100 napja jelent meg a Magyar Közlönyben a Tisza-kormány minisztereinek névsora, ezzel másnap hivatalosan is felállt Magyar Péter kormánya. Drasztikusan megváltozott a hatalom ebben a 100 napban, de egy csomó minden meg ugyanolyan maradt. Bár ez a 100 nap még a 4 éves kormányzati ciklushoz viszonyítva sem túl hosszú idő, pár dolog azért már kiderült a tiszás hatalom és a magyar választók természetéről is.
Az új főszereplő
Magyar Péter kormányzását – sőt már a kormányzás előtti kampányát is – a legtöbb elemző általában valamiféle műsorhoz, leginkább tévésorozathoz hasonlítja. Még az internetes fórumozók is arról beszélnek, hogy lemondják a Netflix-előfizetést, mert ott sincs semmi, ami annyira izgalmas lenne, mint ahogy Magyar Péter hetente viccelődik, vitázik, beszól és kiosztja a fideszeseket a parlamentben.
Magyar politikai sikerének egyik alapja volt, hogy már két és fél éve is szinte szappanopera-szereplőként tűnt fel a hazai nyilvánosságban, a csinos fideszes igazságügyi miniszter jóképű volt férjeként kritizálta a rendszert, és a kifelé beszélő fideszes mindig vonzó toposzán túl az eseményeket követő választók úgy érezhették, egy családi dráma kellős közepébe is csöppentek. Az orbáni és rogáni propaganda pedig – ma már tudjuk – a lehető legrosszabbul próbálta kezelni a helyzetet: bulvárfegyverekkel kezdték lőni Magyart, ezzel viszont a bennfentességére is rájátszottak, és a családi drámát is még izgalmasabbá tették.
Ezzel együtt már tulajdonképpen két és fél éve megszakítás nélkül Magyar Péter az ország legizgalmasabb embere, küzdött is ezzel rendesen a kampányban a Fidesz. Milliárdokat szórtak el stadionbérlésre és fénytechnikára, de a vidéki sportarénákban világító karperecek között az arcán pörgő Orbán Viktor sem érdekelte annyira az embereket, mint Magyar Péter, amint egy Jász-Nagykun-Szolnok megyei kukoricatábla mellett sétál csendben Nagyvárad felé.
Magyar így tudta legyőzni a Fidesz közpénzből felépített és állami forrásokból életben tartott politikai kommunikációs arzenálját is: mindig érdekesebb tudott lenni, bárminél, mint amit a Fidesz mondott róla. A saját maga ácsolta színpadon kezdte játszani a főszerepet, de akkora beleéléssel, hogy néhány hónap alatt az egész ország főszereplőjévé vált. Ezen a ponton már az volt az anomália, hogy nem a főszereplő a miniszterelnök (ahogy korábban mindig), de április 12-én ezt is megoldották a magyar választók.
Magyar Péter kormányra kerülve sem változtatott, továbbra is nagy elánnal játssza a főszerepet, odamegy, elmondja, csinálja, magyaráz, válaszol, viccel, nyomja, élőzik, posztol, kommentel, kioszt, kacsint, mosolyog, szelfizik. Alapvetően más szerepfelfogásnak tűnik ez, mint amilyen Orbán Viktoré volt, valójában viszont az alaptételei elég hasonlók.
Orbán pszeudovalósága
A kormányzás Orbánnál is elsősorban kommunikáció volt, azaz kommunikáció a kormányzásról. Ma, az Insta-influenszerek világában már mindenki tudja, az lesz híres, aki úgy viselkedik, mintha híres lenne, mert ha elég kitartó, az emberek végül elhiszik neki, hogy híres, és akkor tényleg híres lesz. Hozzáértő is az, aki elég hangosan kiabálja, hogy ért hozzá, és jól is az kormányoz, aki eleget hajtogatja, hogy most épp nagyon jól kormányoz. A munka helyét átveszi a közösségi médiás önreklám az élet egyre több területén. Úgy tűnik, ez egyszerűen egy ilyen világ. A valóság utáni korban, amikor megszűnnek a tények és megkergül az emberek belső iránytűje, minden a saját reklámjává válik, és minden cselekedet a cselekedetről való kommunikációvá, ugyanez történik a kormányzással is: kormányzati kommunikáció lesz belőle.
Daniel J. Boorstin amerikai történész már a hatvanas években írt az úgynevezett pszeudoeseményekről, azaz olyan eseményekről, amiknek valós értelmük és céljuk nem is nagyon van, pusztán azért szervezik őket, hogy publicitásra tehessen szert általuk a szervező, és hogy a médiában például reklámként felhasználhassák az ott készült képeket. Számtalan ilyen pszeudoeseményt szervezett nekünk a Fidesz az elmúlt 16 évben – elég csak a kormányinfókra gondolni, ahol Gulyás Gergely mindenre azt válaszolta, nem tud róla semmit, nem volt ilyen, vagy ha volt, sose hallott róla, és mindezt pusztán azért, hogy a kormány fenntarthassa a látszatot: legalább valamennyire még normális kapcsolatot tart fenn a médiával.
Felhúztak egy egész fideszes pszeudovalóságot. Elüldözték a CEU-t, bevezették, aztán megszüntették a vasárnapi boltzárat, harcoltak Soros György ellen éveken át, Magyarországon kihelyezett, kék óriásplakátokkal üzentek a migránsoknak és a végtelenségig lehetne folytatni a sort olyan politikai húzásokkal, amiknek – különösen a mából visszatekintve – az égvilágon semmi értelmük nem volt, csak az, hogy a kormányról, és különösen a cselekvő, aktív kormányról beszéljenek az emberek. Száz- meg ezermilliárdokat szórtak el politikai kommunikációra annak érdekében, hogy létrehozzák ezt a saját univerzumot, amiben Orbán harcolni megy ki az EU-csúcsokra, amiben ukránok akarják szabotálni Szerbiában a magyar energiaellátást, amiben mi állítottuk meg a migrációt, amiben Tiborcz István egy átlagos és tisztességes vállalkozó, Mészáros Lőrinc pedig egy self-made man, amiben Hatvanpusztához semmi köze a miniszterelnöknek.
Orbán sok támogatója és a politikai zsenialitása előtt rettegve fejet hajtó ellenzékiek jelentős része is ezt a pszeudovalóságot hitte Orbán Viktor politikai víziójának, a nagy képnek, ami csak távolabbról nézve látszik igazán. Mára kiderült: nem átfogó vízió volt ez, hanem csak egy nagy halom hazugság egymásra dobálva. Mindegyik egyetlen célt szolgált: megnyerni a pillanatot és hatalomban maradni.
A fideszes pszeudovalóság egyik legjobban sikerült eleme, egyik oszlopa a rezsicsökkentés. Elrendelték, hogy alacsonyabb ár szerepeljen a rezsiszámlán, aztán elmondták mindenhol, hogy megmentették a magyar embereket, és teleplakátolták az országot azzal, hogy megvédik a rezsicsökkentést azoktól, akik fenyegetik. Volt rezsidémon, volt rezsibiztos, volt a rezsicsökkentést támadó Jean-Claude Juncker és volt ellenzék, ami eltörölné a rezsicsökkentést. És a végén ki fizeti ki azt a pénzt, amennyivel alacsonyabb az ár a rezsiszámlán? Hát a költségvetés. Mi, mindannyian. A kígyó a saját farkába harap, csak elröppentek a milliárdok Balásy Gyula és (akkor még) Kuna Tibor cégeihez, kommunikációra.
Életre kelteni az inasba rakott nyilvánosságot
De amellett, hogy a pszeudovalóságuk megteremtése érdekében ennyit kommunikáltak, a saját hatalmukról és a rendszer természetéről szóló nyílt kommunikációtól a legteljesebben elzárkóztak. Orbán Viktor lehozott 16 évet miniszterelnökként úgy, hogy egyáltalán nem adott hosszabb interjút valódi, független médiának, kulcspolitikusokat volt lehetetlen megszólaltatni éveken át. A neki nem tetsző kérdésekben a hatalom feltörhetetlen hallgatásba burkolózott.
Ezzel párhuzamosan igyekeztek ellehetetleníteni és elbizonytalanítani minden, tőlük független állampolgári kezdeményezést, amivel a magyar választók a saját sorsukra próbáltak hatni. Fenyegetésnek állították be a tőlük független civil szervezeteket, legyen az egy akkugyárépítést akadályozó anyaegylet, környezetvédő csoport vagy klímaaktivisták. És el is érték, hogy a magyar társadalom egyre nagyobb része lássa kockázatosnak a civil szerepvállalást, hogy egyre kevesebben merjenek nyíltan ellentmondani vagy akár csak kérdezni is. Mindent megtettek azért, hogy a magyar választók a politikát valami halandó ember által befolyásolhatatlan szférának lássák, hogy visszariadjanak tőle, és ezzel minden lényegi döntést a kormányra bízzanak. Hogy vésődjön bele a lelkükbe: úgyis minden mindegy, mert a kormány leválthatatlan.
Egyelőre a legfőbb különbség Orbán és Magyar kormányai között pont ez, hogy Magyar Péter nemhogy visszariasztaná az embereket a politika érdemi megvitatásától, még kifejezetten buzdítja is a választókat a közügyek követésére, a nyilvános szerepvállalásra és az önszerveződésre. Azzal pedig, hogy ő maga nem szűnt meg a magyar figyelemgazdaság fókuszpontja lenni miniszterelnökként sem, soha korábban nem látott érdeklődést generál a közélet eseményei iránt még az uborkaszezonban is. Ahogy Szabó Andrea politológus megjegyezte: a magyar nyilvánosság érzékenyebbé, éberebbé és gyorsabb reagálásúvá vált a választás óta, a Tisza győzelme tényleg sokakat kimozdított a politikai apátiából. „A társadalom figyel, értékel és visszajelez. Vagyis működik a demokrácia” – írta a politológus.
Ez a habitusbeli váltás tulajdonképpen a legjobb dolog, amit a Tisza 100 nap alatt tenni tudott az országgal. A magyar demokrácia és a magyar társadalom egészsége szempontjából ez annyira pozitív hír, hogy egyelőre a Magyar-kormánnyal szemben felhozott legfontosabb fideszes kritikát is zárójelbe teszi. Ez a kritika pedig az, hogy Magyar Péter nem is kormányoz, hanem csak szerepel, csinálja a műsort, azaz: kommunikál.
A kormányzás DJ Otija
A kormányzati sajtótájékoztatók jelentős része a Tisza-érában is legalább annyira pszeudoesemény, mint amennyire Gulyás Gergely kormányinfói azok voltak, a különbség maximum annyi, hogy a tiszások egyelőre kedvesebbek a független sajtóval. De a fideszeseket nem is ez zavarja elsősorban, hanem Magyar Péter töretlen népszerűsége.
A miniszterelnök kiemelt helyzete és habitusa miatt nála a kommunikáció jelentős részben szereplés, ez Orbánra valóban nem volt igaz. Orbánék füttyre ugró médiaarzenált tartottak fenn a társadalmi-politikai spektákulum felépítésére, Magyar Péter a kormányzati kommunikáció nagy részét egyedül intézi a Facebookján, kihasználva, hogy a választók jelentős része még mindig nagyon érdekesnek tartja személyesen őt, és Orbánnal ellentétben egyelőre nem látszik rajta, hogy a sok szereplés elhasználná. Ami Orbánéknál a sokmilliárdos kormánykommunikáció volt, az Magyar Péternél a szereplés. Saját magát használva irányítja a figyelmet bizonyos ügyekre, és ugyanezeket az ügyeket használva irányítja a figyelmet saját magára.
Mivel Magyar Péter nemhogy a Tisza-kormány, de az egész eddigi magyar nyilvánosság egyik legláthatóbb embere, nyilvánvaló, hogy a fideszes politikusok elsősorban őt kritizálják, mert ő idegesíti őket a legjobban. Általában pont Magyar gyakori személyes szerepléseit igyekeznek pojácaságnak beállítani. De a spektákulum társadalmában, ahol a korábban közvetlenül megélt társadalmi élet minden elemét fokozatosan felváltja a saját reprezentációja, a folyamatos szereplés nem pojácaság, hanem a hatékonyság és a siker receptje.
Békés Márton történész, Schmidt Mária fegyverhordozója egy Facebook-posztjában ugyanazt állapította meg, amit ez a cikk feljebb: „Ott, ahol a parlamenti közvetítést Netflix-sorozathoz hasonlítják, sőt akként is rendezik meg, a kormányzati munka is doku-reality, hiszen itt a médiareprezentáció maga a kormányzás.” Békés azt írta, „Magyar Péter a kormányzás Dj Otija”, utalva Sebestyén Balázs Óbudai-szigetet megtöltő lemezlovas alteregójára. Békés szerint tehát Magyar ugyanúgy játssza el a miniszterelnököt, ahogyan Sebestyén Balázs játssza el azt, hogy ő egy német DJ. Valójában egyikük sem az, aminek láttatja magát, mindkét jelenség csak médiareprezentáció, mégsem foglalkozik senki a hitelességükkel, az emberek inkább alkalmazkodnak a spektákulumhoz.
Békés Márton párhuzama valóban egészen találó, de két dolgot figyelmen kívül hagy. Az első, hogy Orbánnál legalább ugyanennyire médiareprezentáció volt a kormányzás, csak kevesebb személyes szerepléssel. De amikor Orbánék a másnap hatályba lépő járványügyi szigorításoknál is nagyobb gondot fordítottak a Meseország mindenkié című mesekönyv miatt kitalált kamu-alkotmánymódosításukra, azt nagyon nehéz nem médiakormányzásnak nevezni, ráadásul annak is a legkárosabb fajtájából valónak. Tehát ha Magyar Péter a kormányzás DJ Otija, akkor Orbán Viktor minimum a kormányzás MC Istije, az is egy zenészalteregó, és ahogy Orbánnál, nála is mindenki azt találgatja, csak a médiaszerepe a türhő, vagy mögötte a valódi ember is.
A másik, amit Békés elfelejt, hogy nem Magyar Péter alakítja így az életet, hanem az élet alakul így, amikor az autószerelőtől kezdve az újságírón, a hentesen és a sarki CBA pénztárosán át a tudományos kutatóig mindenki influenszerré válik, miért éppen a miniszterelnökön kérjük ezt számon? Önmagában a szereplés nem baj, a 21. században inkább adottságnak tűnik. A lényeg az, ki mire használja.
Az pedig egyelőre nem látszik, hogy Magyar a szerepléseivel egy Orbánéhoz hasonló össztársadalmi hazugságvárat igyekezne építeni, igaz, erre a 100 nap tényleg nagyon rövid idő is lenne. Magyar Péter a pillanat nyertese, és bár sorra nyeri az újabb és újabb pillanatokat, közben egy nagyon sokszínű választói csoportot kell a Tisza mögött tartania. 2010-ben ugyanez a feladat állt Orbán előtt is, és ő a könnyebbik utat választotta: propagandával kezdte homogenizálni a saját választói közösségét, közben elbizonytalanítani és ellehetetleníteni a vele egyet nem értőket a Fidesz hatalomban tartása érdekében. A kérdés most az, mennyire tud heterogén maradni az április 12-én a Tiszára ikszelők csoportja, és mennyire tudja folyamatosan számonkérni, kompromisszumra és korrekcióra kényszeríteni Magyar Péter kormányát. Magyarék igazán nagy bűne az lenne, ha ők is megpróbálnák leépíteni, korlátozni, elbizonytalanítani az épp magára találó és a kormányt ellenőrző magyar közvéleményt.
Fut még az orbáni program
De ha a politika kommunikáció, akkor nemcsak a politikusról, hanem a választókról, azaz a közönségről is rengeteget elárul. Ez a kép pedig már nem túl szívderítő. Magyar Péter választókról alkotott képe ugyanis – ha nem is mindenben, de – több dologban átfedést mutat Orbánéval.
Az elmúlt két évtized magyar kormányai rengeteg kárt tettek a magyar pszichében. Orbán legszörnyűbb öröksége is az, hogy a saját hatalomban maradása érdekében leprogramozta a Fidesz ideális szavazóját és alattvalóját, A Magyar Embert, Aki Megköveteli A Tiszteletet. Magyar Péter és a Tisza sikerének egyik alapja, hogy a korábbi ellenzék hozzáállásával szakítva meg sem próbáltak szembehelyezkedni az orbáni szavazóval, nem próbálták megváltoztatni, hanem elfogadták, hogy ez az orbáni program fut a magyar társadalom számítógépén, tehát a siker érdekében ennek megfelelően kell politizálni.
Jól látszik ez azon, ahogy Magyar Péter a rezsicsökkentésről beszélt. Soha nem kérdőjelezte meg az intézkedést, még a nyári energiaválságban is a fenntartását ígérte. Persze előtte volt az elkerülendő példa: Márki-Zay Péter, az ellenzék korábbi miniszterelnök-jelöltje a 2022-es választási kampányban véletlenül többször is kimondta a valóságot a rezsicsökkentésről, „népbutításnak” és felelőtlen lépésnek nevezte, és azt mondta, az a baj az ilyen intézkedésekkel, hogy „könnyű őket megígérni és bevezetni, de rendkívül nehéz megszüntetni”. Sőt, azt ajánlotta, a rezsicsökkentés helyett jobb lenne spórolni és épületenergetikai korszerűsítéseket végrehajtani. Meg is lett az eredménye, a fideszes médiabirodalom lecsapott, A Magyar Ember, Aki Megköveteli A Tiszteletet pedig büntetett.
A kampányidőszakban ugyanígy elemezgette mindenki, mennyire jól is teszi a Tisza, hogy semmit nem mond a Budapest Pride betiltásáról, hogy Magyar Péter „nem sétál bele a Fidesz csapdájába”, azaz: nem áll ki nyilvánosan és határozottan egy vegzált és elnyomott, különösen sérülékeny magyar kisebbség mellett. Hiába, ezt követelte a politikai racionalitás, máskülönben kíméletlenül büntetett volna az orbáni program.
A fideszes hatalomgyakorlást a legtöbben populizmusnak nevezték, vita maximum azon volt, milyen populizmus. A populizmus egyszerűen összefoglalva a nép fogalmának abszolutizálása és annak szembeállítása az elittel vagy elitekkel, miközben ebben a harcban a populista politikus minden erejével igyekszik a nép védelmezőjeként feltűnni. Nagyon úgy tűnik, a 21. században, főleg Európának ezen a részén kizárólag a populista politika lehet sikeres, ami nem sikeres, az általában azért nem az, mert nem eléggé populista. 16 év Orbán után a magyar választók jelentős része el is várja, hogy a politikus legyen populista, ez Orbán szellemi hagyatéka, ez az orbáni program.
Magyar Péter populizmusa sok tekintetben más, mint Orbáné, de attól még populizmus. Ez a populizmus beszél Magyarból például akkor, amikor azt mondja, az energiaválságban a nagy cégek áramhasználatát korlátozzák a lakosságé helyett. Pedig vajon a lakosság áramhasználata átgondolatlanabb, vagy az eleve piaci energiaárat fizető és a termelést minden módon racionalizálni, a költségeit pedig csökkenteni igyekvő iparé? És vajon ki fizeti ki a magyar ipar kényszerű teljesítménycsökkentését ebben a remek globális kapitalista gazdasági rendszerben? Nyilvánvalóan mi. Majdnem akkora agyalás ez is, mint a rezsicsökkentés, ez is olyan intézkedés, aminek valójában még a saját rendszerén belül sincs sok értelme.
Ez persze távolról sem azt jelenti, hogy a hatalomnak ne lenne feladata, sőt kiemelt feladata a polgárai érdekeinek védelme. De nem pusztán ez a hatalom feladata, és különösen nem ez a feladata olyankor, amikor a közjó, az állam közép- vagy hosszabb távú érdekei miatt az állampolgárok többségének esetleg változtatnia kellene a magatartásán. Mert az orbáni program része volt az is, hogy a többségnek mindig igaza van, sőt a többség álláspontja konstruálja a valóságot. Mindannyian tudjuk, ismerjük ezt, éveken át szenvedtünk miatta. Akinek elege volt a Fideszből, annak valójában ebből is elege kell hogy legyen. Annak hinnie kell, hogy a valóság, az igazság a választói többség aktuális akaratától függetlenül létezik.
A fő kérdés az, hogy ezt az orbáni programot tényleg törölni akarja-e a Tisza a magyar társadalomból, egyáltalán hogy lehet-e törölni. De hogy erre válaszolni tudjunk, ahhoz el kell telnie még néhányszor 100 napnak.
