Lovas Rozi: A gyerekek miatt újféle perspektívába került az idő

Húsz nap alatt forgatták le az elmúlt évek egyik legnépszerűbb filmjét, a Futni mentemet. Az egyik főszereplő, Lovas Rozi szerint valószínűleg kétszer ennyire lett volna szükség ideális esetben, az alacsony költségvetés mégsem szembetűnő a filmen, hála a filmen dolgozó jó szakembereknek.

A 400 ezer nézőnél tartó családi vígjáték büdzséjéről azt mondta, producerek dobták össze, hogy „mindannyian pénzünkön alul, de mégis valamennyit kapjunk ezért a produkcióért”.

Az állami támogatás nélkül készülő filmet több helyen, köztük a Telexen is a Rákay Philip kreatív producerkedése mellett, 7 milliárdos állami segítséggel készült Most vagy soha! című filmmel hasonlították össze. Utóbbi nézettsége jelentősen elmaradt Herendi Gáborék filmjétől, és nem is csak a nyitóhétvégét érdemes összehasonlítani, hanem hogy a második hétvégére mennyire visszaesett az érdeklődés a Petőfi-film iránt.

Arra a kérdésre, hogy ez színészként jelent-e valamilyen elégtételt, Lovas azt válaszolta, hogy „nem örülök annak, hogy rossz lett az a film, hogy szakmailag nagyon sok kivetnivaló van benne”, pedig ő is örülne annak, ha a magyar történelemmel kapcsolatban is katartikus élményeket lehetne átélni a mozikban.

„Ilyen szempontból a filmkészítés diadala tud lenni, hogy egy jól kitalált, megrendezett és eljátszott, szakmailag hozzáértő emberek által elkészített film több embert vonz és átjön a közönség számára. Ez elégtétel, és azt gondolom, hogy akkor a dolgok még sincsenek nagyon a fejükre állva, hanem működik az, hogy a minőség diadalmaskodik a kevésbé minőségi dolgok felett.”

Amiről nem híresek a színészek

A színházi munkái sokszor komorabbak, sötétebbek, mint a családi vígjátéknak számító Futni mentem, ettől függetlenül lelkesen olvasta a film forgatókönyvét.

„Sokszor vígjátékot, főleg életközeli vígjátékot játszani nehezebb, mint nagyon mélyen belemenni egy sötét problémába, és azt nyitogatni saját magadon. Egészen másféle dolgokat követel. Talán minden színész úgy van, hogy minél jobban nyitogatja a spektrumát, a képességeit, vagy milyen műfajokban tud megszólalni, az annál nagyobb kihívás és inspiráció.”

Álmaiban meg tudná tenni, amit időként amerikai színészek, hogy egy szerepre készül hónapokig, évekig is akár, és közben szünetelteti az egyéb munkáit, viszont itthon ennek nincs realitása. „Itthon még az eléggé foglalkoztatott színészek fejében és zsigereiben is ott van az az érzés, hogy nem szabad leállni. Amíg van munka, amíg kapok felkéréseket, addig csinálni kell, és mindenki csinálja, mint az állat. Akit keresnek és hívnak, az egyszerre csinál mindent, és 16-18 órákat dolgoznak, mert benne van az, hogy nem tehetem meg azt, hogy lerakom, hogy kiszállok a színházból, mert nincsen garancia arra, hogy megint hívni fognak.”

A színházi és a filmes rendszer gyakorlatilag független egymástól, így tudnak összejönni olyan helyzetek, hogy valaki hajnalban forgat, aztán elviszik próbálni, majd visszaviszik forgatni, este pedig játszik egy előadást. Ez így összesen 16-18 órára kijöhet, de a pihenőidőt már senki nem kalkulálja bele.

„Én azt hittem, hogy már vagyok elég tapasztalt ahhoz, hogy meg tudjam védeni magam, de nem tudom. Kellene egy rendszer, egy szakszervezet, ami leírja, hogy téged itt vettek fel hajnali 4:30-kor a házad előtt, és meddig ketyeg a munkaidőd, mert különben meg fogsz halni. A kamionosoknak is megszabják, hogy mennyit vezethetnek, ez nagyjából ugyanaz.”

A szakmából viszont szerinte lehetetlen egységet kovácsolni, mindenki annyira másféleképpen érintett, és sokan tartanak is attól, hogy ha kinyitják a szájukat, akkor elkönyvelik őket problémás embernek, akit majd nem hívnak legközelebb. „A színész faj nem arról híres, hogy nagyon karakánul képes lenne kiállni magáért.”

Kockázatos a piacról élni

Nyolc év után jött el a Radnóti Színházból, mert azt érezte, hogy a kíváncsisága „többet követel annál, mint hogy üljek egy igazából kényelmes pozícióban, és várjam azt, hogy majd történjen velem valami”. Hozzátette: „lehet, hogy egyszer majd vissza fogok vágyni egy ilyen helyzetbe, de most az a rizikófaktor, hogy nagyon jót kell csinálni, hogy jöjjenek és nézzenek az emberek, az nagyon inspirál”.

„Egyértelmű volt, hogy most nekem ez az utam, ezt kell csinálnom, és így tudok fejlődni, így tudom a kíváncsiságomat kielégíteni, és hogy az a félelem, hogy elkényelmesedek, belefásulok, önismétlek, túlságosan megszokott helyzetbe kerülök, ez elmúlt, mert most minden helyzet annyira új, annyira frissen kell rá reagálni” – mondta a Loupe Színházi Társulásról, amelyet két éve alapítottak Lengyel Tamással, Molnár Áronnal, és Horváth János Antallal.

Lovasnak két kisfia van, elmondása szerint ők is szerepet játszottak abban, hogy eljött a biztos állást jelentő Radnótiból és a kockázatosabb szabadúszó létet választotta. „A színészet azért folyamatosan dolgozza belül az embert, mégis csak az idegrendszereddel, szíveddel, lelkeddel, gondolataiddal dolgozol folyamatosan. A gyerekek pedig bekerültek ebbe a dimenzióba, vagy még mélyebb helyre, és akkor elkezdtek egymással viaskodni, összegombócosodni, aztán harmonikusan együtt élni.

És valahogy nagyon kristálytisztán megvilágosodtam abban, hogy az idő mint olyan, újféle perspektívába került. Nem olyan értelemben, hogy telik-múlik, nőnek a gyerekek, hanem hogy arra érdemes időt szánni, amiben tényleg hiszek, mert amúgy nem érdemes éppen nem ölelni őket abban a pillanatban. Akkor érdemes nekem bemenni a színházba és próbálni, és egy szerepen keresztül a hivatásomat teljesíteni, ha abban százszázalékosan hiszek. És egyre fájóbbak lettek azok a pillanatok, amikor ez nem tudott megtörténni.”

A társulásukról azt mondta, második éve működnek stabilan, magukat is meglepve annyira beindultak, hogy igyekezniük kell tartani a saját tempójukat. Rengeteg munka van benne, de „ez egy elképesztően felemelő és inspiráló helyzet”. Ugyanakkor „nagyon kockázatos dolog abszolút a piacról élni, ha itt nem jönnek a nézők, akkor nincs tovább. Nem is arról van szó, hogy mekkorára növekedjünk, hanem hogy mindig befektessünk a következő előadásokba, amik talán már eggyel többet tudnak, mint az előző. Például van hozzá kellékes, vagy eggyel nagyobb díszlet, vagy még egy szereplő.”

Az interjúban beszéltünk még a Lányok/fiúk című monodrámájáról, a színészi pályájának kezdeteiről, és arról is, hogy mit szólna, ha a gyerekei egy nap azt mondanák neki, hogy ők is ezt a szakmát szeretnék választani.

(Az adást még decemberben vettük fel, ezért szerepel benne az, hogy a Futni mentem című filmet már legalább 200 ezren látták. Ez azóta 400 ezer fölé emelkedett.)

A teljes beszélgetést itt nézhetik meg: