A Való Világ céges buliból egy nagyon szomorú csapatépítő lett

A nagyvilágban Szájer József nemrég lecsúszott egy brüsszeli ereszcsatornán, amikor rendőrök elől menekült egy 25 fős meleg szexbuliból, Deutsch Tamást éppen kukoricán térdepeltetik az Európai Parlamentben, a Fidesz éppen most önti betonba, hogy mi is a család Magyarországon, én meg közben azt nézem, ahogy full kész emberek száraztésztát válogatnak négy műanyag dobozba. Egy hónap kihagyás után belenéztem megint a Való Világ 10-be, ami igen, még mindig tart, még mindig megy, és még mindig semmi értelme nincsen 2020-ban.

Nagy volt a pofám, amikor leírtam a Való Világ 10. első három része után, hogy az eleje mindegyik évadnak borzasztó, és akkor kell az RTL realityműsorát nézni, amikor a szereplők már megszokják a kamerát. Onnantól kezdve ott motoszkált a fejemben, hogy vissza kellene térni hozzá. Nem úgy, ahogy a bűnös visszatér a tett helyszínéhez, nem is úgy, mint a pornófüggő, aki a munkanap közepén is megnyitja a böngésző inkognitó módjában a Pornhubot, hanem mint egy ember, aki egy hónapja beütötte a fejét, már elmúlt a pukli, és amikor teszteli, hogy fáj-e, akkor nem finoman megnyomkodja, hanem odamegy a betontömbhöz, és lefejeli megint. Ebben a hasonlatban a betontömb a Való Világ. Ennek nemcsak az első három része pokoli, hanem az egy hónappal későbbiek is.

A Való Világ a cikk írásánál pillanatában a 33. résznél tart, azaz részemről kimaradt 30 rész azóta, hogy megírtam, egy iszonyatosan nyomasztó céges bulinak tűnt a villanyitás, és az ott eltöltött első három nap, ahol nem voltak se konfliktusok, se feladatok, se igazi machinálások. Sőt, igazából még érdekes karakterek sem, hiába próbálták meg különböző archetípusokkal feltölteni a stúdiót. Első ránézésre a harminc kihagyott rész alatt kozmetikai változások történtek, amit egyszerre értek a kárpitra és a szereplők arcára is, mert mindkettő elég súlyosan szét van cigizve. Bár az is lehet, hogy hülyeség volt rögtön akkor visszacsatlakozni, amikor iszonyatosan berúgtak. Már megint.

A céges buli szép lassan egy HR-es pokollá változhatott, ahol kialakult három pár:

• a titkolózó vállalkozó VV Dani összejött a 18 éves tanuló VV Virággal, a kapcsolatuk első, általam látott momentumaiban az előbbi totálisan részegen lebassza a szintén totális részeg lányt, hogy ő nem bírja elviselni azt, ha egy nő alkoholt iszik, mert akkor eltorzul az arca. Családon belüli bántalmazások kezdődhetnek így, szerencsére ez nem úgy folytatódik.
• A fodrász, saját bevallása szerint is pinabubus VV Renátó összejött a martfűi taktikussal, VV Fruval, de a vak nem látja csak, hogy a lány azért kezd bármit is a sráccal, mert kell neki valaki, aki ész nélkül mellette áll bármilyen feladatnál. Ez nem egészen jön össze, de azért sem, mert például Renátó nem teljesen vágja a „nem az nemet jelent” koncepciót, és akkor is nyomul, bújik, taperol, amikor azt a másik fél nem szeretné. Szerencsére itt sem súlyosbodik a helyzet, bár egyszer nagyon csúnyán néznek egymásra kekszdarálás közben.
• És az asztalos VV Merci és a jéghokis VV Moh is együtt vannak, azt hiszem azóta, hogy egyszer átkarolta az egyik a másikat, de a villában ennyi hét után eltorzultak az emberek közötti gesztusok, és nehéz megmondani, hogy mi mit jelent. Most láttam csak, hogy 3 napig versenyben volt egy VV Mercédesz nevű nő is a villában, gondolom őt azért rakták ki nagyon hamar, mert már volt egy ilyen nevű a csapatban.

Az előző cikkben említett céges buli nagyon hamar átfordult céges csapatépítőbe, mert iszonyatos érzékkel pont akkor kezdtem el bekapcsolódni, amikor a Való Világban úgynevezett munkahetet tartanak, amit mi, villán kívül élő emberek egyébként úgy szoktunk hívni, hogy egy hét az életünkből. A lényeg annyi, hogy elvettek minden ingóságot, luxuscikket, ételt, italt a villából a szervezők, felbéreltek egy bizarr alakítást nyújtó színészt/nagyon hiteles alakítást nyújtó, egykor cukorrépagyárban dolgozó művezetőt (nehéz eldönteni), akit megtettek munkavezetőnek, és mostantól napi három órás műszakokban a lakóknak dolgozniuk kell, majd a megkeresett pénzt ételre és lakhatásra költeni.

A munka itt klasszikus gólyatáboros szivatást/csapatépítést jelent: nagy mennyiségben hagymát pucolni Fördős Zé utasításai szerint, diót törni, narancsot facsarni, hímezni, madáretetőt építeni, illetve a kedvencem, amikor egy nagy bödön összeöntött, különböző féle tésztát kell szétválogatni. A munkát a vezető kiértékeli a nap végén, ezért a lakók villadellát kapnak, ismétlem, villadellát kapnak, amit aztán egy app segítségével elkölthetnek élelmiszerre, hálózsákra, hálószobai jogra, egy doboz kólára, 3-az-1-ben kávéra, és még egy csomó olyasmire, amit az ember hajnali háromkor szokott félrészegen az éjjel-nappaliban vásárolni hazafele menet. Micsoda idők voltak, amikor ilyeneket lehetett csinálni!

A munkahét lényege az, hogy a néző röhögjön ezen a sok mihaszna emberen, ahogy „munkát” kell végezniük, és „teljesítményt” kell nyújtaniuk, röhögjön azon, hogy képtelenek beosztani rendesen a pénzüket, és tartós élelmiszerek helyett hülyeségeket vesznek, és izgatottan figyelje, ahogy az ebből kialakuló súrlódások miatt egymásnak esnek. Egy adott pillanatban elgondolkodtam azon, hogy nem túl nagy merészség-e egy csomó lakó kezébe éles kést adni pucoláshoz meg vágáshoz, nehogy véletlenül tényleg egy borzasztó tömeggyilkosság legyen a vége, de ezek az emberek leginkább magukban képesek kárt tenni, ahogy ezt meg is nézhettük. Kétszer.

Feszkók vannak, de valahogy nem úgy sülnek el, hogy intrika legyen a vége, a producerek mindig úgy csavarják a szabályokat, hogy hatalmas szívások sose legyenek. Amikor valakinek elfogy a pénze, és alvást se vehetne magának, azt hirtelen beszavazzák a nézők, hogy aludjon egy jót a nyugiszobában. Amikor végre van egy rendes konfliktus – a madáretetők építésénél kifelejtenek egy csomó lécet, ettől mindegyik úgy néz ki, mint egy OSB-ből ácsolt hokedli –, és mindenki aggódik, hogy mi lesz ennek a következménye, akkor elkenik a problémát, és a versenyzők úgy kapnak pénzt, elnézést: villadellát, mintha mi sem történt volna. Jó, ez nem igaz, hogy mi sem történik, mert amikor kiderül, hogy az egész VV Dani hibája, és megkérdezik tőle, hogy mi a baja, akkor előadja ezt a monológot, amit szó szerint legépeltem:

Hát mert csórókat bennhagytuk a faszszopó deszkát csak már felidegesítem magam mert geci annyira kell már mártírkodni hogy már a kaja fölidegesített mi a kurva anyámat tudok csinálni azt elmondjuk ötezerszerszer amúgy. Egyedül a Robi nem beszél velem. Jaj de jó lett volna már azon idegesítem már föl magam azt mindjárt kifakadok. Hát már geci rendes vagy lelkiismeretfurdalást csináltok oké van is és mi a faszt csináljak bazmeg egyáltalán kijövök és dárdának használom a faszszopó izét hát mi a kurva anyám van már itt tényleg. Gecire megkérdeztétek, semmi. Ennyi a bajom.

Maguk a munkák nem kifejezetten vizuálisak, legalább is én nem ismerek senkit, aki a vizuális élményért nézte volna valaha, hogy mások diót törnek, vagy hagymát aprítanak. A Való Világ producerei legalább egy kicsit tudnak szórakozni az idővel, a tésztaválogatás képeit egymásba csúsztatják, mintha örökké tartana, az idő nem múlna, mintha végtelen lenne az a három óra, de igazából nem biztos, hogy tovább tartott, mint az a 45 perc, ami egy összefoglaló VV-epizód hossza. Őrületesen sziporkázó párbeszédeket sem nagyon lehet ilyenkor várni, hiszen mindenki arra koncentrál, hogy ne vágja ketté az ujját, és néha az sem sikerül nekik. Olyan ez az egész, mint egy igazi céges csapatépítő, amit senki nem akar igazából: nem akarják a résztvevők, a főnökök, a vállalatvezetők sem, a HR-es már előre kitépte a haját, a szállásadó már retteg, hogy mit kell feltakarítania, ráadásul az egyik saleses már odafele kötözködik. Mindenki álbeszélgetéseket folytat, álkonfliktusokba keveredik, álellentéteket szít, és úgy kezd el kombinálni, ahogy épeszű ember azt nem tenné.

Lehet, hogy a versenyzők hibája is ez, akik három nap alatt nagyon kevés emlékezetes pillanatot tudnak összehozni, már ha a saját vérük ontása nem számít annak. A mesélés leghangsúlyosabb része az, amikor egy külön szobában, a kamerába mondják el saját maguk, a saját szavaikkal, hogy mi történt velük, mit éreztek, és vajon mit érezhetett a másik. Próbálják betömni a történetmesélési lyukakat a magyarázatokkal, és a végén ott maradunk, hogy cselekmény helyett beszélő fejeket nézünk. Egy végeláthatatlan vlogot.

Van valami egészen csóró ebben a munkahétben, aminek sajnos (?) a második felét már nem fogom megnézni, de úgy sejtem, ki fog végig tartani. Az összes eszköz szétesik a versenyzők kezeiben, a Villa bútorai teljesen alkalmatlanok gyümölcsök és zöldségek feldolgozására. A műszakok végével bejelentkező, Sztropacsek Gusztáv álnéven futó, feltehetőleg színész pedig nagyjából úgy viselkedik, hogy az amerikai antikomédia zászlóshajójában, a Tim & Eric Awesome Show Great Job!-ban lehetne egy visszatérő karakter, a furcsa hangsúlyozásával és a meg-megakadásaival.

De sajnos a Való Világ nem egy szürreális, éjjel leadott komédiasorozat, hanem egy reality, 2020-ban. Azt hittem, hogy ha kihagyok ennyi részt, akkor meglátom, hogy mi a vonzereje, magyarázatot ad a saját létezésére, vagy csak találok egy trashműsort, amit érdemes nézni, ha le akarom kapcsolni az agyam, és úgy tenni, mintha érdekelne egy csomó vadidegen szerencsétlenkedése egy házban, ahol az egyetlen igazi tennivaló kimenni cigizni. De a Való Világ 10. azt az egészen furcsa állapotot képes előidézni az ember szervezetében, hogy nem vált ki sem érzelmeket, sem gondolatokat. Mintha egy fantomműsort fogyasztanánk, amit nézünk ugyan, de a szemünkön túl már képtelenség mélyebbre hatnia. Nem mond semmit Magyarországról, nem mond semmit a magyarokról, és megközelítőleg sem tud olyan érdekes lenni, mint bármi, ami a villán kívül zajlik ebben az országban.