Váratlanul jó lett a magyar kilakoltatás kálváriája

Miközben a magyarországi filmgyártás egyre jobban kezd elfordulni a nagy költségvetésű, történelmi témájú kurzusfilmek felé (lásd a Petőfi-, vagy a Hadik-film), kíváncsi vagyok, hogy a jövő filmnézői mit fognak nézni, amikor a korunkat szeretnék megismerni a filmjeinkből. Mi volt Magyarország a 2020-as években, hogyan viszonyultak egymáshoz az emberek, miről beszélgettek, mi foglalkoztatta őket, hogyan viselkedtek egymással. Ez a vonulat még pont megvan a mostani filmgyártásban, főleg a kisebb költségvetésű, a filmintézet úgynevezett Inkubátor-programjában, ahol rendezők nyomott pénzből, de minden jel szerint kreatív kompromisszummal készíthetik el az első nagyjátékfilmjeiket.

A Kilakoltatás is ilyen, minden szempontból. Először is az első rendezése Fazekas Máténak, másodszor pedig az a film, ami úgy beszél az országról, és a benne lévő emberekről, na meg az emberek közötti bonyolult viszonyokról, hogy egyáltalán nem ez a nagybetűs szándéka. A főszereplője egy végrehajtó, Ricsi, aki élete első kilakoltatását szeretné levezényelni (Orosz Ákos játssza, még egy elsőként első filmfőszerepében), egy olyan külvárosi idős nő házánál, ahova délután érkeznek már az új lakók. Vagyis érkeznének, ugyanis a kilakoltatással semmi sem megy flottul: lakhatásért tüntetők ülnek a kapuban, az idős lakónak kutyái vannak, Ricsi édesapja és főnöke egyszerre liheg a nyakában, és egy adott ponton az elkeseredett lakó már azzal fenyegetőzik, hogy robbantani fog. Egy helyszín, pár óra, és egy feszült helyzet – ennyiből áll a Kilakoltatás.

Viszont amennyiből áll, az mind dicséretes, a jól kitalált helyzetben egy még jobban kitalált figurát kell követnünk. A végrehajtó valahol az ellenőr és a parkolóőr között lehet népszerűségben, Ricsinek egyszerre kell üzletembernek, ügyvédnek, kidobónak, túsztárgyalónak, és valahogy empatikus embernek is mutatkoznia, ami már néggyel több, mint amire egy átlagember képes. Ráadásul ahogy a helyzet fokozódik a XX. kerületi kertes házban, úgy kell szembesülnie azzal, hogy az a kevés hatalom, amivel a bank felruházta, az valójában nem elég semmire, amikor éles helyzet van.

Fazekas – aki többek között a Barátok közt és Jóban Rosszban írójaként is dolgozott – ért ahhoz, hogyan kell egymásra halmoznia jó ritmusban a jeleneteket és konfliktusokat, hogy folyamatosan azt érezzük, Ricsi körül kezd elfogyni a levegő, de még minden a realitás talaján marad. Jó a kulissza, a nyári kánikulai nyílt utca, de még jobb a főszereplő Orosz Ákos, akinek az arcáról egyszerre süt a határozottság, és a kétsége a saját határozottságában, bár a lábát nyomó cipő azért pont eggyel több metafora, mint amire a Kilakoltatásnak szüksége lenne.

Fazekas filmje kicsi, de tartalmas, és szuper látni, ahogy a széleinél felsejlenek az olyan hangulatfestések, amik mondanak is valamit az országról. Akárcsak az egyik korábbi inkubátoros filmben, a Legjobb tudomásom szerintben, itt is egyértelmű a részletekben, hogy valami nem oké: a költöztetőknek fusizni kell meló közben, a tüntetők soha nem érnek el semmit (de mégis mindig megpróbálják), a kilakoltatásra váró néni sem az a kedves aranyos asszony, mint elsőre tűnik. A legjobb pillanatok azok, amikor nem történik semmi, Fazekas meg csak pár jelenetre felvillantja, hogy mi van akkor, ha éppen patthelyzet van a nyári túszdrámában: a mentősök a hordágyon napoznak, a TEK csendben pizzázik, a tűzoltók csak locsolgatnak maguk között. Mindenki máshol lenne szívesebben, csak az nem, akinek a banki papírok szerint máshol kellene lennie. A Kilakoltatás mind a két csoportról szól.

A Kilakoltatás március 17-től látható a magyar mozikban.