Nehéz megmondani, mi volt ez az egész, amit Justin Bieber csinált a Szigeten

Péntek volt magasan a legkeményebb nap a Szigeten, hiszen ezen a napon lépett fel az egyértelműen legnagyobb név, Justin Bieber, plusz a pár évvel ezelőtt súlyos tömegjeleneteket okozó Stromae, a Freedome-ban meg egymás után zenélt Slowthai, Woodkid és a Jungle. A Sziget pénteki beszámolója nemcsak Bieberről szól, de egyértelműen ő volt a szupersztár.

Justin Bieber

Szóval fellépett Magyarországon Justin Bieber, és ahhoz képest, hogy döbbenetesen sokan voltak, a buli nagyobb káosz és tömegjelenetek nélkül zajlott le, legalábbis mi ilyesmit nem igazán tapasztaltunk a másfél órás taxisoron kívül. Az, hogy a jövő évi arénás koncertje előtt Bieber fellépett a Szigeten, tényleg elég nagy dolog, mert egyertelműen egy kurrens szupersztárról van szó, aki viszonylag ritkán fordul meg fellépőként fesztiválokon. Az más kérdés, hogy maga a koncert egy egészen bizarr, nehezen értelmezhető keveredése volt a '90-es évek boyband hangulatának, a nagy haveri jam sessionöknek és egy rakás dögunalmas tucatzenének.

Justin Biebert rohadt nehéz objektíven megítélni, hiszen még mindig csak 28 éves, de már szó szerint a fél életét előadóművészettel töltötte. Azon kevés ismert emberek egyike, aki gyereksztárból képes volt valid globális szupersztárrá kinőnie magát anélkül, hogy folyamatosan elvonókra kellett volna rohangálnia, vagy lett volna egy-két mélyebb pontja a karrierének. Ez részben annak köszönhető valószínűleg, hogy ritka tehetséges előadóművész, jól énekel, nyilván bizonyos körökben szexikonnak is számít, tud táncolni, el van egy-két hangszerrel is, és meglepően jó számokat is tudnak neki írni a producerei.

Magyarországon biztosan évekig ment, és még talán ma is megy az, hogy Bieber nevét kifejezetten pejoratív kontextusban használják, és valamiért a feminin, de a nők körében népszerű emberek sztereotípiájaként hivatkoznak rá. És hát valljuk be, a kölyök Justin Bieber tényleg olyan volt, mintha lelépett volna a Kinder-csoki csomagolásáról. Ma pedig egy baromira kigyúrt, rommá tetovált szexikon, aki minden létező dolgot megnyert és elért, amit előadó megtehetett, szóval szinte már csak tényleg annyi dolga van, hogy jó zenéket csináljon. Ez sajnos régóta nem sikerült neki.

Vehemensen védeni fogom Bieber életművének azt a részét, amikor a 2010-es évek közepén valahogy pont ráérzett a zeitgeistra, és akkor nagyon felkapottnak számító EDM producerekkel dolgozott együtt, mint Skrillex és Diplo. Ők ketten még zeneőrült füllel is több mint vállalható sőt, kifejezetten jó popdalokat raktak össze Biebernek, legyen szó a koncertet megnyitó Where Are Ü Now-ról, a Sorryról vagy a What Do You Mean-ről. Ezek kifejezetten erős, mai napig jól működő, 2015-ben pedig aztán kifejezeten telitalálatnak bizonyuló számok, és én is ekkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy tessék, még egy olyan nyálas bohócnak is, mint ez a Bieber, tudnak fasza popslágereket írni, nem kell állandóan lányok után sírdogálni egy gitár vagy zongora mellett.

Azóta kiderült, hogy zeneileg ez volt Bieber egyetlen kritikusi szemmel is értékelhető időszaka, azóta mindössze két nagylemezt hozott ki, a 2020-as Changes, ami egy súlytalan, lelketlen R&B lemez lett, és a 2021-es Justice, ami tényleg csak pár fokkal volt jobb, cserébe lelopták a francia Justice logóját. Persze nyilván egy Bieber kaliberű szupersztárnak elég évente csinálnia egy olyan slágert, mint a Yummy, ami nem jó, cserébe rengetegen imádják, és nincs ok sikertelenségről beszélni.

A szigetes koncertjével kapcsolatban rögtön kezdjük is azzal, hogy a negyed 10-es kezdés valójában 9-es kezdést jelentett, ugyanis még épp sétáltam az egyik oldalsó úton, hogy az óriáskerék környékén ne rohadt nagy tömegben kelljen állnom, mire azt látom, hogy a full félmeztelen Justin Bieber az eredeti fellépési időpontja előtt már ott mászkál és énekel a színpadon. Ez vagy valami nagyon extra beállás, vagy showelem volt, vagy csak tényleg hamarabb kezdte a bulit, hogy éjszaka még kiérjen egy gödöllői NER-magánbuliba haknizni, azt nehéz megítélni, mindenesetre a Bieber-koncert konkrétan negyed órával előbb elkezdődött.

Az eleje kifejezetten jól kezdődött, a Where Are Ü Now-ra vonult be, és úgy nézett ki, mint a karakterem a GTA: San Andreasban kamaszkoromban: hosszú motoros nadrág, motoros kesztyű, hátra fordított baseballsapka, és félmeztelen teste pedig pont úgy van kitetoválva, mint amikor egy videojátékban minden mintát és ábrát próbálsz rárakni a karakteredre. Bieber az elején sokat táncolt, de annyira látszott rajta, hogy az egészet kirázza kisujjból, hogy kezdtem valamiféle playbackre gyanakodni, és volt az elején pár szám, ahol bizony ment az éneklés alatt a felvétel is. Meg akkor is ment, amikor Bieber már tátogni sem próbált. Ettől függetlenül ez nem egy hakni volt, nem egy playback show, de hogy pontosan mi, azt képtelenség megállapítani.

Alapból ellepték a Szigetet olyan emberek, akiknek a fejére volt írva, hogy életükben először járnak itt és csak a Bieber miatt jöttek, és bizony furcsa volt az is látni, hogy meglett férfiemberek úgy őrjöngenek Justin Bieberre, hogy pár éve még garantáltan cikizték. Bieber meg közben elvesztette a kezdeti lendületét a Sorry után, ugyanis addig egész jól hozta ezt a kemény csávó vagyok a N'Syncből sztilót, de utána nagyon-nagyon leült a koncert. Ahogy mondtam, pár 2015-ös számán kívül sajnos Bieber életműve elég nagy hulladék a sok jellegtelen nyálcsorgatós biznisz R&B miatt, és a koncert közepére volt egy jó 15-20 perc, ami annyira rohadt unalmas volt, hogy egy idő után már jobban hallottam az egymással beszélgető embereket, mint a koncertet.

Aztán persze megérkezett a Baby, Bieber legnagyobb slágere a kölyöksztár korszakából, aminek a klipje és refrénje máig olyan borzongást gerjeszt bennem, hogy képtelen vagyok végig nézni vagy hallgatni a szégyenérzettől. Velem szemben még az óriáskerék mögött álló, érzésre 50-60 ezresnek is tűnő tömeg ennél a számnál vadult be először igazán, egymásba kapaszkodó, szőrös férfiak ordították magukból kikelve, hogy „béjbe, béjbe, béjbe óóóó”, és el is neveztem magamban anti-katarzisnak azt a részt, amikor egy ekkora embertömeg egyszerre robban fel egy zenére, de az bakker a Justin Biebertől a Baby. Aztán ami ezután jött, arra nem igazán számítottam.

Alapból furcsa volt, hogy Bieber kezdés előtt 15 perccel már a színpadon volt, mintha csak sietett volna valahová, hogy le tudja ezt a koncertet. Aztán meg a koncert utolsó harmada átment több mint full vállalható jam sessionbe Bieber zenészei és az énekes között. Itt mondjuk először felröhögtem, mert amikor még a koncert elején megláttam, milyen kemény csávó outfitben jött ki Bieber a színpadra, akkor pontosan arra tippeltem, hogy remélem majd ebben a cuccban, kesztyűvel a kezein ül le valamikor egy fehér zongorához romantikázni. És lám, tényleg ott ült a fehér zongoránál, de romantika helyett végig a sessionzenészeivel zúzta. Apropó, hadd álljon itt az egyik legsúlyosabb állítás az idei Szigetről:

Justin Bieber koncertje volt még legközelebb egy kemény rock- vagy metálkoncerthez az idei Szigeten.

Nem viccelek, a session zenészei akkora hősmetálos gitárszólózást meg hard rockos zúzást nyomtak bizonyos számok között, hogy az őszintén meglepett. Az meg pláne, hogy amikor Bieber odaült a zongora elé, akkor átmentek egy ilyen jazzes, improvizatív valamibe, ami nekem nagyon tetszett, de a közönség nagy része egyáltalán nem tudta értelmezni. Ez jó is volt, mert így legalább elkezdett elszivárogni a tömeg, és nem háromnegyed 11-kor indult el egyszerre több tízezer ember. Hogy miért kezdte és fejezte be negyed órával korábban a koncertjét, az továbbra sem derült ki.

A koncert után egészen megoszló véleményekkel találkoztam. Valakik egyértelműen haknit kiáltottak, másoknak kifejezetten tetszett a sok improvizálás, egyszerűen képtelenség volt mások alapján megmondani, hogy mi is volt ez az egész. Én ott voltam anno Rihannán, ami a Sziget történetének egyik legnagyobb alibije volt, na, ahhoz képest ez a koncert simán tisztességes volt. Nyilván az más kérdés, hogy a dalok nagy része tényleg rettenetes, Bieber a közönségnek főleg a tavalyi lemezét promózta, illetve elpuffogtatott pár közhelyet arról, hogy a rasszizmus rossz, de nem merném azt állítani, hogy ez egy alibi buli volt, de azt sem, hogy megszakadt a színpadon.

Slowthai

A járvány előtti időkben a Szigetre évről évre sikerült elhozni a kurrens hiphop krémjét, legyen szó akár az olyan másodvonalas arcokról, mint Scarlxrd vagy Desiigner, vagy az olyan abszolút A-listás sztároktól, mint Stormzy vagy Kendrick Lamar. Idén utóbbi kategóriából egyet sem találni a fesztiválon, egy polccal lejjebb viszont rengeteg izgalmas előadót hívtak el a szervezők. A legérdekesebb név egyértelműen a svéd Yung Lean lett volna, de ő végül lemondta a szereplését, így a brit grime egyik legfényesebb csillaga, Slowthai lépett a helyébe. Slowthai 2019-ben robbant be a köztudatba, pár év alatt felzárkózott Skeptához és Stormzyhez, annyiban pedig talán érdekesebb is volt náluk, hogy remekül épített be punkos elemeket a szövegeibe és a zenéjébe is, a grime-hoz képest is szokatlan nyersesség mellett viszont egy csomó cipőbámulós, elszállós száma is volt.

Slowthai-nak talán nincsenek olyan klasszikus veretős slágerei, mint mondjuk Skeptának – illetve vannak, például a Cancelled, amit pont Skeptával csinált –, de az hamar kiderült, hogy nem is feltétlenül kellenek ilyenek, hogy érdemes legyen megnézni élőben. A másokkal közös számoknál persze sokszor hülyén nézett ki, hogy Slowthai csak ugrált a színpadon miközben a háttérben valaki felvételről rappelt, de egyébként derekasan végigtolta a saját részeit, szóval emiatt szerencsére nem lehet panaszkodni rá. Sőt, a szintén Skeptával közös Ingloriousnél felhívott a színpadra egy hozzá hasonlóan northamptoni srácot az első sorból, és bár a végeredmény annyira nem lett legendás, mint amikor Alex elnyomta a Thiago Silvát a 2019-es Glastonburyn, így is a koncert egyik legjobb mozzanata volt. Azért csak az egyik, mert Slowthai a végére hagyta a punkosabb és a visszafogottabb számait is, ez pedig tökéletesen megmutatta, hogy az eszköztára túlnyúlik a grime-on.

A három éve a nagyszínpadon fellépő Mura Masával közös Deal Wiv It és a Doorman lényegében olyanok, mintha az Idles kistestvérét hallgatná az ember, ami élőben különösen szórakoztató, leginkább azér, mert ezt a vonalat ránézésre Slowthai is marhára élvezi. Közben pedig ott volt a Gorillazzal közös Momentary Bliss, meg az elég impozáns James Blake–Mount Kimbie párossal készített feel away is, amik szintén nem olyasmik, amiket a grime előadóktól általában megszokhattunk. Az elmúlt években jól látszott, hogy Skepta és Stormzy is próbáltak más dolgokkal kísérletezni, de előbbinek a Konnichiwa óta nem volt igazán jó lemeze, utóbbinak meg hiába volt tele az előző albuma is hatalmas slágerekkel, az egészet egyben kínszenvedés volt végighallgatni, mert Stormzynak egyszerűen nem állt jól az érzelmes énekelgetés. Slowthai-nál viszont valahogy működik a kísérletezés, ez pedig most élőben is tökéletesen látszott. (flachner)

Woodkid

Amikor három éve a Son Lux fellépett a Szigeten, nagyon tartottam attól, hogy Ryan Lotték a Sigur Rós sorsára jutnak majd, és a nagyon intim, éterien szép zenéjük el fog sikkadni egy ekkora helyen. Az aggodalom végül felesleges volt, a Son Lux egy nagyon magával ragadó koncerttel hódított meg mindenkit, én pedig megnyugodtam, hogy azért bőven van helye az ilyen zenének is ezen a fesztiválon – pláne, ha ilyen szintű katarzist nyújt a közönségnek. Idén a francia Yoann Lemoine, művésznevén Woodkid tette próbára megint ezt a felvetést, aki szintén nagyon bensőséges zenét csinál, aminek minden apró rezdülésére oda kell figyelni a vibráló énektől a vonósokkal aprólékosan felépített, harsonával megtámogatott katarzisokon át az introspektív, zongorás merengésekig. Végül persze megint kiderült, hogy kár volt aggódni: a Woodkid az idei Sziget eddigi egyik, ha nem a legjobb koncertjét adta péntek este.

A Woodkid élőben egy komplett zenekart jelent, benne vonósokkal, ütősökkel, fúvósokkal és billentyűssel, ami önmagában is egy kellemes meglepetés volt, de Lemoine sokkal többet tudott kihozni ebből, mint amire számítottam. Ezen a hangerőn a Woodkid legtöbb száma tényleg új szintre emelkedik, legyen szó a Goliath lüktető basszussal és vonósokkal felépített nyugtalan kiteljesedéséről, a Csillagok között zenéjét idéző Reactorról, vagy éppen a visszafogottabb számokról, ahol az indusztriális dübörgés jól ellensúlyozza a finomságot. A hangzás mellett a háttérben forgó háromdimenziós modellek és kliprészletek is sokat dobnak a produkción, de ez mondjuk nem is olyan meglepő, elvégre Lemoine alapjáraton elismert kliprendező és grafikus, a sajátjai mellett olyan számok klipjei köthetőek hozzá, mint például Lana Del Reytől a Born to Die.

A végén természetesen a Run Boy Run tette fel a koronát a koncertre, ami lehet, hogy így leírva nem hangzik ismerősnek, de garantálom, hogy ön is hallotta már valahol, mert reklámoktól kezdve előzeteseken, sorozatokon és filmeken át egészen nagy sporteseményekig szó szerint mindenhol felhasználták már. Ha nem hiszi el, kattintson ide, én rögtön meg is előlegezek egy na ugyét. A Woodkidre jellemző módon ez is egy mesterien felépített, sokrétegű szám, ami élőben még jobb, mint egyébként, de nem (csak) az audiovizuális élmény miatt. Ennek a számnak egy hosszabb verzióját játsszák, aminek a végét a közönség is tudja üvölteni, ez pedig most olyan jól sikerült, hogy az emberek konkrétan nem akarták abbahagyni a dolgot. Így aztán Lemoine leguggoltatta a szünet nélkül óóó-zó közönséget, aztán a zenekar még egyszer utoljára beszállt melléjük, és valószínűleg csak azért nem folytatódott ez még órákig, mert a Woodkid már ezzel is túlcsúszott egy kicsit az idején. Ez a kiabálás katartikus lezárása volt egy katartikus koncertnek, az elmúlt két év után pedig valószínűleg mindenkinek nagy szüksége volt már arra, hogy valami ilyesmi történjen vele. Nekem legalábbis tutira jól jött. (flachner)

Jungle

A Jungle nekem tipikusan olyan zenekar, amit magamtól soha nem állok neki hallgatni, de azóta biztos vagyok benne, hogy a koncertjüket sosem fogom kihagyni, hogy néhány éve betévedtem rájuk a Szigeten. Tom McFarland és Josh Lloyd-Watson projektje élőben röhejesen szórakoztató, még akkor is, ha az embernek fogalma sincs a számokról, csak egy nagy 75 perces masszaként fogja fel az egészet, mert ez így egyben klasszikus örömzene, amit nemcsak a közönség élvez látványosan, hanem maguk a zenészek is. A funky basszustémákat soulos falzett egészíti ki, néha jön egy remek érzékkel elhelyezett gitárszóló, egy kis pszichedélia vagy mondjuk éppen a Bas nevű rapper a Romeo című számban, a zenészek közben önfeledten táncolnak a színpadon, és kész is a Jungle koncert, amit mindenki nagykanállal habzsol.

A Jungle idén főleg a tavalyi, Loving in Stereo albumáról játszott számokat, amiről én őszintén nem tudom megmondani, hogy jó dolog-e vagy rossz, szóval ebbe inkább bele se megyek. Azt azért gyorsan megjegyzem, hogy Sajó Dávid kollégám szerint a koncert a közepe tájékán eléggé leült, de ebből én nem érzékeltem semmit, amikor pedig a Jungle elbúcsúzott, megint csak arra tudtam gondolni, hogy anyám, ez a zenekar élőben még mindig elképesztően jó. Ezzel együtt azt hiszem, továbbra sem leszek nagy rajongója a Jungle-nek, és nem ez lesz ez a mentőövem akkor, ha éppen nem tudom, mit hallgassak (ilyenkor általában amúgy is Radioheadet szoktam hallgatni). Ha viszont jövőre is jönnek a Szigetre, akkor jövőre is tutira meg fogom nézni őket, és legalább ugyanolyan jól fogom érezni magamat, mint most. Meg három éve. (flachner)

Alfie Templeman

Érdekes útat futott be az egykoron indie R&B-nek nevezett műfaj, aminek hívták Frank Ocean vagy a Weeknd zenéjét is, hogy aztán szép lassan ez legyen a mainstream popzene is. Alfie Templeman zenéjére viszont azért is illik az indie szó, mert a még mindig csak 19 éves srác alapvetően nagyon funkys, nagyon groove-os, még is valóban R&B-ből építkező zenét játszik kicsit koszosabb, indie rockosabb hangszereléssel.

A Szigetre is úgy állt ki, mintha csak egy iskolai zenekar lennének, Templeman is annyira átlagos szomszédsrác típusú figura, hogy ez engem meg is lepett, mert kifejezetten pszichedelikus, színes és vibrálóak a lemezorítói, itt meg mintha csak lement volna a boltba kenyérért, és magára vett valamit. Mindenesetre rettenetesen szimpatikus figura volt, érezhetően tényleg nagy dolognak vette a szigetes fellépését olyannyira, hogy egy ponton még az édesapját is felhívta a színpadra megtapsoltatni.

Maga a koncert azért nem volt nagy durranás, ezek a kellems, funky gitározós, táncolós számok baromi jól szólnak felvételen, a FreeDome-ban viszont néha alig lehetett hallani bármit is a basszusból, így szinte sosem tudott elfogni a groove, ami a brit zenész számainak a lényege. Kivéve a végén, ahol aztán valahogy végre összejött az a hangzás, amiért Templeman számai annyira szórakoztatóak, de ettől függetlenül ez a szigetes koncert inkább volt kedves és jópofa, mint egy hatalmas nagy buli. (sajó)