A középosztály már nem támogatja, pénzügyi döntéseivel mégis fenntartja az Orbán-rendszert

A 2024 végére kialakult hazai politikai helyzet egyik társadalmi sajátossága, hogy a gazdaságilag aktív középosztály mára már igen kis arányban támogatja a jelenlegi kormányt. Ha a választások eredménye ezen a társadalmi csoporton múlna, az Orbán-rendszer demokratikus úton már megbukott volna, illetve esélye sem lenne a 2026-os választási győzelemre.

Cikkemben azt mutatom be, hogy gyakorlatban azonban ez a középosztály megtakarítási és fogyasztási szokásai miatt nem tudatosan, de lényeges mértékben hozzájárul a rendszer fenntartásához. Jelentős részben – pénzügyi tudatosság híján – saját maga finanszíroz egy olyan folyamatot, amellyel nem ért egyet: az autokrácia kiépítését, nyugati, liberális, demokratikus berendezkedés egyre látványosabb felszámolását.

Ezután amellett érvelek, hogy az Orbán-rendszer gazdaságpolitikájának egyes speciális, egyedi elemei, az EU-ban megfigyelhető Magyarországgal kapcsolatos egyre erősödő fenntartások, a 2024 év végére kialakult kifeszített költségvetési környezet miatt 2025-ben egyedi helyzet alakul majd ki. A rendszerrel szemben kritikus hazai középosztálynak most lennének olyan – teljesen legálisan használható – eszközök a kezében, amelyekkel tudatosan élve megakadályozhatná az Orbán kormány 2026-os választási győzelmét: ehhez pusztán változtatnia kellene eddigi pénzügyi gyakorlatain.

A társadalmi periféria szavazatainak jelentősége az Orbán-rendszer fenntartásában
A közvéleménykutatási eredmények egyértelműek a tekintetben, hogy a gazdaságilag aktív középosztály meglehetősen alacsony, csupán egyötöd körüli arányban támogatja a jelenlegi kormányt. Ha a választási eredmények rajtuk, középosztálybelieken múlnának, az Orbán-rendszer már rég (legkésőbb 2018-ban) megbukott volna.

Természetesen az Orbán-kormánynak igen nagy számban vannak ’valódi’ értékelkötelezett és tudatos támogatói is, részben a középosztályban, de nagyobb részben az egyéb társadalmi csoportokban. Ennek a mintegy 1,8 millió belföldi szavazót kitevő, elkötelezetten kormánypárti szavazói csoportnak a létszáma azonban nem lenne elég nemhogy a kétharmados győzelemhez, de semmilyen győzelemhez sem. A rendszernek szüksége van még mintegy nyolcszázezer-egymillió belföldi szavazatra a magabiztos győzelemhez. Ezeket a plusz szavazatokat azonban már nem a középosztály vele nem szimpatizáló (többségi) csoportjából próbálja megszerezni.

Ha megvizsgáljuk, ezt a ’plusz’ szavazói csoportot, vagyis a Fideszre szavazó, de nem elkötelezetten Fidesz-párti részét a társadalomnak, a következőt látjuk: a rendszer alapvetően olyan kisnyugdíjasoknak, közfoglalkoztatottaknak, kisebb településeken élő, alacsony fizetéssel rendelkező foglalkoztatottaknak szabadon és önkéntesen leadott szavazataival nyerte meg az elmúlt két választást, akik nem tudatos, politikailag elkötelezett hívei ennek a rendszernek (sőt valószínűleg semmilyen rendszernek, vagy pártnak). Ez a szavazói csoport alapvetően három okból szavazott 2014 óta újra és újra a Fideszre, és Orbán Viktorra: a hatásos kormánypropaganda, a kiszámítható anyagi gyarapodás gyakorlata, illetve a választások előtti ’osztogatás’ miatt.

Az első ok ismert: a kormánypropaganda által elhitetett, az érintett csoportok hétköznapi életvilágát fenyegető veszedelmek (migránshordák, háborúba küldés, veszélyes, agresszív LMBTQ-lobbi) elől ezek a szavazói csoportok biztonságot remélnek a rendszer fenntartásától, főként, hogy az ellenzék a saját üzeneteit nem is képes eljuttatni hozzájuk az igencsak korlátozott nyilvánosság miatt.

A politikailag nem elkötelezett, nem középosztályi csoportok Fidesz melletti leszavazási hajlandóságnak azonban van anyagi, gazdasági jellegű oldala is, amelyről – noha szintén nagyon fontos – kevesebb szó esik. Ezen csoport, családok számára az Orbán-kormány 2010 és 2023 között folyamatosan lehetőséget biztosított az anyagi jellegű előrelépésre. Félreértés ne essék, nem meggazdagodásra, nem is a társadalmi átlaghoz történő felzárkózásra kaptak ők lehetőséget a kormányzattól, csupán arra, hogy a jövedelmi helyzetük, életszínvonaluk évről évre (a saját előző évi helyzetükhöz képest minimálisan, de kiszámíthatóan) javuljon.

Ezt az alapvetően kiszámíthatóan javuló helyzetet aztán megfejeli az Orbán-rendszer az egyes választások előtt egy – választásról választásra jelentősebb – egyedi osztogatással. Utóbbi a 2022-es választás előtt már igen komoly mértékű költségvetési terhet jelentett. (13. havi nyugdíj, szja-visszatérítés, minimálbér-emelés, családok lakásfelújítási támogatása, 6 havi fegyverpénz, stb.) Ennek mértéke nagyságrendileg 2000 milliárd forint körüli értékre becsülhető. Az azóta bekövetkezett infláció miatt a 2026-os választások előtt is legalább ekkora, de inkább ezt is meghaladó, a választások megnyeréséhez szükséges pluszköltség merül majd fel.

Lehet, hogy az osztogatás önmagában kevés lett volna ezen csoportok számára, de kiegészülve a stabil előrelépéssel igen hatásos volt. 2010 óta a rendszer nem bicsaklott meg, és még a 2022-es választások előtti osztogatás jelentette komoly pluszköltségeket is sikerült utólag – némi nehézségek árán – ledolgozni.

Nagy az anyagi mozgástér jelentősége a választásokon

Az Orbáni propagandarendszer professzionális kiépülésével a rendszert veszélyeztető kritikusabb pont jelenleg már nem az, hogy a rendszer fenn tudja-e tartani a választások megnyeréséhez szükséges periférikus társadalmi társadalmi/választói csoport eszmei karanténját (valószínűleg fenn tudja, akárhány ’Csenyétét’ is látogat végig Magyar Péter), hanem az, hogy ki tudja-e nekik fizetni azt a pénzt, ami az előrelépés illúziójának a fenntartásához, és a választások előtti osztogatáshoz kell. Hát persze, hogy ki tudja, gondolja a középosztályi választó. Arra azért mindig lesz valahonnan pénz, hogy a nyugdíjasok a választás előtt megkapják a 20 ezer forintot, a közfoglalkoztatottak a kiegészítő pulykapénzt. Majd „beszedetik a NAV-val a kisvállalkozóktól”, vagy majd „adnak a kínaiak hitelt”.

A helyzet azonban a 2026-os választás előtt több okból sem lesz ilyen egyszerű. Elsősorban is azért, mert ez a ’megállapodás’ a periférián lévő társadalmi/választói csoporttal nem az egyszeri 20 ezer forintokról szólt, hanem a lassú, de folyamatos előrelépés ígéretéről, ami az infláció miatt megakadt, és amelynek a visszaépítése azért jóval költségesebb. Másodsorban mert nem kis csoportról van szó, hanem a választók mintegy nyolcadáról. Ráadásul – szemben a valódi önkényuralmi rendszerekkel – ezen, a választások megnyerése szempontjából kulcsfontosságú csoportok „pénzelése” a mai napig nem került leválasztásra a teljes állami újraelosztó rendszerről, ezzel a teljes állami költségvetés esetleges komolyabb megbicsaklása szükségszerűen valamennyire kihat ezekre a csoportokra is.

Így az Orbán-rendszer politikai értelemben – ebben egyébként hasonlóan a normálisan működő demokráciákhoz – kiszolgáltatott maradt a költségvetési válságoknak. Jelenleg ráadásul a kormányzat pénzügyi mozgástere, (hála a súlyos hibákat elkövető hazai gazdaságpolitikának, és az egyre inkább mindenbe beleszóló EU-nak) sokkal, de sokkal kisebb, mint azt az állami költségvetés boszorkánykonyhája iránt mérsékelten érdeklődő szavazó el tudja képzelni. Még ha önmagában el is üzemelne a rendszer, valahogyan 2025 folyamán elő kell majd teremteni a választások előtti osztogatáshoz szükséges – a jelenleg megszavazott 2025-ös állami költségvetésben csak nyomaiban szereplő – mintegy legalább 2000 milliárd forintot is, és az igen komoly pénzügyi kihívást jelent majd. Ha pedig a 2025-ös költségvetési helyzet a kormány által jelenleg tervezettnél rosszabbul alakulna (ami, mint majd látni fogjuk egyáltalán nem irreális forgatókönyv), a felmerülő plusz forrásigény még jelentősebb lenne.

Amennyiben a rendszernek nem sikerülne a szükséges forrásokat összegyűjteni, a választások előtt a rossz gazdasági helyzet miatt egyértelművé válik majd ennek a periférikus választói csoportnak a számára, hogy az Orbán-kormány képtelen betartani a folyamatos és kiszámítható anyagi előrelépésre vonatkozó ígéreteit, a csoport tagjainak jelentős része nem fog leszavazni a rendszerre (részben nem vesz részt a választásokon, vagy – ha reális protestálási módnak érzi – akár részben az ellenzékre szavaz). Ebben az esetben reális forgatókönyv, hogy az Orbán-rendszer választásokon bukik meg 2026-ban.

De mi szerepe lehet itt a hazai középosztálynak, ha a költségvetés, a gazdasági helyzet ingadozása jelentős részben nemzetközi folyamatok, részben a hazai gazdasági-politikai elit ténykedésének következménye? Hogy ezt megértsük, szükséges megérteni miből is fog megélni és gazdálkodni a 2025-ben az Orbán-rendszer. Honnan jön a pénz?

Nehéz lesz plusz pénzt találni ebben a költségvetésben

Középosztályi, némi pénzügyi tartalékkal és mozgástérrel jellemző olvasóként nehéz elképzelni az állami költségvetés helyzetét. Azt kell megérteni, hogy jelenleg a magyar állam nem egy olyan polgár helyzetében van, akinek van tartalék tőkéje vészhelyzetre félretéve a bankban, vagy aki a legrosszabb esetben még mindig eladhatja a velencei nyaralót, ezüst étkészletet. A magyar állam helyzete jelenleg inkább egy bérlakásban élő, erősen eladósodott, már némi közműhátralékot is összeszedett, idősödő, alkalmi munkákból élő magányos férfiemberhez hasonlítható, aki a magas vérnyomás és az elhízás mellé némi alkohol- és szerencsejáték-függőséget is magára szedett az évek folyamán.

Nézzük meg a 2025. évi költségvetési helyzetét úgy, mintha egy magánháztartásról beszélnénk. (Akit a nagy számok zavarnak, egyszerűen milliárd forint helyett gondoljon forintra, úgy jóval könnyebben értelmezhető a helyzet.) A 2025-ös évet a magyar állam körülbelül 55,3-56 ezer milliárd forint adósságállománnyal indítja majd. Ezzel szemben a pénztárcában (amit kincstári egységes számlának hívnak) mintegy minimum 500 maximum 1000 milliárd forint körüli összeg lesz. Már rögtön az adósságból következik, hogy az év folyamán – ha minden rendben van – akkor ki is kell majd fizessen mintegy 3800 milliárd forint kamatot. Ezen felül mintegy 8 ezer milliárd mértékű adósság mindenképpen le fog járni 2025 év folyamán. (Ennek egyharmada rövid lejáratú adósság (DKJ), mintegy kétharmada olyan többéves lakossági vagy intézményi forint vagy devizás állampapír, amelynek a lejárata 2025-ben lesz.) Ez hozzávetőleg 11 800 milliárd forint.

Ezen felül jönnek még a költségvetés alapvető kiadásai, amelyek mindenestül (de adósságszolgálat nélkül) a tervek szerint (nem konszolidált szemléletben) 43 500 milliárdot tesznek majd ki. A magyar költségvetés jellegzetessége, hogy a tervezett kiadások évről évre mindig jelentősen alultervezettek, még azokban a „békeévekben” is, amikor nem is közelednek választások. A jelenlegi költségvetési törvényben – szokás szerint – még csak minimális mértékben (max. 500 milliárd) van betervezve a 2026-os választások megnyeréséhez szükséges osztogatás, pedig ez már el kell kezdődjön 2025 végén. Így a reális költségvetési kiadások az adósságfinanszírozáson túl 2025-ben minimum 45 000 milliárdot tesznek majd ki (reálisan inkább 46-ot).

Most az egyszerűség kedvéért számoljunk azzal, hogy az Orbán-rendszernek év közben feltétlen szüksége lesz legalább 57 ezer milliárdra. A kiadási oldal (ez a szükséges 57 ezer milliárd) Magyarországon jelenleg már nagyon nem rugalmas, itt túlköltekezésre bőven, de spórolásra – ha a rendszer meg akarja nyerni a választásokat – már érdemben nem nyílik lehetőség. Nyilván vannak olyan kiadások, amelyeken egyáltalán nem lehet spórolni: így például az államkötvényeket lejáratkor vissza kell fizetni minden államban (hacsak nem akarja elkerülni az államcsődöt).

A fejlett demokráciák válságok esetén a nagy állami kiadási rendszereken szoktak spórolni, ezek jelentős része nálunk azonban már annyira le van rabolva, hogy onnan a szükséges mennyiségű pénz már nem vonható ki: oktatás, egészségügy, szociális szféra, felsőoktatás, saját – nem EU-s – forrásból megvalósuló fejlesztések, stb. Itt megszorítani persze lehet, de már nem nagyon van mit keresni, ezermilliárdokat semmiképpen. Emellett egyre több az olyan terület (közmédia, nyugdíjrendszer, titkosszolgálatok), ahonnan a források kivonása nyilvánvaló politikai kockázatot jelentene a rendszer számára, ezért tabu. A mostani helyzetben a rendszer további néhány ezer milliárd forint bevétel kiesését sem tudná kezelni, csak a bevételek növelésével.

Nagy kockázat a függés a fogyasztási adóktól

Ezzel szemben a tervezett bevételi oldalon a teljes államháztartás szintjén egész évre mintegy 43 ezer milliárd forint áll. (Ezek jelentős része elkülönített alapokba áramlik, a tényleges központi költségvetés bevételét 26 300 milliárd forintra tervezik.) Emellé az államadósságkezelő tehát megkapta a feladatot, hogy valahonnan akasszon le még legalább 13 ezer milliárdot. Ez önmagában reális feladat, de szinte biztosan alultervezett, se az osztogatási költségekkel, se az esetleges plusz finanszírozási igényekkel nem számol.
Játsszunk el azzal az igencsak reális gondolattal, hogy a rendszernek a tervezettnél valamivel nagyobb összegre lenne szüksége, vagy váratlanul kiesne valamilyen komolyabb finanszírozási forrása. Honnan lehetne előteremteni mondjuk 2-3 ezer milliárdot?

Régebben ilyen finanszírozási válsághelyzetekben még mindig volt egy nagy aranytojást tojó tyúk valahol a hátsó udvarban, amelyet még le lehetett vágni, vagy el lehetett adni. Bokros Lajos eladott mindent, amit csak talált, és amire akármilyen áron talált vevőt (privatizáció), az Orbán-kormány 2011-ben az 1998-óta gyűjtögetett malacperselyt törte fel, amikor a magánnyugdíjpénztári vagyont államosította. Jelenleg nincs már az állam kezében semmi olyan unortodox módszer, amivel gyorsan – őrült politikai kockázat nélkül – valóban nagy mennyiségű pénzhez tudna jutni. Nézzük akkor a hagyományos bevételnövelő eszközöket.

Ilyenkor a logikus megoldás a fő jövedelmi forrás, a direkt jövedelmi vagy vagyoni típusú adók növelése lenne. (Jellemzően az szja felső kulcsának megemelése, vagy ingatlanadó-emelés.) Magyarországon ez az út azonban most nem járható: egy választások előtti jelentős, közvetlenül és látványos a lakosságot terhelő adóemelés politikailag öngyilkos stratégia lenne, mert a törzsszavazókat is elidegenítené.
Mivel a kormányzat jelenleg érdemben nem növelhet jövedelmi típusú adót, logikusnak tűnik, hogy növelheti viszont a szavazó számára kevésbé látható, de fogyasztásra épülő adókat. Az Orbán-kormány az elmúlt bő évtizedben gyakorlatilag folyamatosan ezt is csinálta, ha pénzre volt szüksége. Így Magyarországon mára már extrém szinten magas a fogyasztási adók súlya a bevételek között. Ennek leglátványosabb jele hazai 27 százalékos alap áfakulcs. (Ami a kiskereskedelmi különadó miatt valójában 31,5 százalék) Mivel ennek a további emelése már nem volt reális (a 27 százalékos áfakulcs is a világ legmagasabbja) a speciális szektorális különadók köntösébe rejtett fogyasztási típusú adók rendszerével talált a kormány az elmúlt években megoldást az fogyasztáshoz kötődő bevételek további növelésére. De napjainkra ezzel – az egyébként innovatív és hatásos – eszközzel is eljutott már a határig, két okból:

Az EU-nak ez az eszköz egyáltalán nem szimpatikus, és mindent megtesz azért, hogy az ilyen típusú különadókat számolja fel az Orbán kormány. Az ilyen irányú egyre erősebb nyomás ezen bevételi forrás további radikális növelését nem teszi lehetővé.

Valójában ezek az innovatív, rejtett fogyasztási adók is drágítják a termékeket, szolgáltatásokat, csak a fogyasztó számára nem olyan nyilvánvaló módon, mint pl. az árakban látványosan megjelenő áfa. A hazai, nemzetközi összehasonlításban magas, átutalási és bankköltségek, a magas mobiltelefontarifák, magas élelmiszerárak, üzemanyag és repülőjegy-árak mögött mind-mind ezek a rejtett, fogyasztási jellegű adók vannak (csipszadó, kiskereskedelmi pótadó, légitársasági különadó, távközlési adó, banki extraprofit-adó, jövedéki adó, stb.) A fogyasztó a magas ár mögötti okokat nem feltétlen látja át, de attól még azok hatnak a fogyasztási döntéseire: eltereli a fogyasztását, például online rendel kínai webáruházakból, átmegy a határon bevásárolni. Izlandon (ott a második legmagasabb az áfakulcs a világon) egy távoli és zárt szigetországban könnyű megadóztatni a fogyasztást, mert a fogyasztónak nincs érdemi alternatívája, nem tud hova menni. Nálunk az ilyen típusú terhek mértéke már most is olyan magas, hogy azok további növelése a fogyasztás elterelése miatt sem reális, és már a jelenlegi helyzet is kockázatokat rejt: a jelenlegi rendszer extrém módon függ a fogyasztási adóktól, a fogyasztás nem növekedése, visszaesése könnyen és nagy lyukat üt a bevételi terveken.

Így a főbb költségvetési bevételi forrásokat áttekintve, egyedül a hazai vagy külföldi hitelfelvétel marad az, ami az állandó finanszírozási igényeken túl képes lehet az Orbán-rendszer számára egy esetleges válsághelyzetben érdemi, ezermilliárdos nagyságrendben forrásokat, vagy pluszforrásokat nyújtani a költségvetés számára.

Hazai közvetlen lakossági finanszírozás

A hazai állam adósságállományának többsége jelenleg hazai kézben van, és az elsődleges terv szerint a rendszer elsősorban hazai hitelekből teremti majd elő a 2025 túléléséhez és 2026-os választás megnyeréséhez szükséges pluszforrást is. Ezen adósság részben közvetlenül lakossági kézben van (banki vagy államkincstári magánszámlákon), részben úgynevezett intézményi befektetőknél (bankok, biztosítók, befektetési alapok stb.) Persze utóbbiak is jórészt hazai magánszemélyek pénzét kezelik.

Kezdjük a közvetlen lakossági állampapír-finanszírozással, hiszen a tervek szerint ezen keresztül 2025-ben legalább 3600 milliárd közvetlen finanszírozást remél a kormány. Jelenleg a magyar állam adósságának mintegy 21 százaléka van közvetlen a lakosság kezében. Ez nemzetközi összehasonlításban nagyon magas aránynak tekinthető, hasonló arányokat csak Bangladesben és Máltán figyelhetünk meg. Nem véletlen, hogy más államok szeretnek maguk és a számukra hitelező hétköznapi polgárok közé a bankokon, biztosítópénztárakon, illetve pénzügyi szereplők által kezelt kötvényalapokon keresztül egyfajta biztonsági puffereket beépíteni. Egy esetleges válsághelyzetben ugyanis sohasem árt, ha a nekünk hitelező(ket képviselő) ügyfelek kevesen vannak, le lehet velük ülni tárgyalni, értenek a pénzügyekhez, gazdaságpolitikához, racionálisan gondolkodnak, és akár befolyásolhatóak is.

Ráadásul Magyarországon nem volt egyszerű a lakossági megtakarítások átirányítása a közvetlen adósságfinanszírozásba. Az apparátus nagy buzgalmában, hogy a politika által kitűzött célokat elérje, minden eszközt bevetett: magas kamatok, kamatadómentesség, ingyenes számlavezetés, stb. És eközben elkövetett egy kapitális hibát. A lakossági állampapírok ugyanis nálunk – szemben a legtöbb ország lejárati idő előtt visszaválthatatlan papírjaival – funkciójukban inkább látra szóló kamatozó betétek. Ezek a papírok bár hivatalosan 4, 6 stb. éves futamidejűek, így is szerepelnek a statisztikákban, valójában nem így viselkednek, hiszen jelenleg akármikor könnyen, kis (1 százalékos) veszteséggel visszaválthatók, miközben egy sima átutalás költsége is már 0,45 százalék. (Ez az 1 százalékos visszaváltási költség elvileg megemelhető lenne, de ez – az általa kiváltott esetleges lakossági bankpánik miatt – igen veszélyes játék lenne a tűzzel, így – ha van egy kis esze – a kormányzat ezzel az eszközzel nem fog élni a választások előtt.)

Gondoljunk bele, ez visszaváltási lehetőség olyan, mintha a fent leírt, eladósodott magánszemélyként nem a Providenttől vagy a kisboltostól kérnénk fogyasztási hitelt a következő fizetés megérkezéséig, hanem a minket egyre kevésbé kedvelő szomszédtól, ráadásul azzal az ígérettel, hogy azt ő bármikor – akár fizetésnap előtt – visszakérheti, mi azonnal vissza is adjuk neki.

Ezek a lakossági állampapírok jellemzően néhány milliótól néhány tízmillióig terjedő befektetést/megtakarítás kezelő családok kezében vannak, mintegy 12 000 milliárd forint értékben, ide számolva lakossági kézben lévő intézményi államkötvényeket és diszkont kincstárjegyeket is. (A tényleges lakossági állampapírállomány olyan 10 300 milliárd, ennek bő 63 százaléka Prémium Magyar Állampapír). Ennek az az oka, hogy a valóban gazdagok már jellemzően nem állampapírban tartják a pénzüket, és ezt a lakossági állampapírok (jellemzően 25 milliós) felső értékesítési korlátja is megnehezítené.

Lakossági kérdőíves kutatásból származó becsléseim szerint jelenleg (2024 szeptemberi adat) ebből az összegből legalább 8 ezer milliárd forint értékű könnyen visszaváltható lakossági állampapír olyan családok kezében van, akiket a cikk elején gazdaságilag aktív középosztályként definiáltam. A középosztályi kézben lévő állampapír állománynak pedig már 76 százaléka olyan tulajdonosok kezében van, akik 2026-ban inkább leváltanák a kormányt. Ez a csoport erős alsó becsléssel számolva is jelenleg több mint 6000 milliárd forint azonnal visszaváltható lakossági államkötvényt birtokol. (Plusz még meglepően sokan nyilatkoztak Diszkont Kincstárjegy birtoklásról.) Ráadásul a 10-49 millió forint állampapírállománnyal rendelkezők még a 1-10 milliós állományt birtoklóknál is szignifikánsan nagyobb arányban elutasítók a jelenlegi kormánnyal szemben. (Az 50 millió feletti állomány birtoklókról a minta alacsony elemszáma miatt nem lehet érdemi megállapítást tenni.)

Eközben a kormány jelenleg – legalábbis a nyilvános kommunikációban – úgy számol, hogy ezek a lakossági befektető középosztályi csoportok 2025-ben, miután felvették az előző év után járó magas kamatokat, jellemzően nem hogy nem váltják az állampapírjaikat, de a kamatból – jobb híján – ismét magyar állampapírt vesznek majd, tűrve az alacsonnyá vált hozamot, és finanszírozva tovább a rendszert. Az a naiv elképzelés, miszerint egy visszaváltási roham esetén majd azzal oldják meg a helyzetet, hogy gyorsan bevezetnek egy „másik terméket, ami abban a helyzetben vonzó lesz” a legalapvetőbb csoportpszichológiai ismeretek teljes hiányáról árulkodik.

Ez a kockázat a rendszerben mostanra már tudatosult, és megoldást is véltek találni: a 2024-es év folyamán több lépcsőben olyan szabályozási környezet teremtettek, amely reményeik szerint egy esetleges tömeges lakossági állampapír-visszaváltás esetén is garantálja, hogy a polgárok pénzének jó része magyar állampapírban maradjon. A terv a következő: ha be is indul a lakossági állomány csökkenése, szabályozóként érjük el, hogy a lakosság számára adódó alternatív befektetési forrásokban is – közvetítőn keresztül – államadósságot finanszírozzon a pénz. Tehát ha minden a terv szerint menne, még ha a polgár menekítené is a pénzét az állam elől, és azt is hinné, hogy ő visszaváltotta a lakossági államkötvényét, a pénzt pedig hazai bankbetétbe vagy hazai befektetési alapba áttette (elsősorban ezzel a két menekülő csatornával számolnak), gondoskodjunk arról, hogy a pénz jó része ennek ellenére továbbra is magyar állampapírban maradjon. És ezzel elértünk a hazai intézményi finanszírozókhoz.

Egyre agresszívabban írja elő az állam, hogy az intézményi befektetők finanszírozzák

Az közvetlen lakossági állampapírokon túl a hazai államadósság-finanszírozás második lába az intézményi befektetők: hazai bankok, biztosítók, nyugdíjpénztárak, befektetési alapok. Ez a csoport tulajdonolja a nem lakossági, forintban kibocsátott államadósság 50-60 százalékát, tehát a teljes adósságállomány mintegy 40 százalékát. A rendszer szempontjából jelenleg az ilyen típusú finanszírozók a legmegnyugtatóbbak. Ők nem esnek pánikba szíre-szóra, értik és ismerik a hazai folyamatokat, sőt, érdekeik is sok tekintetben közösek az államéval. Nem véletlen, hogy az Orbán-rendszer 2025-ben is komoly finanszírozási szerepet szán nekik, csaknem 4000 milliárd forint értékben tervez intézményi forintkötvényt eladni számukra, ezen kívül nagyrészt tőlük várja a magyar adósságfinanszírozásban egyre fontosabb szerepet játszó rövid lejáratú áthidaló hitelek (DKJ) folyamatos finanszírozását is.

Ugyanakkor az elmúlt években ez a kölcsönös előnyökön nyugvó érdekkapcsolat a gazdaságpolitikai eszköztár autokratikusabbá válásával egyre inkább kényszer-együttműködéssé, egyfajta bántalmazó kapcsolattá alakult az intézményi szereplők szemszögéből. Az Orbán-rendszer ugyanis saját, jól felfogott érdekében szabályozóként fellépve egyre agresszívabb módon írta elő, várja el a hazai intézményi befektetőktől a magyar állampapírok vásárlását. Ma az a hazai bank, aki nem növeli a kormányzat által elvárt mértékben a hosszú lejáratú hazai állampapír-állományát több különadót fizet. Vagy például előírták, hogy kötvény-, részvény- és vegyes alapok esetén az éppen likvid pénz legalább 20 százalékát magyar diszkont kincstárjegyben kell tartania az alapkezelőnek, stb.

Ma már Magyarországon, ha egy például befektető részvényalapot is vásárol, valójában részben a magyar államadósságot finanszírozza, mert állami előírásra az alapkezelőnek részvényalapok esetén is alapesetben minimum 8 százalékot magyar állampapírban kell tartania. A szabályozási elvárásokon túl egyre erőteljesebb az informális elvárás, fenyegetés is. Így ma már senki sem tudja megmondani, hogy az intézményi befektetők az adósságállomány mekkora részét finanszíroznák, ha egy szabad befektetési környezetben dönthetnének. Amennyiben tehát a lakossági állampapírok esetleges tömeges visszaváltása bekövetkezne, és a pénzt a polgárok a hazai intézményi szereplőkhöz vinnék, a rendszer reményei szerint el tudja majd érni, hogy az ide áramló pénz jelentős részéből ezek az intézmények továbbra is a rendszert hitelezzék.

Csakhogy a kritikus kérdés nem is az, hogy ezek az állami intézkedések mennyire rombolják az intézményi szereplők bizalmát az állam felé, hanem az, hogy ez mennyire csökkenti az intézményi szereplők versenyképességét, és hitelességét a saját ügyfeleik szemében. Egyre több – és jellemzően itt is középosztályi – ügyfél egyre jogosabban gondolja azt, hogy vajon akkor kinek is jó ez az üzlet? Nem ezért tettem a pénzem például egy hazai befektetési alapba, hogy a rendszernek ezzel jót tegyek, hanem azért, hogy ez nekem, mint ügyfélnek legyen jó. Ha nyílik olyan befektetési lehetőség, akár külföldön, amellyel nem az Orbán-kormány, hanem a saját családom anyagi helyzetét javítom, miért ne lépjek?

Az Orbán-rendszer csak addig számíthat arra, hogy a hazai intézményi befektetők kényszerből vagy önként, de felszívják az általuk kibocsátott adósságot, amíg az intézményi befektetők mögött ott van a magánbefektetők bizalma. Ez pedig már elkezdett csökkenni, és a folyamat akármikor felgyorsulhat. A Revolutnak, Interactive Brokersnek és társainak szinte már extrém népszerűsége, a magánszemélyek vagyonának az elmúlt években felgyorsult külföldre áramlása mögött egyre inkább ez a jelenség húzódik meg. Ha ez a folyamat fennmarad 2025-ben az államadósság-finanszírozás intézményi lába képtelen lesz komoly – előre nem tervezett – plusz finanszírozás nyújtására az Orbán-rendszernek; ha pedig felgyorsulna, a 2025-ös tervek realitása is megkérdőjeleződik. Ebben az esetben felértékelődik a nemzetközi finanszírozás, a külföldi hitelek jelentősége.

Mikor és mire használhatók a nemzetközi hitelezők?

Mivel a hazai államadósság nemzetközi összehasonlításban nem extrém magas, mindig is jó adósok voltunk, a nemzetközi hitelfelvétel – amennyiben nem egy globális, a hitelpiacok befagyásával járó válságról van szó – reális csatorna. Az elmúlt évek nemzetközi államkötvény aukciói azt bizonyítják, hogy Magyarország nem olcsón, de minden különösebb gond nélkül képes hitelt kapni amerikai és nyugati forrásból.

Mivel az Orbán-rendszer a devizaadóssággal való rossz tapasztalatok és kockázatok miatt a devizaadósság arányát 30 százalékban maximálta, ma kb. az adósságállomány mintegy 40 százaléka lehet külföldi kézben. (A teljes adósság 29 százalékát kitevő devizaadósság túlnyomó többsége, a forintadósság mintegy 21-23 százaléka.) A devizában kibocsátott adósság valóban kockázatot jelent, hiszen míg egy állam saját valutában eladósodva lényegében nem mehet csődbe (hiszen vészhelyzetben ott a pénznyomtatási joggal rendelkező saját nemzeti bank), devizaadósság esetén ez nem igaz.

Ebben a helyzetben bár tervez 2025-ben adósságfelvételt külföldről a rendszer, viszonylag korlátozott összeget, mintegy 1700 milliárd forintot gondolnak így behozni. Ez reális terv és az összeg bizonyos szintig növelhető is. De a fontos kérdés az, hogy az esetleges növekedés mértéke lehet-e akkora, hogy további több ezer milliárd forint bevonását lehetővé tegye, illetve hogy a nemzetközi adósság növelésének lehetősége a hazai finanszírozási láb esetleges megingása esetén is fennállna-e 2025-ben? A válasz pedig erre a két kérdésre nem, és ismét nem.

A nemzetközi hitelezők jó részében a hazai lakossági adósságfinanszírozásban rejlő kockázat ugyanis még nem nagyon tudatosult. Egy esetleges tömeges lakossági visszaváltás esetén számukra is nagyon hamar nyilvánvaló lesz, hogy a magyar adósságállomány jelentős része valójában éven belüli lejáratú hitelként kezelendő, a durationre (átlagos hátralévő futamidőre) vonatkozó 6 éves hivatalos adatok nem reálisak. Ők nyilván racionálisabban viselkedő szereplők, mint a kisbefektetők, és nehezebben is tudnak megszabadulni a papírjaiktól (ezek alapból nem visszaválthatók, csak nyomott áron másnak eladhatóak), viszont van választási lehetőségük, hogy hova fektetik a pénzüket. Tehát ebben esetben finanszírozói pánik nem fog kitörni, de a lejáró kötvények megújítása illetve a plusz finanszírozási igényekhez, választások előtti osztogatáshoz szükséges pénz bevonása igencsak megnehezül.

Az adósságkezelő már évek óta komolyan tart is egy ilyen a fordulattól, ezt mutatja, hogy biztonsági játékosként az adott évre számára előírt devizakötvény-kibocsátások túlnyomó többségét mindig már év elején lezavarja, nem törődvén azzal, hogy ez jó eséllyel komoly pluszköltséggel jár. Valószínűleg ez történik 2025-ben is. Ezt követően viszont a második félévre, közeledvén a választásokhoz, és látva a beinduló költekezést, megnehezül majd a külföldi hagyományos (kötvényaukciókon keresztül nyugati befektetőknek történő) intézményi finanszírozás.

A hazai finanszírozás esetleges problémái esetén ekkor fordulhat majd az Orbán-kormány az elmúlt években már folyamatosan puhított kínai és arab (elsősorban Egyesült Arab Emirátusok) befektetőkhöz. Ebben az esetben nem nyilvános kötvénykibocsátásra kerülne sor, hanem hitelszerződésen keresztül vonnák be a választások megnyeréséhez szükséges pénzt. Ezen hitelek jellemzően nem szabad felhasználásúak, és a hitelező többnyire kér a hitelért valami tulajdont, koncessziót (repteret, vasútvonalat, atomerőművet, vagy a fél belvárost) cserébe/fedezetnek. A 2024-es, mintegy próbaként felvett és eltitkolni próbált kínai hitelügylet nagyon negatív hazai és nemzetközi visszhangja pontosan megmutatta az ilyen hitelek azonnali politikai és gazdasági kockázatait. Például azt, hogy a devizahitelek túlnyomó többségét nyújtó hagyományos intézményi befektetők szemében igen komoly kockázatnak számít, ha kiderül, egyik adósuk mindenféle diktatúráktól nem átlátható hiteleket vesz fel. Ráadásul ezek a típusú keleti hiteltermékek szegény afrikai diktátorok anyagi problémáinak kielégítésére lettek kitalálva, jellemzően max. egymilliárd dollár összegűek. Az Orbán-rendszernek pedig ennél komolyabb összegre lenne szüksége. Ezért ezen a csatornán keresztül az esetlegesen szükséges nagyságrendű forrás szintén nem lesz bevonható.

A gazdaságpolitikai hungarikumok által megnyitott mozgástér

A szöveg elején bemutattuk, hogy a szavazópolgárok mintegy egyötödét kitevő középosztály a választásokon leadott szavazataival nem tudja megbuktatni az Orbán-rendszert, amíg a társadalmi periférián lévő, alapvetően apolitikus csoportok szavazatait tudja szállítani a hatalom. A középosztály ugyanakkor fogyasztása és megtakarításai révén jelentős mértékben pénzeli a magyar államot, és a jelenlegi helyzetben (még) nincs más lehetősége a rendszernek, mint hogy a középosztály finanszírozására támaszkodjék.

Egy 2025-ben fennálló, kifeszített költségvetési helyzetben a fogyasztási típusú adóknak való magas kitettség, és még inkább a magas középosztályi kézben lévő államadósság-arány két olyan politikai adu lehet e csoport kezében, amely hazai specialitás, így együtt egyetlen más társadalomban sem adott. Már amennyiben a középosztály hajlandó politikai akaratát, a rendszerrel való elégedetlenségét nem hagyományos, ámde hatásos módokon kifejezésre juttatni. Ehhez csak annyi kell, hogy fogyasztási, befektetési döntéseinél figyelembe vegye azt is, közvetve mit támogat ezekkel.

Az országért és saját gyermekei jövőjéért felelősséget érző társadalmi csoportok a magyar történelemben már többször éltek azzal az eszközzel, hogy gazdasági erőforrásaik államtól való megvonásával idézzenek elő politikai változást. Könnyen lehet, hogy Stefan Malfer osztrák történész 1860-as évek kisnemesi adómegtagadási mozgalmára vonatkozó megállapítása most is áll: „az adó- és illetékfizetés elmaradása nagyobb kárt okoz a kormány számára, mint ha a megyei bizottságokba demonstratívan beválasztják Kossuthot vagy valamely hívét. És akár nemcsak közvetlenül az adójövedelmek elmaradása révén keletkezik, hanem indirekt is, a tőzsdére és az állam hitelképességére gyakorolt hatás következtében is.”

A szerző statisztikus, szociológus.