Isten nem palotában, hanem kunyhóban van jelen, és ez igaz a Szőlő utcára is

Hogyan jelenik meg Isten nem a magasságban, hanem a mélységben? A kiszolgáltatottságban, a szenvedésben és a peremre szorult emberi sorsokban, például a Szőlő utcai fiatalokéban. Karácsony napján sem szabad elfelejtenünk, hogy Jézus nem szép palotában, hanem trágyás jászolban született, és ezt akkor különösen szem előtt kell tartanunk, amikor Heródes verőlegényei megjelennek javítóintézeteinkben.

Krasznahorkai László a Nobel-díj átvétele előtt néhány nappal nagyívű beszédet tartott Stockholmban. Ebben, remény híján, újfajta angyalokról beszélt, „akiknek már nincsen szárnyuk”, de akik a Megfellebezhetetlentől érkeznek „hozzánk, kik a porban küzdünk, (...) bolyongva a porban idelent”. Krasznahorkai szerint ezek a szárny nélküli angyalok egyszerűen csak itt vannak közöttünk, „utcai ruhában, felismerhetetlenül, ha úgy akarják, aztán meg másképp, akkor kiválasztanak minket, odalépnek hozzánk, és akkor egy pillanat alatt lehull szemünkről a hályog, a szívünkről a lepedék, vagyis a találkozás létrejön, mi döbbenten, hogy jé, egy angyal, ők szemben állnak velünk…”.

Az afféle régi angyalokkal ellentétben, akik olykor szóval vagy festmények szalagján keresztül mindig üzennek valamit, ezek az új angyalok nem szólnak egy árva szót sem. „Mintha megnémultak volna, csak állnak és néznek ránk, a tekintetünket keresik, és kérlelés van ebben a keresésben, hogy nézzünk a szemükbe, adjunk nekik mi át egy üzenetet”.

Továbbgondolom a Nobel-díjas író angyalábrázolását. Magam is vallom, hogy nem a szárnyak teszik az angyalt. Szilágyi Domokossal együtt nem hiányzik nekem „tollsöprű-szárnyú, / sztaniol-glóriás, gyolcspendelyes, hercig, kicsi édes” angyalka. A szárnyaszegett angyal képét fogalmazza meg József Attila is: „Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk, / Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.” Hugo Simberg finn szimbolista festő képe, A sebesült angyal pedig háborúval, erőszakkal és brutalitással terhelt korunk jelképe is lehet. Két szomorú tekintetű fiú hordágyszerű rudakon visz egy angyalt, szemén kötéssel, szárnyán vérfoltokkal. Mintha éppen erre utalna Krasznahorkai, amikor beszédében így fogalmaz: „ezek az új angyalok végtelen némaságukban már talán nem is angyalok. Hanem áldozatok”. Képzeletbeli fonendoszkópájával meg is vizsgálja őket: „mellükre helyezem a hallgatófejet, és azon nyomban meghallom a sorsot, az övéket”. Számára ez a megrendülés és az összeomlás pillanata.

Rádöbben ugyanis arra, hogy ez az angyal áldozat, de „nem értünk, hanem miattunk”.

Krasznahorkai gondolatmenete ezen a ponton fordulatot vesz, és az emberi méltóságról szeretne beszélni. Ám itt is a kudarcokhoz jut el, hiszen az ember elhagyta „a tudás és a szép és az erkölcsi jó nemes és közös birtokát”, és készül kiköltözni egy lápvidékre, ahol „süllyed a láp”, „elnyel a sár, lehúz a mocsár”. Így vezeti el az olvasót Krasznahorkai a mélységbe.

Erős metaforával a berlini U-Bahn egyik állomására kalauzol minket, ahol a peron végében, immár a sárga vonalon túli tilos részben egy hajléktalan csavargóra, az ő szavával clochard-ra irányítja tekintetünket. Görnyedt háttal, fájdalmas arccal vizelni próbál. Ez nagy szenvedést okoz neki, „csak cseppenként tud megszabadulni a húgytól.” A mélységnek ez az ábrázolása Petri György Hogy elérjek a napsütötte sávig című versére emlékeztet engem. Erőteljes hasonlóságot érzek az itt ábrázolt utcanő és Krasznahorkai clochard-ja között.

A clochard nyilvános vizelésén felháborodik a tömeg, hiszen az „a szabálynak, a rendnek, a törvénynek, a józan észnek (…) valóban példátlan megsértése”. Nem csoda, hogy a szemközti peron rendőre is sebtében szolgálatba helyezi magát, és el akarja kapni őt. Petri lotyójától pedig valósággal undorodik az ember. E két személy sorsában olyan mélység tárul fel, amelytől ösztönösen menekülnénk. De lehet, hogy ők volnának a szárny nélküli angyalok?

Nem a magasságot, hanem a mélységet képviselik. Áldozatok ők: nem értünk, hanem miattunk. Mindkét írásban hangot kap az együttérzés és az irgalom. Krasznahorkai esetében az az érzésünk, hogy reméli: a rendőr nem képes elkapni a clochard-t. Petri pedig – versben szokatlan módon – lábjegyzettel látja el az „aquamarin szemek” jelzős szerkezetet: „Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának, mondjuk a szemed színét, meg egy ritka szót, hogy ne legyen olyan undorítóan elesett, magam pedig legyek valamivel megérthetőbb.” Irgalom a mélységben is. Ehhez kapcsolódva szeretnék teológiai reflexiót fűzni a stockholmi beszédhez.

Lukács evangélista szerint a betlehemi mezőn ezt zengték az angyalok: „Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat” (Lk 2,14). Egy kedves elbeszélés szerint ebben a kórusban volt azonban egy engedetlen angyal. Talán hamisan is énekelt, de még zavaróbb volt, hogy a szöveget is eltévesztette. Vagy talán szándékosan változtatta meg? Ő ugyanis a magas helyett mindig mélyet mondott. Amikor azt énekelte, hogy „dicsőség a mélységben”, a mellett álló angyalok megbökték, és ezt súgták neki: „a magasságban!”. Ám ő kitartott a maga szövege mellett: „a mélységben!”

Hiába suttogták neki, sőt mondták egyre hangosabban, hogy „magasság!”, egyre csak ezt énekelte: „mélység!”. Amint véget ért az ének, elszabadultak az indulatok: „Isten a magasságban és méltóságban van jelen, nem a mélységben és a nyomorúságban!” De a lázadó angyal ezt mondta nekik: „Hát nem látjátok? Az isteni gyermek az istállóban van. Neki nem ott volna a helye! De ha már ott van, akkor az nem azt jelenti, hogy Istennel a mélységben lehet találkozni?” Ezért aki a mélységben él, nem kell hogy tovább keresse őt.

Ahol a legkevésbé várjuk, ott van a legközelebb hozzánk. Ez az angyal megragadja a karácsonyi elbeszélés lényegét:

Isten nem palotában, hanem kunyhóban születik. Nem a magasságot, hanem a mélységet választja.

Carl Jung valahol beszámol két rabbi beszélgetéséről. Egyikük azt a kérdést teszi fel, hogy miért nem mutatja meg magát ma Isten: „A Sinai-hegy Istene egykor mennydörgésben jelent meg, de hogyan lehet őt ma megtalálni?” Mire a másik azt válaszolja: „Ma már senki nincs, aki elég mélyen meg tudna hajolni.” Isten nagyon mélyre hajol. Ezért látja meg azokat, akik borsodi mélyszegénységben, ukrajnai háborús helyzetben, közel-keleti terrorfenyegetettség közepette, vagy éppen a budapesti Szőlő utca javítóintézetében élnek.

Jézusban Isten a mélységbe született bele. Abba a világba, ahol a zsoltáros szava így szól: „A mélységből kiáltok hozzád!” A mélyszegénységbe, a bűn mélységébe. A mélységbe, amelyen a berlini U-Bahn halad, a mélységes pincébe, amelyről Petri ír. Jézus a mélységbe, a perem-létbe született bele. Nem Rómában, még csak nem is Jeruzsálemben jött világra a megváltó, hanem a no-name Betlehemben, amelyet a napkeleti bölcsek GPS-e sem ismert. De Betlehemben sem egy vendégfogadóban, hanem az istállóban. Barmok mellett, trágyás közegben.

Jézus egész életét meghatározta ez a mélység, ez a perem-lét. A hatalmától teljesen megrészegült és azt féltő Heródes elől a szent családnak Egyiptomba kellett menekülnie, vagyis Jézus csecsemőként megismerte a migráns-létet. Aztán a hajléktalanok sorsát, hiszen ezt kellett hogy mondja: „A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania.” Kivégzésére is Jeruzsálem falain kívül, egy sintértelepen került sor. Saját sírja nem volt, Arimátiai József barlangjába temették.

Luther Márton írja, hogy Isten a hátsó ajtón lépett be a világba. A főkapu máshol lett volna. Az a császárnak volt fenntartva, aki, amint tudjuk, rendeletet adott ki, hogy írják össze az egész földet.

Isten azonban nem engedi ezt a rendeleti kormányzást. Ő felülír minden emberi elképzelést. Az emberi tervet Heródes akarta megvalósítani a maga erőszakszervezetével. Persze ő kispályás volt a császárhoz képest, akinek tervében az egész föld összeírása szerepelt. A főkapu a hatalom gyakorlata lett volna. A népszámlálás célja az adóösszeírás volt, mégpedig azért, hogy finanszírozni lehessen a birodalom működését, a tisztviselők mozgatását, a katonaság költségeit, a hadikiadásokat. A parancs így szólt: „írják össze az egész földet”. Mindent regisztráltak, mindent feltüntettek, mindenkit nyilvántartottak. Mert ez a földi hatalom természete. Augustus és Heródes, ha tehetné, számon tartaná, hogy József, az ács mit telefonozik, s mikor, miért, kinek.

Aktákba írják, hogy a názáreti leányka miről álmodozik. S azt is, ki érti meg. Ők nem sejthetik, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogukat sérti meg. Hiszen nekik nincs joguk. Az utasítás szerint mennek engedelmesen Betlehembe, József szülőhelyére. Terelik őket, mint barmokat. Ellenőrzik irataikat. Zsákjukban, tarisznyájukban, szívükben kotorásznak. A hatalom irányít, az alattvaló engedelmeskedik.

Ám itt váratlan fordulat következik. A világtörténeti eseménysor alternatívájaként megkezdődik az üdvösségtörténet. Ez összhangban van azzal, amivel Krasznahorkai felvezeti a stockholmi beszéd harmadik részét: „Á, hagyjuk az emberi méltóságot. Beszélek inkább a lázadásról.” Itt kap szerepet a clochard. A rendőr kötelességének érzi, hogy elkapja és megbüntesse. Ez a dolga, hiszen még életben van Augustus rendelete és Heródes parancsa. Az ő elképzelésük kell hogy megvalósuljon. Ez ellen lázad az, aki átlépi az alagút vastag sárga vonalát, belépve a szigorúan tiltott zónába. Nem tehet mást, hiszen máshol nem végezheti el a dolgát. Így jellemzi őt Krasznahorkai: „nyöszörögve, reszketve, erőtlenül s a fájdalomtól szinte bénán” áll ott, a vastag sárga vonalon túl, a tiltott zónában.

Nyöszörögve, reszketve, erőtlenül s a fájdalomtól szinte bénán állhattak a Szőlő utcai javítóintézetben is azok a fiúk, akiket Heródes verőlegényei megvertek. Ugyanígy szenvedték el a megaláztatásokat a bicskei gyermekotthon lakói. Nyöszörögve, reszketve, erőtlenül s a fájdalomtól szinte bénán szenvedik el sokan az orosz inváziót Ukrajnában, és így éltek a gázai romok között gyermekek és felnőttek. Nyöszörögve, reszketve, erőtlenül, a fájdalomtól szinte bénán terültek el az antiszemita támadás után a Sydney melletti Bondi Beachen a hanukát ünneplő zsidók. Ők mind-mind áldozatok. Ahogy Krasznahorkai írja: „nem értünk, hanem miattunk”.

Jézust az evangéliumok nyomán éppen olyannak látom, mint aki nyöszörögve, reszketve, erőtlenül s a fájdalomtól szinte bénán fogadja a korbácsütéseket a Golgota felé vezető úton.

Még tovább megyek. Egy törékeny Istenben hiszek. Aki magzatpózban fogadja az ütéseket. Olyan Istenben hiszek, aki akár nyöszörögve, reszketve, erőtlenül s a fájdalomtól szinte bénán is megőrzi a szuverenitását, és éppen ezért Istene lehet mindazoknak, aki így élnek a mélyben. Krasznahorkai lázadásról beszél. Én hallom a lázadó angyal énekét: Dicsőség a mélységben Istennek!

Hiszem ugyanakkor, hogy Isten azért jött le a mélységbe, hogy felemelje azokat, akik oda születtek, akik ott élnek. Stockholmi beszédét Krasznahorkai László azzal kezdte, hogy nála a remény végleg elfogyott. Zárómondatában aztán mégis így fogalmaz: „mindent elmondtam arról, hogy mit gondolok a lázadásról, az emberi méltóságról, az angyalokról, és igen, talán mindent – még a reményről is.” Teológiai reflexióim végén magam is hasonlót írok. Mikeás próféta, miután – joggal – kesereg a nép romlottsága miatt, el tudja mondani ezt is: „De én az Urat várom, a szabadító Istenben reménykedem, meg is fog hallgatni Istenem! (…) Kivisz az igazságára, és gyönyörködöm igazságában.” (Mik 7,1.9b) Talán mégis van remény. A törékeny Isten elküldi hozzánk angyalait, akiknek nincsen szárnyuk.

Ez a cikk a Szemlélek és a Telex együttműködésében készült.