Kijövünk a barlangból – és fény derül pár dologra

Az Utcáról Lakásba! Egyesületnél dolgozva látom, hogy a szegénységgel, hajléktalansággal kapcsolatos ingerküszöb brutálisan magas. Nincsen hírértéke annak, hogy hányan élnek szállón, hány évet töltenek ott, hányan fagynak meg telente, vagy éppen hány kilakoltatás történik, és hány gyereket emelnek ki a családjából anyagi okok miatt egy évben.

Egy-egy mondatba férnek bele ezek az információk egy aktuális anyagba vagy véleménycikkbe – a sajátjaimba is. Tulajdonképpen reális, hogy nem igazán lehet ezekből hírt csinálni: a NER másfél évtizedes működése alatt olyan fokig építette le a szociális ellátórendszert (ami pedig előtte sem csillogott fényesen), úgy a szolgáltatások, mint a pénzbeli támogatások terén, hogy nem is annyira rendszerhibának számít az, hogy valaki éveken, akár évtizeden át nem kap a segítséget, hogy kitörhessen a hajléktalanságból, inkább a rendszer működésének része.

Azt, hogy ezt a szakma is látja, jól mutatja, hogy a munkánkban partnereink az ellátórendszer részeként működő utcai gondozó szolgálatok, így a barlangos történet esetében a második kerületben utcai gondozást végző Máltai Szeretetszolgálattal dolgoztunk együtt. Az utcai gondozó kollégák gyakran nem látnak más, rendszerszintű megoldást ügyfeleiknek, ezért az együttműködéseinkben a kivételes lehetőséget látva elkötelezetten és lelkesen léptek be a „Barlangból lakásba!” ügyben is.

A barlangban élő férfi története nagyot ment a közösségi médiában és a sajtóban is, mert érdekes, sokaknak kissé hihetetlen és szemfelnyitó látlelete a hajléktalan emberek sorsának és mai lehetőségeiknek is.

A hírekben és a közösségimédia-megosztásokban és -kommentekben alkalmazott keretezés elképesztően sok olyan félreértést tartalmazott nemcsak a hajléktalansággal, de a szociális munkával és a szociális ellátórendszer egészével kapcsolatban is, hogy érdemes megragadni az alkalmat, hogy ezekből néhányra fényt derítsünk.

Ezért három dologról írok röviden.

1. Mi is a szociális munka? Kik és kik nem a szociális munkások?
2. Mi az önkéntes munka? Kik és kik nem az önkéntesek? Hogyan lehet, és hogyan nem lehet önkéntesként felelősen bekapcsolódni egy segítőszervezet munkájába?
3. És végül: kik a hajléktalan emberek? Mik a leggyakoribb félreértések a hajléktalan élethelyzettel kapcsolatban?

A szociális munkások diplomás szakemberek, akik professzionális segítő folyamatokat végeznek ügyfeleikkel. A segítő szakmák közül a pszichológia mára már ismertebb, ezért érdemes az érthetőség végett ehhez hasonlítani a munkánkat. Amíg egy pszichológiai terápiás folyamat az egyén belső elakadásaival foglalkozik, addig a szociális munka az egyén és a társadalom közti viszonyban tudja kezelni az elakadásokat. Kirekesztettséggel, erőforrás- és ismerethiánnyal, kapcsolatok, folyamatok elakadásaival dolgozik. A segítő szakmák persze sokszor határterületeken találkoznak, így a szociális ellátásokban is fontosak az egyéni tapasztalatok, a traumatudatos munka.

A szociális munka tudományos kutatásokkal és terepi, ember ember közötti segítő folyamatokkal keresi a megoldásokat az előbb említett elakadásokra. Ehhez képest a közbeszédben még jobb esetben is a jótékonyság, teaosztás, ruhaosztás ugrik be első asszociációként, pedig ez a munkánknak csak igazán pici szelete. Ahhoz, hogy egy egyénnek legyen alkalma a társadalmi részvételhez vezető úton valamilyen elakadását megoldani, a fizikai szükségletek ellátása csak a belépő, az érdemi munka a Maslow-piramis alsó fokai, az evés, ivás, ruha, biztonság után kellene hogy kezdődjön. Ezért mondom, hogy még jó esetben is csak az első lépcső ugrik be a munkánkból, de gyakran keverik a diplomás szociális munkásokat a közmunkásokkal, köztisztasági dolgozókkal vagy önkéntesekkel is.

Ez nem azért problémás, mert bármelyik címke szégyent jelentene az általa valójában lefedett kategóriákra, hanem azért, mert az átlagembereknek, sőt gyakran még a döntéshozóknak sincsen fogalmuk arról, hogy létezik egy szakma, amelynek egyébként lehetne eszköze a társadalmi kirekesztés és kirekesztődés kezelése.

A szociális munka ma szinte láthatatlan, és sok területen a szükséges ellátásoknak is hiányzik a szabályozása és normatív finanszírozása.

Így tipikusan a lakhatás területén is. A szociális munka számos szakterülete közt az egyik legközismertebb és nagyjából bárkinek elérhető ellátás a családsegítés, de a mentális beteg, függő, idős, gyermekvédelmi gondoskodásban felnövő életkezdő fiatal vagy éppen a hajléktalan emberek támogatása is a szociális munka egy-egy szakterülete.

A lakhatás azonban nem. A családsegítőkben dolgozó szakemberek elmesélhetik: a hozzájuk segítségért fordulók mekkora részben kérnek lakhatási ügyekben segítséget. Sokkolóan nagy és növekvő számban. Éppígy a börtönből szabadulók, az állami gondozásban nagykorúvá válók, vagy azok az emberek, akik szeretnének kilépni a hajléktalanságból, legyen az utcai, vagy intézménybeli – nem tudnak olyan intézményhez fordulni, amelynek célja a lakhatási problémák kezelése volna. Hogy ez mennyire súlyos és hibás, azt jól mutatja, hogy a KSH szerint is százszorosára nőtt a hajléktalan emberek száma a rendszerváltás utáni 20 évben, akkor is, ha csak a szállón élőket tekintjük hajléktalannak.

Ezért hoztuk létre az Utcáról Lakásba! Egyesületet. Vannak ugyan nagyon sokan, akiknek a lakhatását önmagában is rendezné, ha léteznének rendszerszinten elérhető támogatások a lakhatás területén (hogy pontosan mennyien, arról ma Magyarországon nehéz bármilyen bizonyító erejű adatot találni, hiszen Európában nem jellemző módon itthon a hajléktalan élethelyzet elképesztően hosszan, éveken, évtizedeken át is fennállhat). A megfizethető árú szociális bérlakások vagy érdemi mértékű lakhatási támogatások önmagában sokakat kivezethetnének az otthontalanságból.

Ugyancsak sokan vannak azok, akiket megfizethető lakhatással és szociális munkás kíséréssel lehetséges kivezetni. Nagyon kevesen vannak, akiknek az esetében az intézményi elhelyezés az egyetlen lehetséges megoldás, mégis ez ma a jellemző. Sok hajléktalan ember viszont ezeket a megoldásokat nem tudja vagy nem akarja igénybe venni: ők azok, akik kunyhóban vagy, mint a hírekben szereplő férfi, barlangban próbálnak élni. Vannak, akik éveken vagy akár évtizedeken át.

A szociális munka eszköztárát akkor tudjuk alkalmazni, ha annak a feltételei adottak. A hajléktalanságból kivezető úton ez például a megfizethető lakhatás biztosításának lehetősége. Azonban egy évtizedes otthontalanságból való kilépés ritkán képzelhető el a segítő munka nélkül, hiszen ezek a kirekesztett élethelyzetek traumatizálóak, és súlyos mértékig korlátozzák az egyén társadalmi részvételét. A biztos lakhatás megteremtése azonban még ilyenkor is visszautat tud nyújtani. Ez az Utcáról Lakásba! Egyesület szakmai alapelvét jelentő Elsőként Lakhatást szemlélet sarokköve is.

Amikor a szociális munkát az önkéntességgel keveri a közbeszéd, akkor az előbbi hozzáadott értéke kérdőjeleződik meg. A karitatív és professzionális segítő szervezetek munkáját, így az Utcáról Lakásba! Egyesület munkáját is sok önkéntes segíti. Elképesztően hálásak vagyunk a segítségükért, és a visszajelzések alapján nekik is sokat ad ez a lehetőség. Az önkéntesség általában az adományozás, a lakásfelújítások, az elemi fizikai szükségletek vagy éppen a közösségi eseményekbe való bekapcsolódás körül csúcsosodnak ki. A szociális munka nagyban támaszkodik ezekre a segítségekre, de a kettő nem helyettesíti egymást. Nem tudjuk eléggé becsülni azokat az embereket, akik szabadidejükben vezetik az egyesület furgonjait, segítenek az egyesület lakásfelújításain vagy éppen élelmiszert gyűjtenek, osztanak velünk – ők teszik le sokszor annak az alapköveit, hogy a fizikai szükségletek megteremtése után elkezdődjön a visszaút a társadalomba.

Ugyanakkor az önkéntességnek megvannak a maga keretei és persze korlátai is. Az önkéntesek nagy része nem szociális szakember, hanem olyan alapvető feladatokban segít, mint a fentiek. Vannak velünk önkéntes szakemberek is, akik a saját szakterületükön – pszichológusként, addiktológusként, egészségügyi szakemberként – egy-egy probléma megoldásában támogatják az ügyfeleinket és a szociális munkás segítő folyamatot is. Azonban mindez együtt sem pótolná a szociális munkás és ügyfele közötti segítő folyamatot, aminek keretében egy-egy kolléga hosszabb-rövidebb együttműködési megállapodás keretében mérföldköveket tűz ki, és ér el az ügyfelével, és ha az egyik probléma megoldódott, akkor jöhet a következő.

Sok esetben a folyamat alapvető egészségi problémák kezelésétől, az iskolai beiratkozástól, a felnőttképzések és iskolaelhagyó fiatalok tanulási kereteinek támogatásán át a nyugdíjügyintézésig terjed, illetve leggyakrabban a munkába állás támogatását takarja. Ennek ellenére a szociális munkásoknak nem kell mindenhez is érteniük, de valamihez igen: ez a nagy kép, a segítő folyamat egésze, az esetvitel, ahol ezek a lépések sorra követik egymást, és jó esetben a folyamat az ügyfél megerősödéséig, önállóságáig tart. Azonban kapnak, és kell is, hogy kapjanak szociálismunkás-támogatást olyan emberek is, ahol ez nem cél: romló egészségi állapotú nyugdíjasok, fizikai vagy pszichoszociális fogyatékossággal élők. Gyakran ilyen helyzetű embereknek az otthontalansággal is meg kell küzdeniük.

A visszaút a társadalomba tehát nem minden otthontalan ember esetében ugyanonnan indul, és nem is ugyanoda tart.

Sokan azonosítják a hajléktalan embereket azzal a néhány tucat, szem előtt lévő emberrel, akik a főváros aluljáróiban kiszolgáltatott állapotban, függőként vagy mentális betegként jól láthatóan otthontalanok. Amellett azonban, hogy nekik is meg kellene kapniuk a számukra szükséges – gyakran orvosi, pszichiátriai, egészségügyi – támogatást, muszáj lenne tudni: a hajléktalan emberek nincsenek kevesen, és többségükben nagyon nem hasonlítanak ezekre a sztereotípiákra.

A Menhely Alapítvány által rendelt kutatás 2021-es eredményei azt mutatták, hogy „a felnőtt korú lakosság 7 százalékának van olyan ismerőse, rokona, vagy családtagja, aki hajléktalan. Ezek szerint több mint 600 000 embernek közvetlen tapasztalatai vannak erről az élethelyzetről.”

Hogy lehet ez? Úgy, hogy a hajléktalan emberek a definíciótól függően jóval többen vannak, mint gondolnánk. Többen, mint az aluljárókban látszik, és többen, mint a 12 ezer ágy a hajléktalanellátásban – hiszen egyes, egy-egy éjszakára oltalmat nyújtó, éjjeli menedékhely típusú férőhelyeken több ember is megfordul. A nappali melegedők olyan intézmények, ahol nem aludni, hanem melegedni, sokszor enni, mosni, mosakodni, vagy postacímet létesíteni lehet. Ezek szolgáltatásait pedig nem csak a szállókon élő emberek veszik igénybe. A közművek nélküli otthonaikban fázó vagy éppen éhes emberek mellett a hajléktalanellátó rendszerben dolgozók a legkülönbözőbb élethelyzetekkel találkoznak. Sokan élnek kunyhóban, sátorban, barlangban és különböző, nem hajléktalanellátás kötelékében működő intézményekben, nem lakáscélú helyiségekben, így garázsban, raktárban, fészerben.

Azon, hogy közülük pontosan ki fér bele a hajléktalanság definíciójába, lehet vitatkozni, de ami biztos: több tízezren élnek szigorúan véve otthontalanul. És nincsen mindenkire ráírva, sőt a többségre nincs. Sok munkahelyre felvesznek hajléktalan embereket dolgozni, és az ezzel kapcsolatos előítéletekkel ellentétben, különösen az átmeneti szállókon élők közül nagyon sokan dolgoznak, de a saját építésű kunyhókban élők közül is sokan napi szinten bejárnak munkába. Ügyfeleink beköltözési történetei kapcsán a lehető leggyakrabban felmerülő kérdés az, hogy miből is fogják vajon valaha kifizetni a lakásuk rezsijét? A legtöbb esetben munkából. Mások nyugdíjból. Azonban a legérdekesebb, hogy

ha támogatásból tudnának csak lakásba költözni, akkor is kevesebbe kerül ma egy olyan, jellemzően egyszobás önkormányzati lakás bérleti díja és rezsije, mint amennyi normatívát az állam az intézményekben egyébként hajlandó volna rászánni ezekre az emberekre – akár sok éven át is.

Ezek a félreértések, és előítéletek sokszor legalább olyan nagy gátjai a hajléktalan emberek integrációjának, mint az objektív nehézségek. Visszatérő elem az Utcáról Lakásba! Egyesület programjaiba beköltöző emberek történeteiben, hogy az ezt övező stigmák miatt nagyon nagy erőket kellett mozgósítaniuk, hogy a közvetlen környezetükben, különösen a munkahelyükön el tudják titkolni, hogy hajléktalanságban élnek. Nem egy esetben, amikor ez kiderült a beköltözés után, az volt a munkatársaik vagy a munkahelyi vezetőség reakciója, hogy ha tudták volna, akkor segíthettek volna, amiben tudnak – de ők úgy érezték, hogy nem kockáztathatnak.

Nem tudni, hogy aki a villamoson melletted utazik, milyen helyzetben van: lehet, hogy egy átmeneti szállóról megy dolgozni vagy egy munkásszállón él a gyermekével, sőt sok kunyhóban élőről sem mondanád meg, hogyan élnek. Az viszont közös felelősségünk, hogy ők el merik-e mondani nekünk – és ezért érdemes eloszlatni az előítéleteket szülő félreértéseket.