Antoni Rita az ezer férfival rekordot tervező OnlyFans-modellről: „Attól, hogy valaki nem áldozat, még nem lesz rögtön győztes”

Nemrég azzal a hírrel robbant fel a hazai és az angol nyelvű média, hogy egy OnlyFans-tartalomgyártó, a 23 éves angol Lily Phillips népszerűsége növelése érdekében 24 óra alatt száz férfival feküdt le. Az eseményt még októberben bonyolította le, a napokban azonban nyilvánosságra került Josh Pieters youtuber dokumentumfilmje, amely a hátteret is bemutatja, és amelyen keresztül a világ végül értesült a történtekről.

Nem biztos, hogy foglalkoztam volna az üggyel (többek közt dilemma volt, hogy adjak-e neki további nyilvánosságot, de a film ötmilliós nézettségét látva ez már nem rajtam fog múlni), ha nem kerül elém a Pesti Srácok cikke, melyben Dezse Balázs – néhány olyan állítás mellett, amivel egyet tudok érteni – a sosemvolt múltat dicsőítve a szexuális forradalmat és részben a feminizmust teszi felelőssé azért, hogy ilyen megtörténhetett. A hasonló véleményt képviselő angol és amerikai publicistákkal vitatkozik a Spiked szerzője, Brendan O’Neill, aki szerint inkább a kötődéstől való félelem és a magány vezetett idáig.

Úgy gondolom, mindketten rossz helyen keresik az okokat. Noha nem tudok ismert liberális vagy más irányzatot képviselő feministáról, aki a történteket a női szabadság és testi autonómia kiteljesedéseként ünnepelné (ez az attitűd inkább egy antifeminista mítosz), a radikális feminista Julie Bindelnek sincs teljesen igaza, amikor Phillipset a kizsákmányolt áldozat pozíciójába helyezi és Gisèle Pelicot-hoz hasonlítja.

Josh Pieters dokumentumfilmje rendkívül megrázó, ám hasznos, hogy elkészült, mert megvilágító erejű. „Én csak egy dologra vagyok jó” – mentegetőzik nevetve Phillips, amikor szerinte pocsék teát készít a youtubernek. Vajon miért gondolja ezt magáról ez a sem csúnyának, sem butának nem mondható fiatal nő, akinek múltjában sem extrém szegénységről, sem bántalmazásról nem tudni? Annyi derül ki, hogy az egyetemen sok szexuális partnere volt, és eszébe jutott, hogy akkor miért ne kereshetne ebből pénzt. Először csak egy kis mellékesnek szánta, de amikor rájött, hogy milyen jövedelmező a kamerák előtti szexuális tevékenység, félbeszakította tanulmányait, és mára nyolc alkalmazottat is foglalkoztat.

„Üzletasszony vagy” – próbálja átvenni a szexmunka-narratívát a filmkészítő, de aztán nem sokáig tud jó képet vágni a tervhez, az esemény maga pedig szemmel láthatóan őt is megviseli.

Az OnlyFansnek létezik egy olyan (szerintem problémás) megközelítése, hogy a platform, mivel a klasszikus szexmunkánál valamivel biztonságosabb és nagyobb függetlenséget biztosít a tartalomgyártóknak, akár mint a nők pénzkeresetének egy eszköze még feministának is mondható. Nyereséget kovácsolni a férfivágyakból akár még a női dominancia ismérveként is feltűnhet, már ha arra gondolunk, hogy egy énekesnő ezer feliratkozót szerezhet pusztán lábfotókkal, vagy (mint az említett dokumentumfilmből kiderül) létezik olyan felhasználó, aki képes 300 dollárt fizetni egy üveg elpostázott nyálért.

Ezek azonban kiragadott, megtévesztő esetek, valójában egyáltalán nem arról van szó, hogy csak a cipőt kell levenni, vagy köpködni egy üvegbe. Ahogy a Pieters által meginterjúvolt másik tartalomgyártó elmondja, az OnlyFans egy csúszós lejtő: sokan kezdik ártalmatlan fehérneműs fotókkal abban a hiszemben, hogy itt meg is állnak, de az előfizetői igények és a teljesítésükkel járó anyagi előnyök miatt mire észbekapnak, már szexelnek a kamera előtt. És ha elkezded, mondja, „soha többé senki nem fog emberi lényként tekinteni rád.” A sajtóba a mesés meggazdagodásokról szóló történetek kerülnek, de valójában nagyon telített a platform, kiélezett a verseny a figyelemért. Tekintve, hogy az interneten sok az ingyen hozzáférhető pornós weboldal, az előfizetőket (ha csak nem híres ember valaki, színésznő, énekesnő, aki újonnan jelenik meg ezen a felületen) nehéz szokványos szexképekkel és -videókkal nagy számban bevonzani. Vannak, akik a személyes videós üzenetváltásokból remélnek bevételt növelni, mások pedig egyre extrémebb tartalmat igyekeznek gyártani.

Valószínűleg ezek a körülmények ihlették Lily Phillipset arra, hogy (a nem szexuális közösségi tartalmakban gyakori) „kihívást” találjon ki magának. És az, hogy valahol, valakik elhitették vele, hogy ő egyedül erre jó, és a férfiak így is, úgy is tárgyiasítani fogják (a youtuber nemigen tudja e hitében megingatni) – akkor meg már legalább keressen belőle pénzt. Ha így is, úgy is ribanc (állítja, nem zavarják a ráaggatott címkék), akkor legalább legyen a legjobb, és döntsön rekordot. (Lisa Sparkxxx pornószínész 2004-ben állítólag 919 férfival feküdt le 12 óra alatt, de később ő maga cáfolta a híresztelést.)

Áldozatnak aligha mondható, mivel nem egy erőszakos futtató vagy az alapvető megélhetés hiánya kényszerítette prostitúcióra. Választása szabad volt, hiszen a döntés meghozatalakor rendelkezésére álltak valós alternatívák (pl. az egyetem befejezése és a végzettsége szerinti elhelyezkedés). Hogy a döntés mennyire volt átgondolt és informált, az már kérdéses, ugyanis, mint a filmből kiderül, Phillips nem volt pontosan tisztában pl. a HIV lehetséges terjedési módjaival és azt sem tudta előre felmérni, hogy a vállalása lelkileg milyen következményekkel fog járni számára.

Miután végzett a száz férfival, olyan tipikus traumás tünetekről számol be a youtubernek, amiket abúzusáldozatok szoktak produkálni: gépies, robotszerű viselkedés, disszociáció, emlékezetkiesés – és egy ponton el is sírja magát. Ezt szívszorító látni, de a tényen nem változtat, hogy nem kényszerítette és nem helyezte őt módosult tudatállapotba senki – áldozatnak nevezni őt elinflálná a kifejezést. Önértékelési problémái lehetnek Phillipsnek, például esetleges házasságát is úgy képzeli el, hogy a férje majd bérbeadja őt különféle „hot wife” platformokon – de ez önmagában nem kérdőjelezi meg a döntésképességét.

Attól azonban, hogy valaki nem áldozat, még nem lesz rögtön győztes. Attól, hogy valami nem erőszak, még nem kell feltétlenül ünnepelni. Teljes tévút, ha a női önmegvalósítás vs. a női kiszolgáltatottság végpontok valamelyikén akarjuk elhelyezni a produkciót, mely inkább egy (noha szerencsére egyelőre szélsőségesnek mondható) reakció bizonyos társadalmi körülmények összességére.

Phillips elítélése vagy sajnálása helyett fontosabb inkább azt a kérdést feltenni, hogy mely társadalmi – és internethasználati – körülmények vezettek oda, hogy egy egyéb kvalitásokat egyáltalán nem nélkülöző fiatal nő ilyen keretben értelmezze a maga számára a kihívás, a teljesítmény és a siker fogalmait. A szexualitás máig élő nemi alapú kettős mércéje? (Mely a slutshamingnek is alapot szolgáltat, jó és rossz, „feleségnek való” és „ribanc” kategóriákra osztja a nőket, utóbbiakat végérvényesen kirekesztve a „tisztességes” emberek köréből?) A női reprezentáció elégtelensége, a konstruktív női példaképek hiánya vagy alacsony száma? A kattintásvadász, így szenzációhajhász, értelmetlen „kihívásokat” provokáló online médiatér? A kapitalizmus, mely a boldogságot (Phillipsnek nem kenyérre kell a pénz) a minél drágább javak fogyasztásával teszi egyenlővé? (Melyek a funkcionalitáson túlmutatva kizárólag a státuszszimbólum szerepét töltik be – vajon mit ér meg egy márkás cipő?)

Ez mind együtt, de a legfőbb: a kereslet. Valami fundamentális baj van azzal a társadalommal, ahol egy nő több pénzt tud keresni a teste, az intimszférája kiárusításával, mint az eszével, a személyiségével vagy a kreativitásával. Ki ezért a felelős? A lényeglátó feminista újságíró, Schwimmer Rózsa már 1903-ban megmondta: „amíg kereslet van, kipusztíthatatlan a kínálat”, és még a futtató is csak egy igényt szolgál ki, „a főbűnös, az abszolút bűnös csak a vevő.”

A jelen helyzetre vetítve: igen, Lily Phillips (mivel a történtek végül traumatizálták őt, és sajnos erre lehetett számítani) rosszul döntött, a lehetőséggel élő száz férfi pedig valóban nem az erkölcsiség csúcsát képviseli. De nem értek egyet Dezse Balásszal, miszerint Phillipset a társadalomnak ki kellene vetnie magából – amellett, hogy senkiről sem szabad lemondani, a prostitúcióból való kilépést éppen hogy az könnyítené meg, ha az érintetteket a társadalom nem bélyegezné meg, így pl. ha eljutnak az elhatározásig, könnyebben találnának más munkát. Julie Bindel véleményét sem osztom, miszerint a száz résztvevő férfinak börtönben lenne a helye – vállba veregetni nyilván nem kell őket, de előbb zárjuk be azokat az elkövetőket, akik figyelmen kívül hagyták, hogy az adott nő nem egyezik bele az aktusba. Az egész mutatvány nem jött volna létre, ha nem lennének az OnlyFans-felhasználók ezrei, akik készek ilyen tartalomért fizetni.

És kik ezek a (többségben) férfiak? Dezse Balázs szerint a család és az apaság értékeit megvető erkölcsi nullák, Brendan O’Neill szerint kötődésfóbiás, így ismerkedés helyett inkább a pornóra magányosan maszturbáló lúzerek. Az Archives of Sexual Behavior folyóiratban megjelent 2022-es kutatás viszont – hoppá! – arra jutott, hogy a platform felhasználói 89,5 százalékban házasok. Tehát nem a hagyományos értékektől való teljes elfordulás vagy a szexuális partner hiánya sarkallja őket online pornófogyasztása (vagy adott esetben egy offline akcióban való részvételre – Phillips ügyfeleitől nemibetegség-tesztet kértek, de nőtlenséget igazoló dokumentumot nem).

Milyen lehetett a sorban 64. lenni, szörnyülködik a Pesti Srácok szerzője. Hadd ne sajnáljam az illetőt (aki önként ment oda és tudta, miben vesz részt), már csak azért sem, mert – ebben igaza van Julie Bindelnek – ősöreg pornográf fantázia az, hogy sok férfi használ egyetlen nőt. Nem véletlen a gangbang téma népszerűsége – itt annyi különbség volt, hogy Phillips egyesével fogadta a férfiakat. Akik közül az egyik, mily romantikus, virágot is vitt neki – de azért ez a lényegen nem változtat, miszerint a produkcióban részt vevő férfiakat a nők megalázásának vágya, és az ez által nyújtott dominanciaérzés mozgathatta. Az, hogy a fizetéssel kiváltja azt, hogy oda kelljen figyelnie a másikra. Phillips elmondta a youtubernek: nem is az alteste fáj a legjobban, hanem a szeme, a sok, a kérés ellenére csakazértis belespriccelt spermától. Ennek ellenére képes volt amiatt lelkiismeret-furdalást emlegetni, hogy az idő rövidsége miatt nem biztos, hogy minden férfit megfelelően kiszolgált. Az önkizsákmányolás egy feneketlen kút: a nő a következő akciójában ezer férfival akar lenni szintén 24 óra alatt. Őszintén remélem, lesz egy barát a környezetében, aki erről lebeszéli – vagy, horribile dictu, az OnlyFans állja útját a megvalósulásnak azzal, hogy határt szab a feltölthető tartalmaknak.