Észtország miniszterelnökeként egyik első külföldi utam 1993 elején Antall József miniszterelnök meghívására Magyarországra vezetett. Arra kértem vendéglátóimat, tegyék lehetővé, hogy Észtország nevében koszorút helyezhessek el az 1956-os mártírok sírjánál, az Új köztemető 301-es parcellájában. Itt temették újra Nagy Imre miniszterelnököt is, akit eredetileg arccal lefelé, hátrakötözött kézzel egy jeltelen sírban földeltek el.
Megrendítő pillanat volt. Katonai tiszteletadás az 1956-os harcok egykori résztvevői, férfiak és nők jelentétében. Ez a néhány perc fontosnak tűnt mindannyiunk számára. Később abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a Corvin közben felavathattam az 1956-os forradalom kis hőseinek mára ikonikussá vált emlékművét. Ám annak az első szertartásnak az emelkedettsége alighanem életem végéig elkísér.
Észtország mindig is közel érezte magához a magyarok szabadságvágyát. Az orosz kozákok által meggyilkolt Petőfi Sándor Szabadság, szerelem! című versének sorai Ellen Niit fordításában észt fiatalok újabb és újabb nemzedékében ültették el a szabadság iránti olthatatlan sóvárgást. Ez a vágy később is segített álmodni, remélni és kitartani, akkor is, amikor már alig maradt ok a reményre.
Magyarországon azonban Petőfi sorai 1956-ban a barikádokra vitték a fiatalokat. Az események gyökerei valójában évekkel korábbra nyúltak vissza, Sztálin, a szovjet diktátor haláláig. A Kremlben kirobbant hatalmi harcban kezdetben Sztálin véreskezű biztonsági főnöke, Lavrentyij Berija kerekedett felül. Berija pontosan tudta, milyen mélyre juttatták a Szovjetuniót a sztálini módszerek, és változtatásokat kezdeményezett. Később, Gorbacsov példájára ezeket „első peresztrojkaként” kezdték emlegetni. A változások része volt többek között a Nyugattal fennálló feszültségek enyhítésének kísérlete, valamint annak elfogadása, hogy Közép- és Kelet-Európa országaiban különböző utakon is lehet építeni a szocializmust. Ez végül a Jugoszláviával való kapcsolatok normalizálásához vezetett. 1953-ban a Szovjetunió új vezetői úgy ítélték meg, hogy a magyar kommunista párt politikája túlságosan sztálinista, ezért saját bizalmi emberüket, Nagy Imrét állították a párt élére. Berija bukásával és kivégzésével azonban Nagy sorsa is megpecsételődött.
A reformok ennek ellenére folytatódtak. Moszkva nagyobb szabadságot ígért a szatellitállamoknak, miközben igyekezett továbbra is kötőféken tartani őket. 1955-ben a Szovjetunió a szocialista országok kontrolljának biztosítására létrehozta a Varsói Szerződést. Ugyanakkor kivonta csapatait Ausztriából, lehetővé téve, hogy az ország semleges állammá váljon. Felmerült a kérdés: lehetne-e Magyarország a következő? A magyarok ettől kezdve egyre inkább keresték a lehetőséget arra, hogy – amint azt ugyanabban az évben Nagy Imre megfogalmazta – „Ausztria példájára semlegesnek nyilvánítsák magukat”.
1956-ban újabb megrázkódtatás érte Közép- és Kelet-Európa kommunista vezetőit. Párton belüli ellenfeleit lefegyverzendő, Nyikita Hruscsov az SZKP XX. kongresszusán nyilvánosságra hozta Sztálin bűneinek egy részét, és elítélte a személyi kultuszt. A lengyel kommunisták vezetője, Bolesław Bierut a beszéd hallatán állítólag szívrohamot kapott és meghalt. A kommunista hatalom tekintélye megingott, Közép- és Kelet-Európában egymást érték a zavargások.
Magyarországon informális csoportok, úgynevezett Petőfi-körök alakultak. Amikor ugyanazon év októberében Lengyelországban nagyszabású szovjetellenes megmozdulások törtek ki, Magyarország sem maradhatott tétlen. A Petőfi-körök országszerte felszólították az egyetemistákat, hogy dacoljanak a hatalommal, és a lengyelekkel való szolidaritás jeleként vonuljanak az utcákra.
Október 23-án a Lengyelország melletti szolidaritás jegyében szervezett budapesti tömegtüntetés azonban igen rövid idő alatt a magyar kommunista hatalom elleni felkeléssé vált. A hatóságok nem tudták elfojtani az egyre növekvő tiltakozást. Az utcákon vonulók ledöntötték a Budapest központjában álló hatalmas Sztálin-szobrot, és a szovjeturalom más jelképeit is eltávolították. A szovjet hadsereg megpróbálta ellenőrzése alá vonni a helyzetet, de a felkelők elszánt ellenállásába ütközött. A harcoló magyar egységek összetétele rendkívül sokszínű volt: iskolások és munkások egyaránt fegyvert ragadtak. A budai vár egyik csoportját például egy karmelita szerzetes vezette, aki erre az időre engedélyt kért kolostora vezetőjétől, hogy részt vehessen a harcokban. A szovjet tankokra lesből támadtak, Molotov-koktélokkal próbálták megsemmisíteni őket.
Végül világossá vált, hogy a szovjet csapatok nem képesek leverni az ellenállást, és Moszkva bejelentette: kivonja erőit Budapestről. Nagy Imrét ismét a kormány élére állították, és lehetőséget kapott radikális reformok végrehajtására. Magyarország nagy iramban elindult a többpártrendszer felé.
Mindez azonban egyre nagyobb fenyegetést jelentett a Szovjetunió számára. Ráadásul a „magyar vírus” gyorsan terjedni kezdett más országokban is. Moszkvának lépnie kellett. Ha korábban úgy tűnt is, hogy a Szovjetunió elfogadja: minden ország a maga módján építheti a szocializmust, most feladta ezt az elképzelést, és erővel készült helyreállítani a rendet. A Budapestről kivonult szovjet páncélos egységek helyére új csapatok érkeztek.
Magyarország ekkor kétségbeesett lépésre szánta el magát. November 1-jén bejelentette kilépését a Varsói Szerződésből, és az ENSZ segítségét, illetve beavatkozását kérte. A világ azonban nem mutatott különösebb érdeklődést a Magyarországon zajló események iránt – annál is kevésbé, mert ezalatt válság bontakozott ki a Szuezi-csatorna körül. Ez szabad kezet adott a Szovjetuniónak. November 4-én 200 000 szovjet katona, 2500 tank támogatásával bevonult Budapestre, és néhány hét alatt vérbe fojtotta az ellenállást. A magyarok bátran védekeztek, és rádión keresztül kétségbeesett segélykéréseket sugároztak Nyugat felé. Az adások gyakran fegyverropogással és dobogó léptek hangjával értek véget. Nyugatról azonban nem érkezett segítség. Még a melbourne-i nyári olimpiáról sem zárták ki a szovjet küldöttséget.
Megközelítőleg 180 000 magyar menekült Nyugatra. A halálos áldozatok számát több mint 2500-ra, a sebesültekét mintegy 13 000-re becsülik. A forradalom leverése után 22 000 embert ítéltek el, közülük mintegy 350-et kivégeztek. Köztük volt Nagy Imre is, aki az utolsó pillanatig nem volt hajlandó elítélni a forradalmat. Állítólag halála előtt azt mondta: akik most kivégzik, a jövőben tiszteletadással fogják újratemetni. Szavai prófétainak bizonyultak – jóslata harminc évvel később valóra vált.
Észtországban, akárcsak a többi leigázott országban, a magyar forradalom eleinte a remény fellángolását hozta. Sokan úgy gondolták: a Magyarországon történtek talán egy olyan eseménysorozat kezdetét jelentik, ami végül Észtország felszabadulásához is elvezethet. A „rádióhangok” és a külföldi rádióadók hallgatása soha nem látott intenzitással terjedt.
Valdur Raudvassar így emlékezett vissza a vidéki Észtországban uralkodó hangulatra:„Az 1956-os magyar felkelés egy új ébredés kezdetének tűnt Észtországban. A falumban megtartották a hagyományos aratóünnepet, de valamiért nem a kolhozközpontban, hanem a falu szélén, a völgy mélyén megbúvó Rauba tanyán, egy kitelepített család házában. A »járási embereket« nem hívták meg, de az egész falu ott volt. A fiatalokat mi képviseltük az iskolatársammal, Lembituval. A szomszéd faluból a boltvezető, Elmar Uibo is eljött, és intett nekünk, hogy álljunk mellé, mert beszédet fog mondani. Egy idő után felállt az ünnepi asztalnál, és lendületes szónoklatot tartott a magyar felkelésről meg arról, hogyan fojtották azt vérbe az orosz tankok.
Végül így szólt: »Nem tudjuk a magyar himnuszt, hát énekeljük el az észtet!« Mindenki felállt, és elénekeltük a betiltott észt himnuszt. Csak a falu egyetlen párttagja, Karl Vassa maradt ülve. A himnusz után mindannyian visszaültünk. Elmar ekkor felkapott egy üres palackot az asztalról, és leütötte vele Vassát, aki beesett az asztal alá. Később tudtam meg, hogy Elmar a függetlenségi háborúban önkéntesként harcolt Narva mellett. Az aratóünnepnek nem lett következménye, Vassa is hallgatott.”
Másutt is hasonló volt a hangulat. Enn Tarto visszaemlékezései szerint 1956 őszén a 3. számú középiskolába „Moszkvából érkezett egy tört észt nyelven beszélő propagandista, aki az igazgatóval együtt az iskola közgyűlésén követelte a magyar hazafiak elítélését. Az aktívabb fiatalok vezetésével a diákok füttykoncerttel válaszoltak, és dobogni kezdtek a lábukkal. Végül az igazgatót és a propagandistát is távozásra kényszerítették.”
Az egyetemeken feszült volt a légkör. Olyan diákkörök kezdtek szerveződni, mint amilyenekből annak idején a magyar ellenállás is kinőtt. A nemzetközi fejleményekre reagálva a Pärnui II. számú középiskola diákjai 1956 őszén létrehozták a „Zöld Háromszög” nevű földalatti ellenállási szervezetet. Céljuk az volt, hogy egy esetleges háború kitörésekor aktív harcot indítsanak a szovjethatalom ellen, amely vasútvonalakon és gyárakban végrehajtott robbantásokban, valamint kisebb katonai egységek elleni támadásokban öltött volna testet.
1957 elején a Lihulai Középiskolában a magyar felkelés hatására megalakult az Észt Nemzeti Felszabadítási Szervezet, amelyet később Észt Szabadságharcosok Szövetségére (EVL) neveztek át. Alapszabályuk és esküjük is volt. Terveik között fegyverek és lőszer beszerzése, valamint katonai kiképzés megszervezése szerepelt. A Szovjetuniót érintő katonai konfliktus esetén pedig fegyveres harcot írt elő az alapszabály. Az EVL-t Tõnis Mets vezette. 1959-ben háromtagú vezetőséget hoztak létre, és ugyanazon év májusában már 26 tagjuk volt. Egy PPŠ géppisztollyal, nyolc puskával, egy működőképes Maxim nehézgéppuskával, valamint lőszerrel és robbanóanyaggal rendelkeztek.
Aktivizálódtak a korábban létrejött földalatti szervezetek is, például az ugyanazon év tavaszán Tartuban megalakult Eesti Noorte Malev nevű ifjúsági szervezet. 1956. november 4-ére virradó éjszaka mintegy 300 röplapot terjesztettek a tartui iskolákban, melyekben kiálltak a magyar szabadságharc mellett, és szabadságot követeltek Észtországnak. Némelyik lap sarkán az észt nemzeti színekből álló kék-fekete-fehér sáv volt látható. A kollégiumokban egy hosszabb felhívást is terjesztettek. A röplapok Észtország más részeire is eljutottak, Rakverétől egészen Läänemaa-ig. A Tallinnban 1956 novemberében osztogatott röplapok többek között arra szólították fel az észteket, hogy ébredjenek fel, és szálljanak harcba szeretett hazájuk megszállói ellen.
Mindez érthető módon komoly aggodalmat keltett az Észt SZSZK élén. A biztonsági szervek arról tájékoztatták az Észt Kommunista Párt vezetését, hogy az általuk összegyűjtött adatok szerint a magyarországi események erősen befolyásolják a közhangulatot Észtországban, különösen a fiatalok körében. Október 30–31-én az Észt Kommunista Párt Központi Bizottságának irodája külön ülésen foglalkozott a lakosság körében terjedő szovjetellenes és nacionalista hangulatokkal, és intézkedéseket vett tervbe a politikai felvilágosító munka fokozására.
A hatalom számára végül a magyar ellenállás vérbe fojtása jelentett döntő segítséget. A Nyugat képtelensége – vagy talán inkább vonakodása –, hogy ezt megakadályozza, általános csüggedést keltett. Világossá vált: még ha egy ország saját erejéből le is rázná magáról a kommunizmus béklyóit, a Nyugat nem feltétlenül mer vagy akar segítséget nyújtani, és nem lép fel a szovjethatalommal szemben.
Az emigrációban élő író, Karl Ristikivi 1957. október 23-án ezt jegyezte be naplójába:„Ma van a magyar forradalom első évfordulója. Egy évvel ezelőtt úgy tűnt, mintha a világban valami végre a helyes irányba kezdene mozdulni, valami, ami legalább halvány reményt adott. A lengyel forradalom elakadt ugyan Gomulka titkos politikai manővereiben, Magyarországon azonban a lavina olyan erővel indult meg, hogy már csak az orosz tankok tudták megállítani. Ezek is tétován jöttek, amikor látták, hogy Nyugatról egyáltalán nem érkezik segítség. Hogy kinek az árulása volt nagyobb Magyarországgal szemben, arról most ne ítéljünk. De azóta is mély megvetést érzek, valahányszor Dag Hammarskjöld nevét hallom vagy olvasom.”
Észtországban is sokan vélekedtek hasonlóképpen. Uno Mereste visszaemlékezései szerint ekkor vált világossá, hogy
„a szovjet erőszakuralom közeli végének reménye homokvárnak bizonyult, a türelmetlen bizakodást teljes reményvesztettség váltotta fel. Tudat alatt egyre inkább azt érezték, hogy talán soha nem ér véget ez a rendszer, talán ez egy történelmi törvényszerűség. Így alakult ki az általános alkalmazkodási komplexus: ha a megváltoztathatatlan, természetellenes körülmények ellen nem lehet tenni, akkor alkalmazkodni kell. Az alárendelődő alkalmazkodás korát később poétikusan »arany hatvanas évekként« emlegették. Valójában a társadalom álomba merült”
– hangsúlyozza Mereste a memoárjában.
A Magyarország mellett kiálló észteket a biztonsági szervek hatalmas gépezete gőzerővel üldözte. Elfogásuk után elítélték és évekre munkatáborokba küldték őket. Ez a sors várt a szibériai fogságból hazatért költőre, Enn Uibóra is, aki otthon megírta a Koszorú az elesett magyar szabadságharcosok emlékére című megrendítő versét. Uibót 1957 áprilisában letartóztatták, tíz év börtönre ítélték, és Dubrovlagba küldték, ahol 1965-ben meghalt. Az Észt Köztársaság a rendszerváltás után Enn Tartót, az ENM vezetőjét a Szolgálati Érdemrend Tiszti Keresztjével tüntette ki. 2025. október 27-én pedig Veszprémben emléktáblát avattak Enn Uibo tiszteletére.
De mit sikerült elérni a vérrel és szenvedéssel? Az 1956-os magyar forradalmat könyörtelenül leverték, akárcsak az 1848-as forradalmat. Magyarország azonban számos olyan szabadságjogot és lehetőséget vívott ki magának, amelyek máshol elképzelhetetlenek lettek volna – egészen a Queen-koncertig bezárólag. Állítólag Magyarország volt a börtön legboldogabb cellája. Ám 1956-ban aligha ez ösztönözte a magyarokat arra, hogy szembeszálljanak az orosz tankokkal.
Nem volt-e mégis 1956 egy elszalasztott lehetőség? Nem vezethetett volna a Nyugat valamivel határozottabb fellépése a leigázott népek harminc évvel korábbi felszabadulásához?
Ezt persze soha nem tudhatjuk előre teljes bizonyossággal. Ahogy Cyprian Norwid híres versében írja:
Mint gyantás rőzsenyalábból, százfelé,
Száll körülötted perzselt öltözeted.
Égsz, és nem tudod, hogy szabad leszel-é,
Vagy azt, amid van, el kell veszítened?
Csak hamu marad, hogy hulladék gyanánt
Széjjelszóródjék a szélben? – vagy marad
A hamu mélyén csillagfényű gyémánt,
Örök győzelmet hirdető virradat?!…
(Radó György fordítása)
Lehetetlen előre megjósolni, hogy az erőszakkal és igazságtalansággal szembeni ellenállás jobbá vagy rosszabbá teszi-e a helyzetünket. Az azonban biztos: a próbálkozás feladása még súlyosabb következményekkel járhat.
Ezért sorsdöntő, hogy a történteket megőrizzük emlékezetünkben, és továbbadjuk a következő nemzedékeknek. Mert ha a remény átadja a helyét a reménytelenségnek, a teret nyerő feledés könnyen a jövő elvesztéséhez vezethet. Eljuthatunk akár odáig is, hogy szenvedéseink valódi okozója helyett azokat a barátainkat tekintjük ellenségnek, akik naivitásból vagy óvatosságból nem siettek kellő határozottsággal a segítségünkre. Vagy elkezdjük magunkban keresni a hibát, és közben megfeledkezünk a gonoszság valódi forrásáról – még akkor is, amikor az már egy következő országot éget fel, egy következő népet gyilkol és tesz rajta erőszakot, miközben minden határt átlépve hazudik és ferdít.
Magam is tudom, milyen könnyen úrrá lehet rajtunk ilyen bénító csalódottság mindenkivel és mindennel szemben. Ilyenkor megpróbálok visszaemlékezni arra, amit egy egykori finn önkéntes mondott: „Az Úr malmai lehet, hogy a reméltnél és kívántnál jóval lassabban őrölnek, de végül biztosan felőrlik a gonoszság és a sötétség erejét.”
Mert valójában mindig így történik.
Ebben a vereségben is ott rejtőzött a győzelem magja. Az 1956-os mártírok újratemetése 250 000 ember részvételével a Hősök terén, 1989. június 16-án olyan eseménysort indított el, amely végül Magyarország felszabadulásához és az orosz csapatok kivonásához vezetett. A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága 1989. július 6-án hivatalosan rehabilitálta Nagy Imrét. Ugyanezen a napon Budapesten meghalt az összes tisztségétől megfosztott egykori kommunista pártvezető, Kádár János, aki annak idején Nagy Imre halálos ítéletét elrendelte. A forradalom győzött.
Enn Uibo költő már 1956-ban összefoglalta néhány sorban a magyarok önfeláldozásának jelentőségét:
„Kiontott véretek által győzedelmeskedik
minden felszabadulást hozó kard éle,
s ez rólad, DICSŐ MAGYAR, ezt hirdeti:
»Ki igazán bátor, az a sírban is élhet!«”
(Sild Orsolya fordítása)
