosabb számot eljátszott az egyelőre nem óriási, ám elég változatos diszkográfiájából – a 2018-as girlsnek esküszöm van egy kis midwest emós beütése, a Serotonin egy dübörgő beatre épül, a dead girl in the pool meg egy klasszikus indie pop sláger. Ezek mind tök jól is szóltak élőben, és volt egy rakás szórakoztató közjáték is: hol arról beszélt, hogy ha nem integet a közönség az egyik szám alatt, akkor sajnos lemegy sírni, mert ennyire alacsony az önbecsülése – aztán megkérdezte, hogy kinek alacsony még –, amikor meg az első sorban valaki rosszul lett, megszakította a koncertet, és arról magyarázott, hogy mondana egy jó sztorit, de hirtelen csak a nemi betegségek jutnak eszébe, mert nem történt vele semmi a nyáron. Aztán kicsit kínosan hozzátette, hogy még jó, hogy nem kezdett el a nemi betegségekről beszélni.
Girl in red igazából egy kicsit kínos arc, de nem úgy, mint mondjuk Bayer „Nem azért vagyok homofób, mert buzi vagyok” Zsolt – aki alighanem gyűlölné őt –, hanem mint az a jóbarátunk, akit az összes fura dolga ellenére is nagyon szeretünk. Oké, néha tényleg kicsit szétcsúszik a produkció emiatt, de az egész tényleg annyira őszintének és önazonosnak tűnik, hogy valószínűleg rosszabb lenne a verbális szerencsétlenkedés nélkül. Zeneileg pedig egyszerűen csak működik az egész. És hát persze azt se felejtsük el, hogy a már most is őrülten népszerű girl in rednek bőven lesz még ideje arra, hogy csiszoljon még ezen, ha akar. (flachner)
070 Shake
Billie Eilish jelenléte annyira leuralta a Sziget zárónapját, hogy a két slágerével is nagyon népszerű és magas streaming-, illetve TikTok-számokat hozó 070 Shake kezdésére alig gyűlt össze értelmezhető tömeg a FreeDome színpada előtt. Ezt maga a stáb is érzékelte, így bő negyedórával később kezdett a 26 éves egykori Kanye West-protezsált, de még így is meglepően kevés ember előtt kezdett bele az egyik Westtel közös dalába.
Valami nagyon nem stimmelt ezzel a koncerttel. A pszichedelikus R&B-t és hiphopos elemekkel átszőtt popos dalokat játszó énekes-dalszerző egy introvertált karakter, akinek meg kellett érkeznie, vele pedig a közönségének is, de bátorításra szorultak, mégpedig az egész koncerten keresztül. Amikor arra kérte az embereket, hogy énekeljenek vele, inkább tűnt segélykiáltásnak, mint show-elemnek, és amikor pogózásra akarta rávenni az embereket, csak szolid lökdösődésre futotta. Ilyen a patthelyzet, amikor a tömeg nem tud mit kezdeni az emberrel a színpadon, és fordítva.
Az énekesnőnek meg kellett küzdenie a saját slágereiért, beleértve a Cocoont is. Kijózanító látlelet a mai korról: a százezrek által újraosztott TikTok-hang ismert, az eredeti dalok viszont már kevésbé. Ez tipikus jelenség, ami sokadjára is félgőzös koncerteket eredményez a Szigeten. A máig remek és felszabadító, szintén Kanye West-es dal, a Ghost Town visszahozott némi reményt a koncertbe, de olyan erőltetetten sokáig lett kitartva, hogy pont nem embereket egyesítő, éteri kántálásnak hatott a végére, ami ennek a dalnak egyébként a funkciója. Inkább mentőöv volt egy félresiklott, alig 45 perces koncert után.
Amennyire nagy örömmel ajánlottam egy hete, legalább annyira volt sajnálatosan középszerű, sőt, még rövidre is húzott 070 Shake magyarországi debütálása. Ki gondolta volna, hogy a számszerűsítve jóval kevésbé ismert Loyle Carner büszkébben sétál majd le ugyanitt, mint az amerikai énekesnő. Viszonylag kevés előadóra lehetett azt mondani idén a Szigeten, hogy de jó, hogy őket nem a nagyszínpadra rakták fel, de 070 Shake-nek a FreeDome is túl nagynak bizonyult, ez maximum az Akvárium kistermére lett volna elég. (kersner)