82 év után: mit tanulhatunk ma a holokausztból?

Amikor Hannah Arendt 1961-ben részt vett az Eichmann-peren, megvilágosodásként érte, hogy a nácik nem mind gonosztevők, pszichopaták, akik önként, kéjjel öltek, hanem hétköznapi emberek, mint bárki más. A per nyomán írt „Eichmann Jeruzsálemben – Tudósítás a gonosz banalitásáról” című művében épp ezt fogalmazta meg: a nácik által felépített, jól működő gépezetet, amelynek a mintegy hatmillió zsidó mellett több millió roma, homoszexuális, fogyatékkal élő, szovjet hadifogoly, lengyel, és más csoportok estek áldozatul, túlnyomórészt olyan, Adolf Eichmannhoz hasonló emberek működtették, akik maguk sosem öltek vagy bántalmaztak másokat közvetlenül. A karrierjüket, hivatali felemelkedésüket, feletteseiknek való engedelmességüket viszont az emberiesség és együttérzés fölé emelték. A „gonosz banalitása” kifejezéssel épp ezt a fajta konformizmust igyekezett megragadni: azoknak a hétköznapi embereknek a működését, akik gondolkodás nélkül engedelmeskedtek a hatalomnak, és nem mérlegelték tetteik következményeit.

Ezek az emberek belesimultak a rendszerbe, nem kérdőjelezték meg a felülről érkező törvényeket, rendeleteket, parancsokat, hanem a legjobb tudásuk szerint végrehajtották őket. Eichmannhoz hasonló hivatalnokok ezrei vitték végbe a náci Németországban éppúgy, mint a nácikkal szövetséges és általuk megszállt országokban a zsidók kifosztását, gettósítását, ők állították össze a listákat és szervezték meg a deportálást. Mindez csupán papírmunka volt számukra, úgy, hogy közben nem is találkoztak magukkal az áldozatokkal. És mivel az akkor érvényes rendeletek szerint jártak el, nem is érezték úgy, hogy büntetendő tetteket követnek el, ahogy nem merült fel bennük az sem, hogy lehetne másképp.

A holokauszt végrehajtásában nemcsak a hivatalnokok, vasutasok, erőszakszervezetek, orvosok stb. vettek részt, ugyanis az nem légüres térben zajlott, hanem jóformán az egész társadalom tudott róla – Magyarországon éppúgy, mint a többi érintett európai országban. Magyarországon az egész Horthy-korszak alatt érezhető volt az antiszemitizmus – hol erősebben, hol kevésbé erősen, de kivált 1938-tól kezdve, amikor (hat évvel a német megszállás előtt!) az Imrédy-kormány meghozta az első zsidótörvényt. Ettől kezdve a többségi társadalom fokozatosan hozzászokott, hogy zsidó származású honfitársaik másodrendű állampolgárok, akiknek kárára a nemzsidók meggazdagodhatnak. Előbb az állásaikat, majd a földjeiket foglalhatják el, végül a gettósítás és deportálás nyomán úgy szabadulhatnak meg tőlük végleg, hogy a zsidók minden vagyona a magyar államra és azon keresztül a nemzsidókra száll. Az államilag elfogadott, propagált, sőt, előírt antiszemitizmus felülírta a korábbi társadalmi etikai és erkölcsi normákat, a magántulajdon és az élet szentségét, ezáltal az országos méretű kifosztás, a mások szenvedése iránti részvétlenség támogatottá és normálissá vált. Ilyen körülmények között nem csoda, hogy a többség kihasználta az adódó lehetőségeket a meggazdagodásra, jobb állásba jutásra, és inkább hallgatott, szemet hunyt az üldözés felett.

A közigazgatásban dolgozók nagy többsége, akik a holokauszt megszervezésében szerepet játszottak, az adódó mozgásterüket nem arra használták, hogy igyekezzenek megkönnyíteni üldözött embertársaik sorsát, hanem épp ellenkezőleg: arra, hogy még inkább megnehezítsék a dolgukat. Hajlamász János gödöllői jegyző reakciója jellemző példája annak, hogyan viszonyultak a köztisztviselők a zsidók üldözéséhez. Amikor 1944. március 22-én, három nappal a megszállás után Endre László Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyei alispán felhívta a járásokat vezető főszolgabírók figyelmét arra, hogy kötelesek fellépni a „megbízhatatlan zsidók és egyéb kommunistagyanús elemek” ellen, és hatósági felügyelet alá helyezni, illetve internálni őket, Hajlamász így válaszolt neki: „a megszálló német katonaság beérkezése óta kommunista szellemű mozgolódás észlelhető községem területén és alapos a gyanú, hogy ennek a mozgolódásnak az indítója a helybeli zsidóság ténykedésére vezethető vissza.” Javasolta ezért nyomozás után „az összes zsidó családfőket egyrészt internálni, másrészt rendőri felügyelet alá helyezni.”

Hősök

Nagyon kevesen voltak, akik meggyőződésből, elvből, együttérzésből vagy bármely más okból kifolyólag ellenálltak a rendszernek – és bár ők maguk többnyire nem tekintettek hősként saját magukra, a későbbi generációk mégis akként ünneplik őket. Épp azért, mert a többséggel szemben és a politikai akaratnak ellenszegülve, állásuk, megélhetésük, szabadságuk, vagy akár életük kockáztatásával is felemelték a szavukat, vagyont vagy emberi életeket mentettek – mert nem veszítették el erkölcsi és morális tartásukat.

Az első zsidótörvény tárgyalása idején 59 nemzsidó értelmiségi, többek között gróf Apponyi György, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Darvas József, Zilahy Lajos és Csók István nyílt levélben foglalt állást a zsidóüldözés ellen a Pesti Napló hasábjain. „Tiltakozunk lelkiismeretünk minden erejével és hisszük, hogy szavunk nem marad hatás nélkül abban a hazában, amely minden dicsőségét a hit- és gondolatszabadságért, az emberi jogok teljességéért vívott hősi harcainak köszönhette. E belső parancsra fordulunk a magyar törvényhozás mindkét házának tagjaihoz […]. Gondolja meg minden kortárs, mekkora felelősség terheli, ha lelkiismereti tiltakozás ellenére is megszületik egy törvény, melyre valamikor minden magyarnak szégyenkezve kell gondolnia!” írták.

Hasonló szellemben tiltakozott Alapy Gáspár, az egyesített Komárom polgármestere a zsidótörvények és a deportálások ellen. A városi bizottsági ülésen állítólag kijelentette, hogy „esküt tettem rá, hogy minden polgár ügyét egyformán szolgálom”, ennek megfelelően igyekezett tompítani a zsidóellenes rendelkezések élét, és minél több üldözött számára ürügyet találni a kivételezettséghez. Amikor a hatóságok június közepén deportálták a komáromi zsidókat, Alapy tiltakozásképp lemondott polgármesteri tisztéről. 1944 októberében a helyi nyilasok letartóztatták, és Dachauba deportáltatták, ahol 65 évesen meghalt.

Különleges példával járt elöl Hódmezővásárhely vezetősége is. Kiss Pál polgármester négy zsidó orvost úgy mentett meg a kötelező munkaszolgálattól, hogy légoltalmi orvossá nevezte ki őket, holott a várost akkor még nem érték légitámadások. Beretzk Pál alpolgármester pedig elszabotálta a gettó létrehozását, arra hivatkozva, hogy a kijelölt területről nem akartak elköltözni az ott élő nemzsidók. Amikor eljött az ideje, hogy a helyi zsidó lakosokat a szegedi téglagyárba vigyék, Beretzk ahelyett, hogy sok más település vezetőihez hasonlóan keresztülhajtatta volna őket a városon – és ezzel a helyi nemzsidó lakosság előtt megszégyenítette volna –, lovas kocsikkal vitette ki őket az állomásra.

A holokauszt idején különösen a hatalmi pozícióban lévő emberek tehettek sokat az üldözöttekért – nemcsak a hivatalnokok, hanem a végrehajtás emberei is. Kiemelkedő példa erre Endre László csillaghegyi csendőr-főtörzsőrmester viselkedése. Endre a helyi gettó lezárása előtt lehetővé tette, hogy több helybéli zsidó a fővárosba menekülhessen, akik ezzel elkerülték a deportálást. A gettó parancsnokaként csendőreivel csak kívülről őrizték a gettót, nem zaklatták az oda zsúfolt embereket, majd a deportálás előtt néhány órával bement, és értesítette őket a tervezett elszállításról. Ekkor egy család a kockázatot vállalva elszökött, őket Endre és családja bújtatta. Amikor a gettólakókat a monori gyűjtőtáborba szállították át, Endre kenyeret süttetett nekik, és a vagonokba a szokásos 70–80 helyett csak 30–40 embert szállított be. Segített a Csillaghegyre internált lengyel menekülteknek – köztük lengyel zsidóknak – is, többüket saját házában bújtatta, ezzel veszélyeztetve felesége és három gyermeke életét. A segítségért ellenszolgáltatást sosem fogadott el.

Azonban a hétköznapi emberek apró tettei is gyakran sokat jelentettek az üldözöttek számára: „Dr. Luttor Károly körorvos felesége zsidókhoz jár, csillagos zsidókkal jóbarátságban van és megy velük. Azt a kijelentést tette, hogy »magának van mitől félnie, mert nemzetiszocialista«” írta 1944 májusában egy névtelen feljelentő a veresegyházi körorvos feleségéről. A német megszállás után két hónappal az asszony még mindig nem volt hajlandó megszakítani a kapcsolatot zsidó származású barátaival, mi több, a község többi lakójának példát mutatva az utcán mutatkozott velük, így kifejezve irántuk érzett szimpátiáját és a politikai viszonyokkal szembeni ellenérzését. E tettével egyben férje állását és a megélhetésüket is kockára tette – azonban számára, úgy tűnt, az együttérzés kifejezése fontosabb volt ennél.

Mit tanulhatunk hát ma a holokauszt történetéből?

Egyebek mellett azt, hogy még a legszélsőségesebb körülmények között is érdemes és szükséges kitartani az értékrendünk mellett, hogy a belső integritás, az emberiesség, az empátia, az elesettek megsegítése alapvető normák kell legyenek, amelyek adott esetben felülírják a parancsok teljesítését, a rendeletek betartását, és a tekintélyelvnek való megfelelést. Hogy – Illyés Gyulát parafrazeálva – ne legyen „mindenki szem a láncban”, hanem gondolkodó, együttérző, egymással törődő emberekként egy jobb társadalmat hozzunk létre.

(A szerző holokauszttörténész)